Rész

  1   I|           melyek a pars mitológiában az istenség által érző idegekkel
  2   I|               midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök
  3   I|         akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt,
  4   I|             bőség és öröm tenyésszen az egész mosolygó világon.
  5   I|          melynek visszfényéből támad az égnek azúrkék színe.~Így
  6   I|              ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még
  7   I|          volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus-hegyi vasbányákból
  8   I|       melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy örömei
  9   I|           üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami
 10   I|            arról eredete kezeskedik; az ismert világrészeken túl,
 11   I|            mi láncot és kardot, hogy az elsőt mi viseljük, a másikat
 12   I|        nekünk valamink, amiért drága az élet? Próbáljuk meg, jól
 13   I|            magunk kovácsolta kardok!~Az ifjaknak tetszett a szó,
 14   I|          emberünk, Bertezena – szólt az agg, az ifjúra mutatva.~–
 15   I|            Bertezena – szólt az agg, az ifjúra mutatva.~– Mit? Tinektek
 16   I|            kezéből, s dühösen támadt az ifjúra.~– Te veszett állat,
 17   I|          csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak
 18   I|              a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de
 19   I|       fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt
 20   I|              ért mindenik, mert azon az egy napon tízezer varchonita
 21   I|       negyvenezer geougot vert agyon az erdők közt.~E naptól fogva
 22   I|             láncot magának és kardot az idegennek.~Bertezena lett
 23   I|           magát észre, hogy megszűnt az Imausnak ura lenni. Békét
 24   I|              korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni szemeit!
 25   I|          tartó harcban kiirták hadát az utolsó emberig.~A tatárfaj
 26   I|            két részre kezde bomlani; az, mely Kínához közelebb volt,
 27   I|            különbözőkké tették őket; az ogurok a pars vallást vevék
 28   I|              pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok
 29   I|              buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek
 30   I|        drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek
 31   I|             volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a fejedelmek
 32   I|            vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy megtüzesített
 33   I|      vasdarabból kardot kovácsoltak.~Az ogurokat különbözőkké tették
 34   I|    feltalálni, amerre valaha jártak, az Irtisz és Jenyiszej mellett,
 35   I|           hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket,
 36   I|              őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a vastermő
 37   I|         maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bércek, hogy
 38  II|              kék Túla partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok
 39  II|           esti himnuszaikat éneklék.~Az avar khagán, az ősz Oldamúr
 40  II|             éneklék.~Az avar khagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt
 41  II|           mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék
 42  II|          leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen
 43  II|             lesz – monda halk szóval az agg. – Adjátok kardomat,
 44  II|         csatákon, most emeljen engem az utolsó csatámban.~S azzal
 45  II|          mintha lelke elmaradt volna az utolsó gondolaton, percek
 46  II|      dobogásainál. Hiába; megtagadta az élő Isten. Koszorútlan fővel
 47  II|           nemzetünk történetét; adja az ég, hogy soha vége ne legyen
 48  II|     átszellemült arccal. Mint fogadó az ég áldozatod füstjét?~–
 49  II|            füstjét?~– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg
 50  II|               E jóslat nemét hítták „az elrejtőzésnek”.)~– Mi hírt
 51  II|       felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó mezőkön,
 52  II|             odafenn? – szólt Oldamúr az elsőhez.~– Mondd meg neki,
 53  II|           kettős selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt,
 54  II|         lovaggal a harcjátékon, vagy az oroszlánnal a vadászaton,
 55  II|             nemzet életének a titka. Az avar és török nép, amióta
 56  II|            rárontsanak. A kötés vége az, hogy ha e két nemzet közül
