HARMINCNEGYEDIK FABULA

A lóról és szamárról

Egy szép kevér ló, szép aranyas nyereggel és aranyas fékkel és bársonyos caprakkal, talála egy megterhelt, fáradott szegény szamárt elöl egy szoros úton. És midõn a szegény szamár a terhõnek és fáradtságnak miatta nem kelhetne ki hamarsággal az útból, ottan rúgni kezdé a ló, és a sárba dõté a szamait. Alázatoson kezde a szegény szamár szólani, és mondá a lónak: „Miért mûveled ezt rajtam? Nem látod-é, hogy halálra megfáradtam? Bizony nem kellene ezt rajtam mûvelni. Hiszem én is ugyanazon Istennek teremtött állatja vagyok.” Felelé a szép és kevér ló: „Öremest mûveltem, rút, ondok barom! Nem látod-é, kicsoda vagyok én? Nem látod-é, micsoda vagyon fejembe és hátomon? Ez okaért megtanítlak, hogy másszor meg­nyitod szömeidet, és urad elõtt kitakarodol az útból.” A szegény szamár nem szóla többet, hanem veszteg hallgata nagy fohászkodással. Nem sok üdõ múlva megrészegüle a lónak az ura, és a szép lóra felülvén jargalni kezde alá s fel, s általszektetvén egy árkon, megüté a ló az inát, és elsántula belé. Kevés idõ múlva eluná az ura a lónak sántaságát, és kiadá azt a majorba, hogy befognák, és hámot vontatnának vele. A major száraz szalmával kezdé azt hizlalni, és a villával gyakorta vakarni, annyéra, hogy oly igen elhízék, hogy csak a bõre és a csontja lõn. Mikoron ez okaért a major befogta volna némelkor, és egy jó rakott szekér elõtt igen kínálná õtet egy alkolmas pálcával, meglátá a szamár azt a zöld pázsitról, és mondá a lónak: „Hallod-é, te szép farkú! Nemde te valál-é ama szép és kevér ló? Kérlek, hova tötted ama szép aranyas féket és nyerget és ama szép aranyas, bársonyos caprakot? Mit használsz immár ama te kövélységes kérkedéseddel és kövélségeddel? Megutálál ugyan engemet, szegény megnyomorultat, és a sárba dõtél, de úgy tetszik, hogy az Isten bosszúmat megállotta terajtad. Noha szegény megnyomorodott terhõhordó állat vagyok, de ugyan azért nem cserélnék véled. Bezzeg hitván és rossz kalandosba állottál be. Bizony rossz vakarója vagyon uradnak! Ha sokáig így megvakarnak, bizony a tímároknak hámosába behajtják bõredet, és farkad a szitacsinálóknak jut!”

ÉRTELME

E fabula erre inti az embereket, hogy senki el ne higgye magát, és õhozzá képest senkit meg ne utálja se szépségeért, se jó szerencséjeért, se jó egészségeért, se nemességeért, se kazdag voltaért, se egyéb valami külenbségeért. Hanem az ember meggondolja, hogy a szerencse megváltozandó, és gyakorta megváltozik. Azért a régiek, midõn a szerencsét meg akarták írni, kerék formában írták meg: Hogy forog, mint a kerék a szekéren. És aki mostan fenn ül, az egy kis idõ múlva ott alatt csügg. Ismeg egy szüzet írtanak egy körek glóbison. Minthogy a szûzen senki erõszakot nem mûvelt, azonképpen a szerencsének sem parancsolhat, erõvel sem vehet semmit rajta. Gömbeleg pedig a tõke, akin áll, igen hamar elfordul. Evvel azt jelentötték, hogy ne bízzék senki a szerencsének állhatatosságába, hanem féljen és tartson bizontalanságától. Mi keresztyének vagyunk, és minékünk nincsen szerencsénk; mert pogán szó a szerencse. Hanem Istenünk vagyon, kinek gondjaviselésébõl lesznek mindenek. Semmi nem lészen a szeren­csé­bõl és történetbõl. Mert a mi Istenünk bölcs és mindenható, gondviselõ, mindeneket elrendelõ. Ez, mikor látja, hogy a kevély ember elhagyá a célt, és felebarátját megutálja, erõszakot vészen rajta, és minden ok nélkül lába alá tapodja, és semminek véli. Ottan az igaz Isten az õ szent igazságából és ítéletibõl megbüntöti a kevélt, és kegyelmességét megvonssza tõle, és ajándékitól megfosztja: ottan úgy jár, mint a szép és kevér ló. Mert kinek privilégiomja avagy fejedelmi szabadsága vagyon, az, mihelt nem jól él véle, ottan a privilégiomát elveszti. Szinte ekképpen, aki elhiszi magát az Istennek kegyelmessége és annak ajándéki miatt és azokkal gonoszul él, mind Istennek s mind felebarátja ellen, azt az Úristen megfosztja tõle, és szégyenbe ejti, mint itt a nagy délceg lovat. Ki-ki mind eszébe vegye magát ez okaért.