Rész

  1   I|            emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal,
  2   I|           terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyésszen
  3   I|             a fegyvernek való ércet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon
  4   I|           férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor náluk még
  5   I|       öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás
  6   I|   csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban
  7   I|         meghallá a csecsemő sírását, s szoptatni kezdé azt. Ez
  8   I|              a gyermek megerősödött, s tudott futni és harapni,
  9   I|       ráakadtak nemzetebeli férfiak, s magokkal vivék azt, és átadva
 10   I|           felnevelék őt ember módra, s Bertezena nevet adtak neki.~
 11   I|              a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és ifjúvá
 12   I|          felnőtt és ifjúvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét
 13   I|       megölni azt, aki bennünket öl? S használni azt a vasat, melyet
 14   I|             a nők is biztatták őket, s a vének még emlékeztek boldog,
 15   I|              körülfogták Bertenezát, s áhítattal hallgaták szavait. –
 16   I|           helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt, elkészültek
 17   I|          mint a tatár vezér lóháton, s elkezdé magyarázni a dolgot.~–
 18   I|             kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjúra.~–
 19   I|            fölemelve a nehéz kardot, s könnyeden, mint egy pálcát
 20   I|        megforgatá azt a feje fölött, s azzal úgy hasította vele
 21   I|           Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon vevé
 22   I|             Rögtön fölülteté hadait, s kétszázezer lovassal megindult
 23   I|       engedék őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját sokaságától
 24   I|           bezárták völgyszorosaikba, s egy tíz napig tartó harcban
 25   I|       varchonita nép kifejlődésének, s bár örökké harcot viselt
 26   I|     türelmesen, mint a lekaszált fű, s a kínai bölcsek nem győzik
 27   I|    viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték fel,
 28   I|       hajaikat szalagok közé fonták, s szűk, testhez idomult öltönyt
 29   I|             őket fejüket borotválni, s bő öltönyt viselni, végre
 30   I|             egykor Bertezena viselt, s melyet később diadalok emlékei,
 31   I|            és drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei
 32   I|          kardokon, arannyal kiverve, s nehéz pénzeiken.~Ezek voltak
 33   I|         Európában hazát jelölend ki, s kiknek szövetségét a hetvenöt
 34  II|           engem az utolsó csatámban.~S azzal elmélázott újra, s
 35  II|             S azzal elmélázott újra, s mintha lelke elmaradt volna
 36  II|             halottas házakat jelöli. S ha másnak dicső volt meghalni
 37  II|              fiam – sóhajta Oldamúr, s e gondolatnál még halványabb
 38  II|        fölnyilák a sátor szőnyegeit, s beléptek a jósló táltosok.
 39  II|           mint egy reszketeg szobor, s a fellegekkel egyesült,
 40  II|        sírban. Hetednapon fölébrede, s amit ezalatt a túlvilágon
 41  II|       összeszorított kezükbe fogták, s hanyatt fekve visszatarták
 42  II|    visszatarták lélekzetüket erővel, s ily helyzetben el hagyák
 43  II|              hagyák magukat temetni, s néha hetek múlva ásatva
 44  II|    fölélesztettek halálmerevségükből s beszéltek a sírban álmodott
 45  II|      nyargalva űzik a futócsillagot, s uralkodnak mindazon ellenségeiken,
 46  II|        királyi székeikben ülő alakok s kezeiket fölemelve üdvözlék.