 57  II|           széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten
 58  II|               sem neki, sem nekem, s az volt a kérdés, melyikünk
 59  II|       ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három
 60  II|             a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja:
 61  II|         mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég adand neki hírt, hatalmat,
 62  II|              látszottak sugárzani.~– Az ég mondá, és én esküszöm,
 63  II|            szerelem.~– Nem tudom, mi az.~– Még nem. De eljön az
 64  II|              az.~– Még nem. De eljön az hívatlanul. Egynek észt,
 65  II|          nyugalmat, feláldozni magát az életet, mind csekélység
 66  II|      feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz
 67  II|                Aki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni.
 68  II|             izzadság gyöngyözik: oh, az nem a halál verítéke, hanem
 69  II|          Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének
 70  II|       természet legszentebb törvénye az, mely ellen fogadást tevél,
 71  II|              ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.~– Én
 72  II|                 Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért
 73  II|              fejedelem a legmagasabb az emberek között, ha nem azért,
 74  II|       lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük
 75  II|            fegyver küzdeni.~– Van: – az erős akarat. Isten megírta
 76  II|       angyalnak és ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Erezve
 77  II|          vénebbek legközelebb hozzá, az ifjabbak leghátul maradva.
 78  II|          Dalma kezét. Nem reszketett az.~– Vezérek, gyulák, rhabonbánok –
 79  II|          gyulák, rhabonbánok – szólt az agg meglassult, de meg nem
 80  II|             meg nem törött hangon –, az idő végihez közelg: ez élet
 81  II|             fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan
 82  II|           arcát. – Akkor nekem szólt az, most teneked. A te lépcsőid
 83  II|              a trónhoz vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba
 84  II|             álland helyén; mi legyen az?~Dalma komoly, ihletéstől
 85  II|         pálcára felrótta a mondatot, az ogur írás saját egyszerű
 86  II|       szerelmet. – Utáljam bármiként az életet, s óhajtsam a halált:
 87  II|          között adták hírül a népnek az új fejedelemválasztást.
 88  II|         gyulák, s a középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendiókelyhet,
 89  II|            sietve jött jelen lehetni az új khagán beiktatásán.~Odalépett
 90  II|              vagy te, hetedik vezér?~Az ifjú fölveté sötét, búskomoly
 91  II|            sírtunk mind a ketten, és az oly jólesett… Emlékezel-e
 92  II|          futott el, miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából,
 93  II|             én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre
 94  II|              megragadva két kezemmel az oroszlán száját, hátrarántottam
 95  II|           kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél
 96  II|          csak előre. Keresztültörtél az ellenség legelső során,
 97  II|           hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem bírnak
 98  II|            nem bírnak nyomodba érni. Az ellenség vad ordítással
 99  II|             oldalad mellett? Ki volt az, ki pajzsával betakart,
100  II|         Emlékezel-e még?~– Te voltál az, óh, jól emlékezem.~– S
101  II|             hittad fel a sorsot, ím, az első szavadra megjelent.
102  II|        megjelent. Nem gondolád, hogy az ifjú, ki négy év előtt mint
103  II|               ahol te nem vagy, mint az éj és nap, akik szüntelen
104  II|              Én nem tudok nevet adni az érzelemnek, amely tehozzád
105  II|         tudtul adandod, hogy e napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni
106  II|            kemény szív, acél kar vár az ellenségre.~– Bízd reám,
107  II|            pillanatban.~– Most menj, az idő becses. Készülj utadra.
108  II|           hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról
109  II|          Nyugodtan halok meg – szólt az agg, s jobb kezét gyermeke
110  II|          tevé. – Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szívet,
111  II|             boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden ellenségeidnek,
112  II|      kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.~– Vezérek! –
113  II|           mezőt, a kedves rokonokat, az elválhatlan kardot, s a
