I. Elegia. Dávid siralmos Éneke, Saulnak és Jonathánnak halálokról.

2. Sam. 1. 19. 27.  

Óh ki magas Hegyiden, Izráel’ Dísze elestél!
  Hogy hullottanak el mind az Erõsek, Egek!
E’ szomorú romlást Gáthban ne jelentse ki senki!
  Askalon útzáin híre ne folyjon elébb!
Majd ne hogy örvendjék a’ Pálestina Leányi,
  ’S a’ mettzetlen Nép vígadozásba légyen.
Gilboa, bértzeidet soha ég harmatja ne szállja!
  Sem soha zápor esõ rád ne tsepegjen alá!
Parlagidat szántó ne mivelje, mezõd ne teremjen
  Szent ‘sengét, fel emelt áldozatokra valót!
Ah! az erõseknek paisok; mert ott leve tsúffá,
  Ott a’ Saulé is, bár olaj érte fejét.
Lám vértõl ez elõtt Jonathán kézíve ki nem tért,
  És Saulnak nem vólt kardja tsapása hibás.
Saul, Jonathán, egymást szeretõk életekbe valának,
  Egymástól a’ Halál most se szakasztja külön!
Mind eggyik könnyebb vala könnyû Saskeselyüknél,
  Izmos Oroszlánnál mindenikõjök erõsbb!
Sírjatok a’ Saulon óh Izrael árva Leányi!
  A’ ki tinéktek igen drága ruhákat adott.
Általa járátok bársony, ‘s selyem öltözetekben,
  És arany ékesség köntösötökre kerûlt.
Hogy hullottanak el, jaj! mind az Erõsek a’ Hartzon!
  A’ Te Hazád hegyein, ah Jonathán, el esél!
Nagy keserûségben vagyok édes Atyámfija, érted!
  Ah kedves Jonathán, melly örömre valál!
A’ különös Szeretet, mellyel buzgottam erántad,
  Minden gerjedezést meg halad Asszony eránt.
Hogy hullottanak el, jaj! mind az Erõsek a’ Hartzon!
  És hadi Szerszámok hogy leve préda velek!