 47  II|             fiai a hazáért estek el, s nem hull annak könyje gyermekei
 48  II|     küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele magamra,
 49  II|             kitakarodtak a sátorból, s utánuk belépett Dalma.~Szép,
 50  II|            fehér gyöngyfüzérek közé, s végeiknél fogva felaggatva,
 51  II|          végeiknél fogva felaggatva, s még úgy is vállain alul
 52  II|       forgatni a kardot és kelevézt, s ha kell küzdeni hozzám illő
 53  II|               A halál napja örömnap, s férfit siratni dísztelen.
 54  II|       győzött egyik, holnap a másik, s a hasztalan győzelmek növelték
 55  II|             aki eltemesse halottait, s a diadalútról hazatérő Fejedelmek
 56  II|            kettő, megszánva önfaját, s kemény szerződést kötött,
 57  II|        megtiltá a további harcolást, s felszabadíta minden szomszédot,
 58  II|         szálljon a másik uralma alá, s így a varchoniták ismét
 59  II|     gyermekünk, sem neki, sem nekem, s az volt a kérdés, melyikünk
 60  II|             ellenségek az idegennél, s hogy három emberélet alatt
 61  II|  erkölcseivel, ördögimádó vallásával s zsarnoki szokásaival. Íme,
 62  II|          fogadtam, amit Isten adott, s íme, amidőn még senki sem
 63  II|       Híreszteld el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan
 64  II|              hatalmat, hős tetteket, s megengedi, hogy túlélje
 65  II|              mellette el ne vesszen: s ha megmentésére kell, hogy
 66  II|         hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok, átok alatt
 67  II|         Biztatnálak, ha nem akarnád, s ellenkezem veled, midőn
 68  II|           mely ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.~–
 69  II|          járult a sátor szőnyegéhez, s a künn várakozó vezéreket
 70  II|         kiálták: – „Éljen a khagán!” s Dalmát térdeikre fektetett
 71  II|              A rhabonbán vevé kését, s egy négyszögű pálcára felrótta
 72  II|          fölött keresztbe tartottak, s azokat hétszer összecsapva,
 73  II|             jobbjával érinté azokat, s reszketéstelen hangon, elfogulatlan
 74  II|         Utáljam bármiként az életet, s óhajtsam a halált: ha népem
 75  II|          fogok. Irtózzam a haláltól, s szeressek élni: ha népem
 76  II|     hallottam azt – szólt Oldamúr –, s a túlvilágon emlékezni fogok
 77  II|              A rhabonbánok kimentek, s kürtszózat között adták
 78  II|          vezérek – szóltak a gyulák, s a középre kitették az ősi
 79  II|          Odalépett a serleghez ő is, s amint fehér karját megszúrta,
 80  II|              fehér karját megszúrta, s a bíbor vér felszökellt
 81  II|              vér felszökellt belőle, s ő szilárd érchangon ismétlé
 82  II|              férfias hang hallatára, s amint meglátta a vezért,
 83  II|             fűzted azt a sírhalomra, s ott sírtunk mind a ketten,
 84  II|               Emlékezem, emlékezem – s lassan haldokló apja ágyához
 85  II|            valami kísértő rém ellen, s kezével tiltva inte Elemérnek.~
 86  II|    Félreloptuk magunkat a kísérőktől s felkerestük a fejedelmi
 87  II|           megrázta aranyos sörényét, s dörgő ordítással felelt
 88  II|        kétfelől a földet korbácsolá, s azon pillanatban, midőn
 89  II|             hajítád reá, felszökött, s lábadat megragadva, a földre
 90  II|       hirtelen leszöktem paripámról, s megragadva két kezemmel
 91  II|          száját, hátrarántottam azt, s míg te késedet szívébe döféd,
 92  II|               keresztül a másodikon, s egy pillanat múlva ellenségtől
 93  II|         nyilak pattogtak páncélodon, s a harc közepett ősz apád
 94  II|         biztatott, hogy ne csüggedj, s ahova gyönge volt a te csapásod,