114  II|           csak a hazát nem sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült
115  II|          sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké,
116  II|        mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak egy félelmetes
117  II|           szemeit csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.~
118  II|              szólt hozzá:~– Oldamúr, az idő lejárt, készülj a hosszú
119  II|         hősök alakjaival tele úsztak az alkonyodó nap felé.~Dalma
120  II|      Távozzatok, s küldjétek siratni az asszonyokat.~A férfiak távoztukban
121  II|           jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is elhangzott,
122 III|         borzadályos eszmét imádtak – az ördögöt.~Kitől minden nép
123 III|         börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti mindazokat,
124 III|  mahomedanizmus sem tudott kiirtani.~Az éjfél órájában, mikor a
125 III|             szarvval homlokán.~Midőn az éjféli csillag feljött,
126 III|        meggyújtották alatta a tüzet. Az érc izzóvá lett lassankint,
127 III|              izzóvá lett lassankint, az éjben egyedül e rémséges
128 III|          szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a „keserű áldozat”,
129 III|             keserű áldozat”, a másik az „édes”. Amazt adák neki,
130 III|           egy tigrist és egy férfit.~Az édes áldozatnál az élők
131 III|           férfit.~Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva;
132 III|             A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős
133 III|       nadályig erős hálókba burkolva az oltár párkányára voltak
134 III|             készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyílt torkába
135 III|    fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak akkor
136 III|         akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve,
137 III|              követét és Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában
138 III|           velök harcot nem kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem
139 III|            zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak
140 III|            bálvány torkába hányattak az élő áldozatok, a bálvány
141 III|              bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz
142 III|                 Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső úr a földön. –
143 III|         legelső úr a földön. – Tehát az lesz igazság, nemde, hogy
144 III| Parancsoljanak a másvilágon, e világ az enyim, itt azt kell akarniok,
145 III|          fogjátok-e ugatni a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha
146 III|          égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párducokat?~– Oh,
147 III|             Oh, nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni.
148 III|            hadakozni, ahova én ütök, az beomlik, ha mindjárt kőszikla
149 III|         kifogyok a földből, berontok az égbe. Nem akarok urat ismerni
150 III|       békéteket megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor
151 III|     megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú,
152 III|             tatár népet eltörlöm ma, az ogurt holnap, a hindut holnapután,
153 III|              számára is lesz még nap az esztendőben. Elég egy úr
154 III|            Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél.
155 III|     meghaltam, akkor ám jöjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak
156 III|         csillagok, s osztozzanak meg az égen, de amíg élek, elbújjanak!~–
157 III|            van bennünket bántanod?~– Az az okom van, hogy ti munkás
158 III|             bennünket bántanod?~– Az az okom van, hogy ti munkás
159 III|          hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól elszokott,
160 III|           Nektek szép nőitek vannak, az enyimek szegletes fejűek,
161 III|             erős karokra. Áldjon meg az ég – monda Jagár, s a hindu
162 III|               felelt meghajtva magát az emír.~– Mihelyt seregeink
163 III|            meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.~E percben
164 III|          magam menekültem meg úszva, az ottveszett seregből.~– Dobjátok
165 III|           sem hiányzik, uram, csupán az élet. Hadseregedet a pusztában
166 III|      homokfellegekkel temette el. Én az utócsapatok közül egyedül
167 III|             el ingyen, anélkül, hogy az ellenségből egy élet esett
168 III|         mereven bámult a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s
