Rész

 1   I|       örökké harcot viselt vele, soha sem bírta azt többé legyőzni.~
 2  II|     történetét; adja az ég, hogy soha vége ne legyen annak.~–
 3  II|     közel hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok, átok alatt
 4  II|         nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének alkotá
 5  II|      Örömest lennék árnyad, hogy soha el ne hagyhass, örömest
 6  II|         virraszt. Én nem ismerék soha sem anyát, sem testvért,
 7 III|          fuss a világ végeig, és soha meg ne pihenj! Oh, átkozott
 8 III|        Oh, de én nem bántottalak soha, miért engeded, hogy megöljenek?~–
 9 III|          nem adtam neked rá okot soha.~– Te nem. Anyád adott rá
10 III|        kell hajtanom fejem, mely soha megalázva nem volt. Mit
11 III|        sem szeret már! Egyetlen, soha el nem múló Isten! Légy
12 III|             Ne félj. Nem hagy el soha, akihez kiáltál.~E dalia
13  IV| közöttünk? Mert eset nem volt rá soha.~– Uram. Első honalkotóink,
14  IV|           s szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan
15  IV|          nevet mondtam neked. Én soha sem láttam őt, oh, hagyd
16  IV|        tekintettel sem biztatott soha.~Dalma lelkén reménysugár
17  IV|         szerelmet.~– De nem volt soha, ki azt idegen földbe tudta
18  IV|          szíved?~– Ne lett volna soha! Oh, így belső seb által
19  IV|     Szíve nem nyílt meg nő előtt soha, te azt tedd, hogy utánad
20  IV|       rebegé Elemér bánatosan. – Soha! – sóhajta Dalma.~– Légy
21  IV|       takarva, sírt keservesen~– Soha nem látom őt többet!~A könnyek
22  IV|   egyszerre keresztülütném, hogy soha el ne válhatnánk egymástól!
23  IV|          el nem válunk egymástól soha.~Elemér teljes gyönyörrel
24  IV|   Örvendetesbet nem mondott neki soha senki, mint halálos ellensége.
25   V|        engedi rabszolgákká lenni soha.~Szemei könnyeztek, midőn
26 Uto|    szakadékok közé, szájába adva soha nem élt királyoknak és királyleányoknak;