 95  II|             az, óh, jól emlékezem.~– S midőn hosszú táborutakon
 96  II|       pihentél, fejed ölembe hajtva, s karod körülem fűzve; egyik
 97  II|            testvérérzelmet szívedbe, s szenvedéllyé nő fel.~– Már
 98  II|    megtartandom – sóhajta a gyermek, s könnyeit elfojtva fölemelkedék
 99  II|       fölemelkedék apja nyugágyáról, s szilárd tekintettel fordult
100  II|             ismét eltűnt minden pír, s helyet foglalt rajta a búskomoly
101  II|             magadhoz hasonlóvá tész, s azt kívánod tőlem, hogy
102  II|           távol, fáj bennem a lélek, s midőn látlak, öröm fog el,
103  II|           Dalma parancsolt szívének, s hideg arccal, hideg szóval
104  II|           szemekkel széjjeltekintve, s hirtelen elhagyá a sátort;
105  II|            halok meg – szólt az agg, s jobb kezét gyermeke fejére
106  II|         vonultak a sátor oldalaihoz, s most közelebb léptek.~–
107  II|          léptek.~– Egy pillanat még, s én más eget, más napot fogok
108  II|             találkozni fogtok velem, s én számon kérendem tőletek,
109  II|               az elválhatlan kardot, s a kedvenc paripát – csak
110  II|           csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.~A
111  II|      pillanatban belépett a sátorba, s reszketeg hangon szólt hozzá:~–
112  II|          arccal körültekinte rajtok, s erős hangon, mely ment volt
113  II|           könnyeket. Férfinak sírni, s férfit siratni dísztelen.
114  II|               A halál napja örömnap, s úgy halni meg, miként ő
115  II|               boldogság. Távozzatok, s küldjétek siratni az asszonyokat.~
116  II|              Miként szerette atyját, s a gyáva könnyet mégis visszafojtja.~
117 III|              ekkor nem is született, s Mohamed buzgó hívei azon
118 III|             Kitől minden nép borzad, s kit minden rossz kútfejének
119 III|             elűzetett ősi trónjárói, s most szenved sötét fogságban,
120 III|             ki fog törni börtönéből, s visszafoglalja az eget,
121 III|              visszafoglalja az eget, s megbünteti mindazokat, kik
122 III|           kik őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain
123 III|         iszonyúan feltátott szájjal, s négy szarvval homlokán.~
124 III|          oltárhoz léptek a máguszok, s meggyújtották alatta a tüzet.
125 III|              emberarcokba világítva, s száján és szemein szikrákat
126 III|           gyalog jött az áldozathoz, s csak akkor lőn észrevehető,
127 III|    ogurokkali kötését meg nem szegi, s örök ígéretek és fenyegetések
128 III|          Disabul inte a máguszoknak, s azoknak kellemetlen bántó
129 III|               Tehát Oldamúr meghalt, s a király, ki utána trónra
130 III|              meghallá a felkiáltást, s fejcsóválva monda: – Te
131 III|            azt? Én nem. Ősapám tevé; s azért, mert ősapám bivaly
132 III|          népeddel magad parancsolsz, s ez ellen senkinek sincsen
133 III|         szövetségeseim vannak hátra, s most arra várjak, ugye,
134 III|        kiböjtöljön engem a világból, s én nagy kegyesen nézzem,
135 III|              előtt tevepásztor volt, s most fél Ázsia réme, s másik
136 III|               s most fél Ázsia réme, s másik felének prófétája.~–
137 III|       prófétája.~– Réme a gyáváknak, s prófétája a bolondoknak.
138 III|           hírét, és mártírrá teszem, s ha nem mutogattak még prófétát
139 III|         teszek? Lekaszálom a földet, s ha kifogyok a földből, berontok
140 III|              árkát, vetett füveimet, s szövőszékeimet, amik nálam
141 III|         holnap, a hindut holnapután, s még a fehér hun, és a kínai
142 III|      jöjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak meg az égen,