169 III|           föld tükrözte volna vissza az eget. E hétszáz elefánt
170 III|        Ellenségeim csúfja lettem. Ha az ogurnak láthatlan Istene
171 III|              tompa bőgést hallatának az izzó bálvány torkából.~–
172 III|            pillangót, a salamandert, az aranyhalat, a galambot,
173 III|       máguszok egy része eltávozott, az áldozatra szánt szüzet elhozandók,
174 III|    leterített tevebőrön.~Még tartott az éj, midőn a máguszok visszaérkezének
175 III|             máguszok visszaérkezének az egyetlen tizenhét éves szűzzel,
176 III|            tizenhét éves szűzzel, ki az országban élt, s megálltak
177 III|         Halavány gyermeteg alak volt az, szenvedő vonásokkal, miket
178 III|        intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva
179 III|          engeded, hogy megöljenek?~– Az ezen bölcs urak dolga. Ők
180 III|        megölne. Hisz én nem szeretem az életet, és nem irtózom a
181 III|             volnék.~– Miért nem vagy az? Én nem voltam rád büszke.
182 III|             büszke. Odaadtalak volna az első tevehajcsárnak, ki
183 III|          leányt, s nézzétek meg jól: az én leányom ő. Szép, nyájas
184 III|      tekintek, nem vagyok válogatós. Az elsőnek adom, aki szól.
185 III|            Astaroth kebelére.~Halila az égre emelve arcát és összekulcsolva
186 III|            jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek, ki szereted
187 III|             s elborzadva rajta, hogy az áldozat idegen Istent hí
188 III|              rá. – Hát nincs-e férfi az egész országban, hogy egy
189 III|         téged – szólt biztató hangon az ogur levente. – S ha gyönge
190 III|         levente. – S ha gyönge volna az olajág, megvéd e kard!~–
191 III|              erőtudattal mondá:~– Én az ogur nép követe vagyok.
192 III|             nem tartám fölöslegesnek az olajág mellé kardot is kötni
193 III|  tekintetével. De látszott, hogy nem az fél, ki a trón előtt áll,
194 III|             válasszam?~Elemér elvevé az apródtól a vánkost, s maga
195 III|           Egyik a jó barátság, másik az ellenségeskedés jelképe.
196 III|             lett e magasztalástól.~– Az ég tartsa meg soká – hörgé
197 III|           meghalok, mint khagánod?~– Az ég tartson meg tetszése
198 III|             térdelt Elemér lábainál. Az ifjú észrevette esdő pillanatát.~–
199 III|            éltedet és szabadságodat, az ég adja meg boldogságodat
200 III|              meg boldogságodat is.~– Az ég megadta azt – suttogá
201 III|           világított, míg sötét volt az éj, s most feketén állt
202 III|              kardcsörgés hallalik, s az imént eltávozott hindu és
203 III|        gyakran más tanácsot ad, mint az éj; mi még egyszer felszólítunk
204 III|          hiszik, hogy ők ejtették el az oroszlánt, aki meg hagyja
205 III|              nép követe vagyok.~– Ki az ördögöké? – kérdi bosszúsan
206 III|             kituszkolva maguk közül, az megrángatta csuháját, s
207 III|           király! Nagyon sok rajtunk az adó, engedd el felét.~–
208 III|      civakodva osztozott meg rajtuk. Az erősebb elvette a gyöngébbtől,
209 III|              látok két hullakeselyűt az égen meghallották szavam.
210 III|             Még van országod – szólt az emír.~– Még van szíved –
211 III|       Különös. Hogy a vér nem engedi az ember szívét meghűlni. Te
212 III|           földből?~– Le tudom győzni az ellenséget hadsereg nélkül.~–
213 III|          belőled, kár, hogy nem vagy az”. Dalma vérpiros arccal
214 III|          társaságában láttam meg őt. Az ország legszebb hölgyei
215 III|             bizonyítéka a szemeknél, az kevés tanúság.~– Oh, uram, –
216 III|          valami bolond bölcs; mit ér az nekem, ha nem lehet bebizonyítani?~–
217 III|              el nem fogadnia. De van az ellenkezőre. A két fejedelmi
218 III|           Szelíden bánj vele – súgja az emír –, hogy ellenünk ne
219 III|         vagyok. Ha szenvedtél eddig, az csak próbatét volt, mellyel
220 III|             a leányka, s gondolatjai az eltávozott leventét kísérték.~
221  IV|             haldokló Oldamúr utodát. Az áldás megfogamzott. Naponkint
222  IV|               Naponkint új öröm várt az ifjú uralkodóra; s az öröm,
223  IV|           várt az ifjú uralkodóra; s az öröm, melyet mint fejedelem
224  IV|            sűrű csapásai látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész
225  IV|            kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát felére
226  IV|             számát felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó
