HARMINCHARMADIK FABULA

Az oroszlánról és lóról

Egy oroszlán láta egy lovat a fûbe járni. És ottan gondolkodni kezde, mint mehetne hozzá okos­ság­gal, hogy megfoghatná és megehetnéje. Odaballaga ez okaért szép lassan, nagy vesztegség­gel, és orvosdoktornak mutatá magát lenni nagy nyájassággal. A ló eszébe vévé az oroszlánnak álnokságát és gonosz akaratját, de nem mutata semmi idegenséget hozzája, hanem gondolkodni kezde róla, miképpen a ravaszságnak eleit vehetné, és az oroszlánnak gonosz szándékjától megmeneködhetnék. Meghorgasztá ez okaért a jobb utolsó lábát az indulásban, és úgy tetteté, mintha igen nehezen hághatna reája. Mondá az oroszlán: „Mi lelt, jó fráter ló?” Monda az: „Egy tevis ment a lábomba, és igen nagy gyötrelembe vagyok miatta. Bizony örülek néki, hogy ide találkoztál jõni, miérthogy orvosdoktor vagy. Kérlek ez okaért, láss hozzá, és ments meg e nagy fájdalomtól.” És midõn a ló felemelte volna a lábát, odajárula az oroszlán, hogy hozzálátna, és megnézögetné a sérelmét. Ottan a ló hertelen hátrarúga, és üté az oroszlánt homlokba, hogy holt elevenen hátraesék a földre. És nagy hamarsággal elsiete a ló onnég. Mikoron kedig idõ múlva felébredett volna, látá, tehát nincs a ló, és tapogatván a fejét, megérzé, hogy véres és sebes. És monda: „Ó, bolond! Bizony igaz hasznaját vöttem az én bolondságomnak! Orvossá töttem magamat, holott semmit nem tudok hozzá. Maga semmi nemzetem nem tudott semmit, efféle tudományhoz. Vén bolond oroszlány! Úgy tetszik, megadták koszoródat!”

ÉRTELME

E fabula tanít minden embert, hogy jámbor legyen, és együgyû szeretetbõl szolgálja felebarátját minden álnakság nélkül. Mert az Isten haszonra teremtötte az embert. Így szól az Szentírás: És az Isten megláta mindeneket, kiket teremtett vala, és igen jók valának; azaz haszonra és szolgálatra és nem ártalmára valának teremtve. Ezt kedig még a pogán bölcsek is megértötték. Mert ezt mondják: Homo homini Deus: Hogy az ember más embernek javára legyen, követvén az isteni természetet. És valaki e természetbõl kihág, és felebarátjának ártalmára siet avagy veszedelmére: annak az igaz és jóakaró Isten ellene áll. És az õ szent bölcsessége által úgy rendeli a dolgot, hogy ahol az álnak és gonoszakaró felebarátjának ártani akar, szinte ott önnenmagát elveszti. Mert a próféta mondja: Apprehendit astutos in astutia sua. Végezhetsz valamit felebarátodnak veszedelmére; de az Isten elfordítja végezésedet tönnen veszedelmedre. Így szóltak a régi magyarok is: Aki a más ember lovának vermet ás: az önnen lovának nyaka szakad belé.

Továbbá erre is int a fabula, hogy minden ember az õ hivataljába megmaradjon, és abban híven és isteni félelembe eljárván, megvárja bizonyos reménséggel az Istennek áldomását. És azon Isten, ki arra hítta õtet, rendelte és hítta, nyilván eltáplálja és eléltöti. Ne kezdjen ez okaért senki testi kévánságból új dolgot, olyant, melyet az Isten nem parancsolt, és el nem rendelt, és melyet az ember nem ért meg, sem tanolta. Mert nyilván végre megsiratja nagy lelki fájdalommal az õ vakmerõ bátorságának indulatját. Példákat hozhatnánk elõ. De megtekintsed csak e mostani világot, mely mindenütt rakva vélek.