143 III|             van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha
144 III|             meg az ég – monda Jagár, s a hindu követtel együtt
145 III|       mellettem óriássá egy poronty, s mint tudakozódik utánam,
146 III|          percben kürtszó hallatszék, s messziről kiálták: – Hírnök
147 III|            fájdalommal tekinte szét, s meglátott egy katonát, kinek
148 III|             érte a Szamum irtószele, s homokfellegekkel temette
149 III|            az érkező alakjára lesve, s visszarezzent, midőn egy
150 III|    menekültél meg! – ordíta Disabul, s kardját kirántva, kettéhasítá
151 III|           széllel futottak versenyt, s ha nyilaikat kilőtték, elborították
152 III|           elborították vele a napot, s ha őrtüzeiket meggyújták,
153 III|             rakott fegyverzeteikkel, s e lobogó sátorok, mik a
154 III|      elejtett kardjára talált lépni, s annak csörrenése felriasztá.~–
155 III|            fenevad, most fiaddz meg, s szülj nekem oly hadsereget,
156 III|        szűzzel, ki az országban élt, s megálltak vele a rémbálvány
157 III|           megrántá Disabul köntösét, s mondá:~– Uram király, ez
158 III|         leányod.~Disabul föltekinte, s ismét lesüté fejét. – Átok
159 III|            okádva száján és szemein, s a lány megpillantá atyjának
160 III|            magát a máguszok kezéből, s Disabulhoz futva, annak
161 III|              annak térdeit átkarolá, s mintha sejtené, amit még
162 III|         királynak édes áldozat kell, s ha volna is kívüled valakinek
163 III|         felnevelt volna gyermekének, s jobb apám volna, mint te
164 III|           megfordítva állana a sors, s te volnál férfi és Dalma
165 III|        rabszolga, kit szépséged bája s halálkínaid megindítnak,
166 III|              ide, lássátok e leányt, s nézzétek meg jól: az én
167 III|              miatt térdeire roskadt, s meggyalázott arcát kezeibe
168 III|        főmágusz odalépett Halilához, s megfogta kezét.~– Szeplőtelen
169 III|             ki mindenütt jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek,
170 III|              múló Isten! Légy velem! S ha van szemed meglátni szenvedéseim,
171 III|              félrántva őt térdeiről, s elborzadva rajta, hogy az
172 III|             máguszok felkarolták őt, s rohantak vele a bálvány
173 III|              a máguszok közé lépett, s megfogva a leány kezét,
174 III|              visszatartá őt közülük, s biztatva szóla hozzá:~–
175 III|            délceg, bátor arcú ifjút, s kezét megragadva, kebléhez
176 III|        megragadva, kebléhez szorítá, s szólni nem bírt könny és
177 III|           Eredj dolgodra, botor fiú, s örülj rajta, hogy még fiatal
178 III|            megengedi magát rémíteni, s ismét visszalép. Átkarolta
179 III|      örömében hal meg, ha fölemeled, s lábaid porát csókolja, ha
180 III|            hangon az ogur levente. – S ha gyönge volna az olajág,
181 III|             olajág, megvéd e kard!~– S ki vagy te? – ordíta Disabul –,
182 III|              Észrevehetni arcomon? – s azzal erőt véve meglepetésén,
183 III|         olajág mellé kardot is kötni s legjobb vitézeim közül kétezeret
184 III|       reszketve tántorgott a trónig, s felült reá, és sötét arccal
185 III|         erről téged tudósítni kíván, s irántad való gondolkozása
186 III|             Disabul ajkába harapott, s szemei vadul forogtak.~–
187 III|        elvevé az apródtól a vánkost, s maga nyújtá fel Disabulnak
188 III|           kenyeret… – monda Disabul, s fogait csikorgatta, míg
189 III|       Disabul keresztültörő gúnnyal, s a kezei közt összelapuló
190 III|            ismét elvivéd magaddal! – S gyászoló epedéssel tekinte