227  IV|       éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom volt,
228  IV|           táplálta, nem volt szegény az egész hazában, s mintha
229  IV|          három bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset
230  IV|           hallatlan eset elítélésére az országnagyok gyűlése hívatott
231  IV|               s előre beszéltek róla az emberek, mint valami gyászünnepről.~
232  IV|           mint valami gyászünnepről.~Az egyik egy harcos volt, ki
233  IV|            egy házasságtörő asszony.~Az ítélőszék sorompói nyílt
234  IV|             fehér szín kedvence volt az ogurnak, a fekete gyászt
235  IV|           nép tolakodva nyomult elé. Az üdvkiáltástól reszketett
236  IV|             üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arca halovány
237  IV|        halovány volt, és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély
238  IV|              volt, és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig
239  IV|           halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta,
240  IV|               s mentül féhérebb volt az arc, annál fényesebb volt
241  IV|            nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve
242  IV|            nem keresitek fel egyszer az erényt is, s írnátok törvényeket,
243  IV|             jutalmazásról szólnak?~– Az erény jutalma önmagának,
244  IV|         önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény. Nézd e
245  IV|             egy asszony miatt felelt az töredelmesen. – Öless meg.
246  IV|              volt a gyávák büntetése az oguroknál. A rhabonbán egy
247  IV|          hozott elő.~– Uram! E férfi az ellenséggel cimborált, honárulással
248  IV|          Ember! Mondd, hogy nem vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd
249  IV|              bízzátok annak ítéletét az Istenre. Állítsatok a síkra
250  IV|            vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a vádlotté bukik,
251  IV|           bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négy láb magas,
252  IV|             keze, de hosszú dárdája; az emberek kötekedve kiabáltak
253  IV|               te dárda azt a fickót?~Az óriás hét láb magas nyurga
254  IV|      folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant döféseket
255  IV|             vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.~
256  IV|           hogy hátaddal is nézhetnél az égre, ha el fogsz esni –
257  IV|           visszafordult, s félreütve az óriás kopjáját, elveté a
258  IV|           olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végigesett
259  IV|            kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak nyakára
260  IV|              vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs
261  IV|            bűnnek nincs neve – szólt az ifjú khagán könnyebbült
262  IV|              szólt Dalma szigorún.~– Az ég tanúm, hogy küzdöttem
263  IV|          imádkozni segélyeért, s ím, az napon a férfi, kit kerülnöm
264  IV|             s tétova hangon mondá ki az ítéletet:~– Asszony, én
265  IV|       hívatni foglak. Távozz előlem.~Az utolsó intés oly indulatos
266  IV|            Oh, igazat mondott Dalma: az ifjú jelenléte felháborítá
267  IV|           szerelem, ha félteni kezd.~Az ég nem élő emberek számára
268  IV|        minden nagyjait, sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok
269  IV|             a küldöttet.~Kubláj volt az, kezén a király egyetlen
270  IV|              talpig lefátyolozottan.~Az emír földig hajolva közeledék
271  IV|          közeledék a khagán elé; már az ajtónál elkezde hajlongani,
272  IV|            harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek,
273  IV|            félni kell, mert hízeleg.~Az emír újrakezdé a virágos
274  IV|             szorítá össze palástját.~Az emír éles szemei minden
275  IV| tekintetedtől.~Jobban remegett Dalma az övétől.~– Jer, fejedelmi
276  IV|             hadd maradjon lábaidnál.~Az országnagyok, látva, hogy
277  IV|          Dalma szokatlan haraggal.~– Az ajánlat becsületes.~– Ez
278  IV|                A szerelemre nem elég az, hogy van ok szeretni.~–
279  IV|               De a nősülésre elég ok az, hogy a hon java úgy kívánja.
280  IV|             vonultan a rhabonbánnal, az utóbbi szavaknál hevesen,
281  IV|             mit beszélsz, rhabonbán!~Az nyugodtan viszonozza:~–
282  IV|            erőm hagy el, majd eszem!~Az országnagyok megzavarva
