Rész

 1   I|          büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt gyalog, mint
 2   I| státusbölcsészetük alapja levén, hogy oly nép nem harcolhat, melynek
 3  II|      Fellengúr a haldokló elé lépett, oly vén volt már ő is, mint
 4  II|              alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak,
 5  II|           Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak, izmai oly gömbölyűek,
 6  II|         kicsinyek, oly finomak, izmai oly gömbölyűek, idomzatosak,
 7  II|            hogy három emberélet alatt oly messze távoztunk egymástól,
 8  II|               a győzelem bizonytalan. Oly helyzetben hagylak itt,
 9  II|           gondolni magam is szédülök; oly helyzetben, minőt nem teremte
10  II|            fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan hangzott egy haldokló
11  II|          sírtunk mind a ketten, és az oly jólesett… Emlékezel-e még?
12  II|               Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta
13  II|        viselni, mely egy főn sem volt oly nehéz, mint a tiéden lesz.
14 III|               hiányzik hadamnak, hogy oly sebesen jövél?~– Semmije
15 III|             fiaddz meg, s szülj nekem oly hadsereget, aminőt megettél,
16 III|     hadsereget, aminőt megettél, vagy oly dombot hányatok reád, hogy
17 III|     megöljenek, itt, szemeid láttára, oly irtózatos halállal. Ha emberi
18 III|                  ordíta Disabul –, ki oly fennen beszélsz, midőn előtted
19 III|               szemei vérben forogtak. Oly dühvel, minővel a kalitkába
20 III|           dölyfös új khagán ellen, ki oly merészen küldözi hozzád
21 III|             küldözi hozzád izeneteit, oly gyanúm van, mely ha napfényre
22 III|                egy-egy nap mindegyik, oly bájolók, hogy láttokra maga
23 III|               lett volna nem álmodnia oly boldogan.~
24  IV|               Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta
25  IV|           adni róla, miért szereti őt oly nagyon? Végre levették őt
26  IV|          bűnről: – „Ha támad köztetek oly vétek, melynek most nincs
27  IV|              enni egy borjút, s mégis oly sovány volt, hogy a csontjait
28  IV|             hátrálni kezde.~– Ne menj oly messze, mert nem tudlak
29  IV|         összerendült őt meglátva, kit oly messze hitt, vére arcába
30  IV|            hívatálak!? Pedig szívének oly jólesett őt újra látni.~
31  IV|           mondanom, miként lelked nem oly erős, mint karod.~– Szidj,
32  IV|           lépett Dalmához közelebb, s oly suttogva, hogy más meg ne
33  IV|               előlem.~Az utolsó intés oly indulatos hangon volt mondva,
34  IV|            fordítá arcát Halila felé, oly gyűlölettel, minőt csak
35  IV|        megdöbbenték Dalmát. Semmi sem oly csábító a nőnek, mint a
36  IV|        mosolygása, jövése és távozása oly tébolyítólag híven hasonlítnak
37  IV|              homlokát nem emeli többé oly büszkén.~– Erőtlen vagyok,
38   V|               tűzhelyeink körül. Légy oly boldog egykor, mint mi mindnyájan
39   V|              tekinte a szónoknőre, ki oly szomorú gúnyt monda reá