191 III|    világított, míg sötét volt az éj, s most feketén állt ott a
192 III|           újra kardcsörgés hallalik, s az imént eltávozott hindu
193 III|       hangulatot hasznára fordítani, s kiválva a többiek közül,
194 III|             közül, a trón elé lépett s fejét lehető magasra emelve,
195 III|              fölemelkedve trónjában, s keserű jókedvvel széttekinte
196 III|             az megrángatta csuháját, s Disabul elé lépve, rövid
197 III|             eszébe, hogy mit kérjen, s azzal ostoba képpel mondá:~–
198 III|             Kell e boglár valakinek?~S azzal leszakítá boglárát
199 III|               Osztozzatok meg rajta!~S azzal egyenkint letépve
200 III|       erősebb elvette a gyöngébbtől, s ha egy felkapta, elvette
201 III|         Kubláj odalépett Disabulhoz, s megfogá kezét.~– Térj magadhoz,
202 III|              föl a trón lépcsőjéről, s reszketve fogta meg atyja
203 III|           csodálnom. Gyermekem vagy, s ösztönnek engedsz. De hogy
204 III|             még nem ment le végképp, s hogy én fel tudom azt újra
205 III|         nélkül ledönti őt trónjáról, s téged ültet bele. – Mondd
206 III|           láttam e fiatal gyermeket, s ha többi kortársaival összehasonlítám,
207 III|           Jer, mérkőzzél meg velem.” S azzal a harcsíkra szólított,
208 III|         azzal a harcsíkra szólított, s amint ott paripáinkkal egymásnak
209 III|         Három oldalbordám törött be, s én sajnosan kényszerültem
210 III|     szemérmesen fordulni erre, arra, s egy-egy tétova szót rebegni
211 III|             bátran társalgott velök, s tekintetében nem volt semmi
212 III|        fejére tették a nászkoszorút, s aztán egy nappal később,
213 III|                Nőt kell neki adni.~– S ki kényszeríthet arra valakit,
214 III|      fejedelmet, hogy megházasodjék? S még ha tehetnők is ezt,
215 III|       gyanítani, nehogy észrevegyék, s bennünket kijátszanak.~–
216 III|             senki –, monda a király, s leányához fordult.~– Szelíden
217 III|       Disabul megfogta leánya kezét, s szelíd arcot iparkodék ölteni,
218 III|              arcot iparkodék ölteni, s beszédét, gyöngéd hangokra
219 III|           reszkető szóval a leányka, s gondolatjai az eltávozott
220  IV|             várt az ifjú uralkodóra; s az öröm, melyet mint fejedelem
221  IV|             magát szenvedélye ellen, s erős határozata volt, őt
222  IV|            keresztül vették útjokat, s midőn ez idő szerint a kerek
223  IV|            szegény az egész hazában, s mintha még a lelkeken is
224  IV|              gyűlése hívatott össze, s előre beszéltek róla az
225  IV|         mégis visszasugárzott rajta, s mentül féhérebb volt az
226  IV|           Végre levették őt lováról, s palotája kapujától kezdve
227  IV|            fel egyszer az erényt is, s írnátok törvényeket, melyek
228  IV|              bűnöst égessétek porrá, s nevét adjátok egy utálatos
229  IV|              tudott enni egy borjút, s mégis oly sovány volt, hogy
230  IV|              segítségökre nem leend, s azzal magukra hagyták őket.~
231  IV|      megvetve lábát, mint egy cövek, s fölemelve gömbölyű fejét
232  IV|         porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harcoljak veled, hogy
233  IV|              célkarikát a gyomrodra, s amit azon kívül találok
234  IV|              hirtelen visszafordult, s félreütve az óriás kopjáját,
235  IV|           kopjáját, elveté a magáét, s mint egy kis vadkan sebesen
236  IV|             annak térdei közé dugva, s vaskos karjaival megkapva
237  IV|     hosszában végigesett a fövényen, s nagy tenyerével megüté a
238  IV|            kirántá az óriás kardját, s annak nyakára tette lábát.~–
239  IV|             erre közbeveték magukat, s félrevivék a bajvívókat.~–