283  IV|            mosolygott. Kezében tartá az indulatok kulcsát. Susogva
284  IV|               A férfiak eltávoztával az országnagyok nejei jöttek
285  IV|          hogy a khagán menyasszonyát az országnagyok nejei veszik
286  IV|       gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott menyasszonyt mindenáron
287  IV|      bosszúsan válaszolt a nőknek:~– Az esetlen szokás. Nincs szükségem
288  IV|            szólt a tisztes agg nő –: az ogur népnél az asszony mindig
289  IV|             agg nő –: az ogur népnél az asszony mindig egyenlő jogú
290  IV|              jogú volt a férfival.~– Az akkor volt! – kiálta Dalma
291  IV|        kezeden. Te félsz tőlem.~– Ez az egy az, mire tanítottak
292  IV|             félsz tőlem.~– Ez az egy az, mire tanítottak születésem
293  IV|                Amit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy
294  IV|            hogy megmenekülj tőlem.~– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék
295  IV|    boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére föllépett.
296  IV|             vonva Halilát magához, s az alig hallhatóan rebegé hevülő
297  IV|             volna rá gyanakodó szem, az asszonyt lehetetlen lett
298  IV|              mert egy korona helyett az ő szívét választja; oh,
299  IV|         Dalma reszketve emelé kezeit az égre.~– Atyám! Légy velem.
300  IV|           Gondold, mintha most volna az, midőn egymásnak megfogadtuk,
301  IV|         mindig.~– Jól tudom, most is az vagy.~– Szívem mindenha
302  IV|            rajongó képzelemmel, mely az alaktalan űrben repkedett
303  IV|            megtaláltad.~– Sokáig nem az élő világban. Szívemet hölgy
304  IV|       tébolyítólag híven hasonlítnak az élőhöz.~Dalma kíváncsisága
305  IV|         tudni, hogy létezik-e ily nő az ég alatt? Nő, ki hozzád
306  IV|           észre.~– Beszéltem valamit az imént?~– Egy hangodat sem
307  IV|               Dalma megragadá hévvel az ifjú jobbját, s némán megszorítva
308  IV|         megszorítva azt, felmutatott az égre.~– Mit mutatsz ott
309  IV|        szemérempír legbájolóbb színe az arcnak. Elemér! Vedd e gyöngéd
310  IV|        Elemér! Vedd e gyöngéd kezet.~Az ifjú visszafojtá keblében
311  IV|             Dalma kezére, míg Elemér az őrültséghez volt közel.~–
312  IV|             keserű bosszúval tekinte az emberre, ki őt legszentebb
313  IV|              a fejedelmek összejönni az Istennel, midőn nagy veszély
314  IV|          simított tarka gyökérfából; az ajtók tábláiba csaták és
315  IV|         magányos sziget fái susogtak az esti széltől, lehete látni
316  IV|              nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér női alak
317  IV|         keskeny csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi
318  IV|        szereti a pénzt.~– Tatár volt az anyám, s aranyat csodált
319  IV|              Ha megfizetsz érte, még az ő sírját is megmutatom.~–
320  IV|              A hajós tenyerét nyújtá az ajándék elé, de az egy gyilok
321  IV|            nyújtá az ajándék elé, de az egy gyilok volt, mely őt
322  IV|       megtanult hallgatni. – A férfi az erdő sűrűjében tűnt el.~      ~
323  IV|         rejtekház ablakán, átlopózva az eléhajló lombok levelein.
324  IV|          Valaki megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért.
325  IV|             hasonló betegséget, mint az enyim?~– A vén jós ott a
326  IV|           gyógyulni nemsokára?~– Még az éjjel ígérte, hogy fájdalmaidtól
327  IV|   fájdalmaidtól megszabadulsz. – Még az éjjel – sóhajta Elemér és
328  IV|      gyógyfüveket fog küldeni?~– Még az éjjel kell értök mennem.~–
329  IV|    mosolygásom, ha jössz. Áldjon meg az ég. Áldjon meg úgy, ahogy
330  IV|           fürteit:~– Vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon.
331  IV|             Vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon. Légy boldog
332  IV|      előérzettel.~Utolsó áldása volt az neki.~– Isten veled – susogá,
333  IV|             örökre! – suttogá, midőn az nem is hallhatá már.~A hold
334  IV|     szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok közül a
335  IV|        fekszel, e kardot itt a te és az én szívemen egyszerre keresztülütném,
336  IV|             csöndes léptekkel járult az alvó ifjú elé. Meglátta,
337  IV|         Valóban sápadt fiú – dörmögé az idegen. – A szerelem megárthatott
338  IV|        arcához, s végigsimítá rajta.~Az ifjú felriadt az ellenszenves
339  IV|              rajta.~Az ifjú felriadt az ellenszenves érintésre.~–