240  IV|              el örökre. Ő elhagyott, s én mindennap imádkozám Istenhez,
241  IV|       Istenhez imádkozni segélyeért, s ím, az napon a férfi, kit
242  IV|          ellenére előttem megjelent, s azon pillanatban vége volt
243  IV|         hallatszék a sorompók előtt, s a nép közt egy ifjú közeledék
244  IV|             fordult a vádlott nőhöz, s tétova hangon mondá ki az
245  IV|                mely erődet megtöré – s bűnöd vádja alól föloldalak!~
246  IV|     tekintettel fordult Elemér felé, s indulattól csengő hangon
247  IV|          amit rám bíztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, mellyel
248  IV|    felruháztál, kezeidbe visszaadom, s többé nincs okom tőled távol
249  IV|           van nekem”, gondolá Dalma, s míg szíve rég elfojtott
250  IV|     elfojtott örömek alatt repesett, s a kedves ifjút heves dobogásával
251  IV|          szeret!” – gondolá magában, s bár meg kelle őt nyugtatni
252  IV|            lépett Dalmához közelebb, s oly suttogva, hogy más meg
253  IV|             állt föl féltérdeltéből, s zavarodottan hebegé:~– Látni
254  IV|           Dalma lángra gyúlt arccal, s inte, hogy hozzák elé paripáját.~
255  IV|             beszédre találkozni fog, s maga körül gyűjté udvara
256  IV|         messzebbre halassza ez időt, s félve attól, amit óhajtott,
257  IV|           Disabultól követ érkezett, s a khagán elé bocsáttatni
258  IV|       közbejövetel.~Felült trónjára, s inte, hogy vezessék elé
259  IV|          ajtónál elkezde hajlongani, s háromszor ismétlé azt, míg
260  IV|              egy sugár hiányzik még, s ím, e sugárt királyom saját
261  IV|           számodra egyetlen leányát.~S ezzel levevé a halavány,
262  IV|            árulás!” – gondolá Dalma, s keblén mintegy önkénytelen
263  IV|       szoktak. Te a nőarcot kerülöd, s szerelmet nem érezél soha.
264  IV|           elül ő annak zsámolyán is, s boldognak tartandja magát,
265  IV|       boruljunk e magas úr lábaihoz, s könyörögjünk előtte, hogy
266  IV|       Halilának:~– Te itt maradsz. – S ott hagyta a leányt.~A férfiak
267  IV|        országnagyok nejei veszik át, s a szent forrásban megfürösztve,
268  IV|        áldása.~Dalma ingerelve volt, s azon gondolat támadt lelkében,
269  IV|     mindenáron elidegenítse magától, s bosszúsan válaszolt a nőknek:~–
270  IV|              A férj királya nejének, s a nő férjének rabszolgája!
271  IV|         Dalma megfogá a leány kezét, s élesen tekintve annak arcába,
272  IV|      tekintve annak arcába, kérdé:~– S valóban szeretsz te engem?~–
273  IV|          szólt Dalma ragyogó arccal, s keblére voná a leányt.–
274  IV|        Nevezd meg szerelmed tárgyát, s én Istenre fogadom, hogy
275  IV|             egyetlen szenvedés volt, s midőn azt egy borzasztó
276  IV|         bátorrá? Tégy megbízottaddá, s én elődbe hozom választottodat.
277  IV|           arca egyszerre kigyulladt, s szemérmesen takarta azt
278  IV| gyöngédséggel vonva Halilát magához, s az alig hallhatóan rebegé
279  IV|         sikolta föl egyszerre Dalma, s míg egy kezével dühösen
280  IV|        könnyekkel teltek meg szemei, s karjai erőtlenül hanyatlottak
281  IV|        szállíta háborgó indulataira, s boldog eszmék hízelgék körül
282  IV|          Fölemelé a leányt lábaitól, s csöndes, szenvedélyhagyta
283  IV|              a tenger?– szólt Dalma, s utána gondolá: „Talán annak
284  IV|         Talán annak is szívet adtak, s megtilták szeretni?” Boldoggá
285  IV|            ne lássak mást, mint azt, s szívem hideg legyen, mint
286  IV|            Érzem hideg lehelleted. – S azzal ajtóőreit szólítá.
287  IV|              Keressétek föl Elemért, s vezessétek elém – szólt