340  IV|         ellenszenves érintésre.~– Ki az? mit akarsz? – kérdé az
341  IV|              az? mit akarsz? – kérdé az előtte álló alaktól.~– Ha
342  IV|         leereszté hosszú köpenyét. – Az én nevem Kubláj emír.~Elemér
343  IV|           akarsz abban lelni, hogy~– Az az utolsó csepp véred kell
344  IV|        akarsz abban lelni, hogy~– Az az utolsó csepp véred kell
345  IV|         halálos ellensége. Megújulva az öröm rohamától emelkedék
346  IV|         ágyáról.~– Ah, tehát te vagy az?… Tehát te vagy az mégis!
347  IV|              vagy az?… Tehát te vagy az mégis! Világ derül agyamban!…
348  IV|              bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett mindenütt,
349  IV|           mindenütt, a te arcod volt az, mit előttem láttam… Tégedet
350  IV|          Tégedet ígért a sors nekem… Az ígéret nem e világra szólt…
351  IV|           ölni? Tanuld meg hát, hogy az oroszlán még haldokolva
352  IV|         magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé tekinte.~– Jöjj.
353  IV|         viadal mindig hevesebb lett. Az acélok szikrákat hánytak
354  IV|            alatt, felkereste a jóst, az gyógyszerül egy tubafa-ágat
355  IV|            holtak számára zöldülnek, az útfélen saját maga számára
356  IV|            Azon percben fölemelkedék az emír, s fagyos gúnnyal kiálta~–
357  IV|          fekszik lábaimnál. E kardon az ő vére piroslik. Nem óhajtod-e,
358  IV|             lélek jelenlétének, mely az őrültség rettentő határán
359  IV|            nyugodtan szólt:~– Hozott az ég!~Kubláj megütközve tekinte
360  IV|     szerelmes volt beléd; nem volt-e az?~– Ő is mást szeretett.
361  IV|            megszabadulni?~– Azt csak az ő holttestén keresztül tehettem,
362  IV|           vétkesek. Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos
363  IV|           nem bírta arcán eltitkolni az iszonyú örömöt, mely szívében
364  IV|            örülök – viszonza –, hogy az is ott leend, akit gyűlölök.~–
365  IV|              róla a leplet. És akkor az, ki neki szerelmese volt,
366   V|          elmondani e szavakat, miket az utána legifjabb vezér monda
367   V|            legyen országod határa, s az egész ég legyen boltozatja.
368   V|             Dalma örömkönnyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy
369   V|             neked, oh, Dalma – szólt az első –, ki határainkat megvédted
370   V|           fák fel voltak koszorúzva, az erdőben elszórt sírok beültetve
371   V|     beültetve lobogó kopjákkal, csak az ő lelke volt sötét. Az áldás
372   V|          csak az ő lelke volt sötét. Az áldás nem fogott rajta.~
373   V|              koboz és tilinkó, s míg az ifjú szittya leányok hőskölteményeket
374   V|              eljárta a „dalitáncot”. Az ifjak kezeikkel a csatát
375   V|     mulatozók botránkozva tekintének az ünnepélyt zavaró gyászhangra,
376   V|      tartoztok haladéktalanul, és ha az első vezér, vagy maga a
377   V|             is, akit e nő hívni fog, az tartozik kezét a meggyilkolt
378   V|       asszony? – kérdé Dalma, miután az mindegyiket elutasítá.~Halila
379   V|                 Gyilkos! – kiáltának az emberek, visszaborzadó dühvel.~–
380   V|          Kubláj, s lásd meg, ki volt az, akit megöltem?~S ezzel
381   V|          Disabul országa lett, néped az ő alattvalója, te magad
382   V|              ő alattvalója, te magad az ő rabszolgája. Tedd le fejedelmi
383   V|        fölemelve azon kardot, melyet az imént kovácsolt, s miként
384   V|               Nem is sokáig váratott az magára, egy dicsőséges viadalban
385 Uto|        kuriozitása rávitte, hogy ezt az elbeszélést átlapozza.~És
386 Uto|             mai napság. De hát ennek az elbeszélésnek is ecetágya
387 Uto|            kényuralmat, a rabrendet, az idegen szót, az új intézményt.
388 Uto|           rabrendet, az idegen szót, az új intézményt. Nem volt
389 Uto|         nyelvünket nem értette senki az államalkotó elemekből: elkezdve
390 Uto|              kötelessége volt érteni az átkozott finnugor idiómát.~
391 Uto|         bombasztoknak fogadsz, abban az időben egy refractárius
392 Uto|           írónak jajkiáltásai voltak az alvó nemzethez, áthelyezve
393 Uto|        fölötti bírói székbe ültetve.~Az egyik firtatta a könyvalakú
394 Uto|        stratagéma teljesen sikerült.~Az én derék, becsületes Csehallom
395 Uto|             ins Theater anzulocken.”~Az Isten áldja meg ezért a
396 Uto|         egyéb is közreműködött, mint az exotische Dekorationen és