288  IV|           várjatok egy pillanatig! – S azzal sietett trónjához,
289  IV|           egy elhatározó pillanatra, s mindazt kevésnek érzi, midőn
290  IV|         Kérlek, Dalma, ne nevess ki, s ne viseld magad úgy, mint
291  IV|       tárgyat követelnek maguknak.~– S te azt nagy hamar megtaláltad.~–
292  IV|             fájni fog, ha nevetsz.~– S megjelent előtted a jövendő
293  IV|            tett, és boldogtalanná.~– S föltaláltad-e e tündértüneménynek
294  IV|      odahajolt hozzá, megfogá kezét, s rebegve mondá: – Tehozzád…~
295  IV|           Dalma ijedten sikolta fel, s kezét visszarántá. – Mi
296  IV|               arcát arcomra fekteti, s könnyeit ölembe sírja, s
297  IV|             s könnyeit ölembe sírja, s fájdalmasan panaszkodik,
298  IV|             fogva van a hideg égben, s nem lehet enyém örökre.~–
299  IV|              nő – nem létezik sehol. S azzal ájultan rogyott össze.~
300  IV|            Istennek jelenlétét érzé, s a kedves gyermeket, kit
301  IV|         végig.~Dalma eszmélni kezde, s halkan rebegé:~– Elemér.~–
302  IV|          Uram.~A leány felemelkedék, s félébren suttogá: – Miről
303  IV|             hazáját kellene megölni, s választania kellene, melyiket
304  IV|        egyszerre magához tért Dalma, s sötét szemeit felnyitva,
305  IV|          Dalma megfogá Elemér kezét, s szilárd hangon kérdé tőle~–
306  IV|      viszonza ez lovagi ábránddal –, s bebizonyítom, amit kérdezél.~–
307  IV|              hévvel az ifjú jobbját, s némán megszorítva azt, felmutatott
308  IV|         Dalma szellemcsöndes hangon.~S azzal a mellékterembe sietve,
309  IV|     visszafojtá keblében indulatait, s elfogadá a leány remegő
310  IV|            menthetsz meg ördögeitől, s ki téged Istenként imád.~–
311  IV|            hangzottak, hallgatózott, s midőn nem hallék többé semmi,
312  IV|             akkor lerogyott térdére, s arcát ágya leplei közé takarva,
313  IV|           Vágd le szakállodat, emír, s tipord a sárba – szólt neki
314  IV|          eltemetve Bertezena hamvai, s ott szoktak a fejedelmek
315  IV|           csak midőn feljött a hold, s a magányos sziget fái susogtak
316  IV|         halvány arc nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér
317  IV|           felhők fölött, el-elbújva, s átragyogva; a vízen egy
318  IV|                 Tatár volt az anyám, s aranyat csodált meg. Ha
319  IV|            volt, mely őt szíven üté, s melytől örökre megtanult
320  IV|             Kezem hideg, mint a jég, s fejem forró, mint a tűz.
321  IV|            Valaki megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért.
322  IV|          szomorúan tekinte Halilára, s megsajnálta a szegény nőt,
323  IV|              a vén jóshoz, derék nő, s aztán megjöjj hamar. El
324  IV|            mellé fektették a kardot, s azzal együtt temették el.
325  IV|           vagyok, ha arcod láthatom, s álmaid felett virrasztani
326  IV|             elfordulna, visszatérek, s a hajnal új napot hoz.~A
327  IV|        álmodozva maradt ott magában, s beszélgetett, vagy tán csak
328  IV|              vagy tán csak álmodott, s azt hivé, hogy beszél.~–
329  IV|               te is meg tudsz halni, s akkor mindketten egy helyre
330  IV|              föl álommosolygó arcát, s tagjai reszkettek a kéjtől,
331  IV|            felnyílt a hajlék ajtaja, s a küszöbben megjelent ama
332  IV|       jéghideg kezét Elemér arcához, s végigsimítá rajta.~Az ifjú
333  IV|            hogy mit akarok – felele, s leereszté hosszú köpenyét. –
334  IV|           Megtudtad, hogy haldoklom, s eljöttél, hogy meglásd,
335  IV|           Dalmának kelle nőül venni, s ha ez úgy történik, akkor
336  IV|              haldokolva is oroszlán, s szemedbe néz, és fogat mutat.
337  IV|        szemedbe néz, és fogat mutat. S ezzel fölkapta öltönye alá
338  IV|           magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé tekinte.~–
339  IV|         Kubláj ijedten ugrott félre, s tétovázni látszott.~– Pihenj
340  IV|                 sóhajtá még egyszer, s azzal összerogyott.~Kubláj
341  IV|             melyet a haldoklón ejte, s arcán egy torzvonása sem
342  IV|      foglalta el a holt ifjú helyét, s annak karszékében ülve várta,
343  IV|       szívvel a kis hajlékba vissza, s még a küszöbben susogá:~–
344  IV|               Jó férjem… Alszol-e? – s odasimult, és kezét kinyújtá
345  IV|        percben fölemelkedék az emír, s fagyos gúnnyal kiálta~–
346  IV|       mosolygást kényszeríte arcára, s kezét nyájasan nyújtva Kubláj
347  IV|            amiket Elemértől hallott, s gyanúja mindig erősebb lett,
348  IV|               és szeretteték általa, s tudá bámulni azon női szívet,
349  IV|       holttestén keresztül tehettem, s íme, láthatod, hogy nálad
350  IV|           vére lángolt fel szívében, s föltevé, hogy élni fog.~
351  IV|            ha valakit meggyilkolnak, s gyilkosa nem ismertetik,
352  IV|         fektetve viszi a khagán elé, s felhívja mindazokat, akikre
353  IV|             rögtön odarohanni hozzá, s ha el tudta titkolni szerelmét,
354   V|         szegény rabszolganép voltak, s puszta erdeikben idegen
355   V|         kezébe fogá a nehéz pörölyt, s a nép színe előtt a szikrázó
356   V|           mikből négy ér fel eggyel, s azt fölemelve, fogadást
357   V|      akaszták a fejedelmi kacagányt, s egy magas fatörzsre, mint
358   V|          legelőbb hét agg rhabonbán, s a legvénebb végigsimítva
359   V|        Boldog, aki alattad születik, s boldog, aki alattad hal
360   V|              legyen országod határa, s az egész ég legyen boltozatja.
361   V|           megvédted vad ellenségtől, s boldogságot és jóllétet
362   V|          jött ekkor elő, vadrózsával s liliommal koszorúzva. Pirulva,
363   V|           mindenkitől légy szeretve, s legjobban szeretve egytől.~
364   V|            bátran állt a khagán elé, s elmondá rövid üdvözletét:~–
365   V|    üdvözletét:~– Üdv neked, Dalma! – S magától utána tevé: – Ha
366   V|       megszólalt a koboz és tilinkó, s míg az ifjú szittya leányok
367   V|               körbeállt a fiatalság, s eljárta a „dalitáncot”.
368   V|             rivallt meg a háttérben, s míg a mulatozók botránkozva
369   V|            mindig közelebb érkeztek, s nemsokára lehete látni a
370   V|            fehér lepellel leterítve, s zöld gallyakkal körültűzve
371   V|      körültekinte sűrű fátyola alól; s amint a férfiak egyenként
372   V|              Kublájt a trón mellett, s rámutatott egyenesen.~–
373   V|         felelt Halila kikelt hangon, s újra inte Kubláj felé.~Ez
374   V|              e nő gyanúja alaptalan, s te ártatlannak érzed magadat,
375   V|         Kubláj húzódozva lépett oda, s fogcsikorgatva súgá Halilának:~–
376   V|         Legyen tehát – szólt Kubláj, s kezét vakmerően a holt sebére
377   V|       elkezde felszökellni a sebből, s elborítá a szemfedőt.~–
378   V|          egyszerre vakmerően Kubláj, s lásd meg, ki volt az, akit
379   V|              volt az, akit megöltem?~S ezzel felrántá a szemfedőt,
380   V|             vagy férfi, hanem leány, s országod emiatt Disabul
381   V|           melyet az imént kovácsolt, s miként egykor őse, Bertezena,
382   V|     felkerekedtek egész nemzetestül, s elmentek jobb hazát keresni.
383 Uto|    eredetiben ez drámának született. S ide kell egy pár korrajzoló