Rész

1002   I|              Bertezena nősülési kedvét elvenni.~A varchoniták engedék őt
1003  IV|              nem kellek tovább?~– Akár elvessz miattam.~– Örömest szolgálnék
1004 III|               erejével.~– Oh, ne hagyj elveszni engem! Ne taszíts el lábaidtól;
1005 III|             bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz
1006 III|                volna. Jól tették, hogy elvesztek. Úgy kellett nekik, mért
1007  IV|             vége volt lelkem erejének, elvesztém magamat.~E pillanatban kürtszó
1008  IV|           félreütve az óriás kopjáját, elveté a magáét, s mint egy kis
1009   I|             ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még fegyvereit
1010 III|            követhez. – Vagy mit akarsz elvinni?~– Ifjú khagánom üdvözletét
1011 III|             Örömének terhét alig bírta elviselni. Zokogva borult atyja keblére.~–
1012 III|         suttogá a leány –, de te ismét elvivéd magaddal! – S gyászoló epedéssel
1013   V|            sokáig.~A hét vén rhabonbán elvonult, jött utánuk hat vezér:
1014 III|               sugárza szét, a reszkető emberarcokba világítva, s száján és szemein
1015 III|             keríté, mindegyik százezer emberből áll. Egyik Chorazan felől
1016  IV|             érzelmeket, mik mindennapi embereket boldogítni szoktak. Te a
1017  II|            hogy tudjon egyedül állani? Embereknek törvényt írt a természet:
1018  II|                idegennél, s hogy három emberélet alatt oly messze távoztunk
1019 III|                 kiket a gyűlölet annyi emberéleten keresztül elválasztott,
1020  II|          hangon, mely ment volt minden emberérzelemtől, monda:~– Vezérek és országnagyok.
1021   I|                kiirták hadát az utolsó emberig.~A tatárfaj e csapástól
1022  IV|               mind. A dögvész az egész emberiség számát felére leapasztá,
1023 III|        sziszegést, majd ordítást, majd emberkiáltást adott vissza.~Disabul elégült
1024  II|          megírta útját a csillagoknak; embernek megengedé, hogy írja azt
1025  IV|            keserű bosszúval tekinte az emberre, ki őt legszentebb fájdalmai
1026 III|             nem lehete férni senkinek, embert nem tűr maga körül. Egyszer
1027 III|              halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős hálókba
1028   I|                  Ez itt vezérünk, első emberünk, Bertezena – szólt az agg,
1029  IV|             rhabonbán.~– Uram, khagán. Emeld föl a leányt. Melletted
1030  IV|            kiégett a tűz, homlokát nem emeli többé oly büszkén.~– Erőtlen
1031  II|           melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd, hogy hívhassam
1032  II|           emeltem azt a csatákon, most emeljen engem az utolsó csatámban.~
1033  IV|               egyik város a másik után emelkedett folyamai partján, a kereskedők
1034 III|                E hétszáz elefánt hátán emelt tornyok, mik ijedelmei voltak
1035  II|            térdeikre fektetett pajzsra emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké
1036 III|             szörnyeteg Astaroth! Azért emeltelek ide, azért hizlallak itt,
1037  II|               támaszkodom reá; sokszor emeltem azt a csatákon, most emeljen
1038 III|             megaláztatásodat.~Egyszerű emelvény volt a trón, két lépcsővel,
1039 III|         Disabul elégült arccal fordult emírjéhez, Kublájhoz, kinek hegyes
1040 III|           tekintete majd leányát, majd emírjét érte. Halila félve kelt
1041  IV|               világban. Szívemet hölgy emléke nem tudta betölteni. Végre
1042   I|               s melyet később diadalok emlékei, gyöngyök és drágakövek
1043  II|            engem meghalni lát. Beszéld emlékeidet, hadd haljak meg bennetek
1044  II|        legkedvesebben tőlem, ha boldog emlékeiteket hallom. Ne sírjon, aki engem
1045   I|              közös eredetüknek a közös emlékeknél, mik firól fira maradtak:
1046   V|       nemzetnek színe java.~Azon napok emlékére volt ez ünnep szentelve,
1047  II|          világú szemeit Dalmára. – Nem emlékezel reám? Én Elemér vagyok.
1048  II|              Oldamúr –, s a túlvilágon emlékezni fogok reá.~– Vigyázz reám
1049   I|          biztatták őket, s a vének még emlékeztek boldog, rég elmúlt időkre,
1050 III|              azok egyenek meg engem?~– Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső
1051 III|                de tizenhét éves.~– Mit említed annyiszor? Hozass egyet.~–
1052  II|                nép jósai csaták előtt, énekesei csaták alatt és história-írói
1053  II|             táltosok esti himnuszaikat éneklék.~Az avar khagán, az ősz
1054   V|             gömbölyű vállát és karjait engedé láttatni, miknek gyöngéd
1055 III|                bántottalak soha, miért engeded, hogy megöljenek?~– Az ezen
1056   I|          kedvét elvenni.~A varchoniták engedék őt hegyeik közé jönni, s
1057 III|             meglepé a király szokatlan engedékenysége; egy apró tömpe bajnok jónak
1058 III|         egyszer felszólítunk békére.~– Engedelmes férfiút találtok bennem –
1059  IV|              Senkinek ne szólj.~Halila engedelmesen távozék.~Dalma reszketve
1060  IV|               égő arcát. – Mondd, hogy engedelmeskedel.~– Egy egész világrendszert
1061 III|               térdeit.~– Atyám! Te nem engedheted, hogy engemet megöljenek,
1062  IV|               imádkozám Istenhez, hogy engedje őt elfelednem. Már győztesnek
1063 III|            Gyermekem vagy, s ösztönnek engedsz. De hogy te is itt maradtál
1064  IV|             mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. Aki egyszer
1065 III|              alatt; amaz hálaadó, imez engesztelő áldozat volt.~Hét állatot
1066  II|          Disabul királyhoz, kinek mint ennen képmásom tudtul adandod,
1067  IV|                Több hajnal nem jön föl énreám – sóhajta Elemér. – Légy
1068 III|          Nektek szép nőitek vannak, az enyimek szegletes fejűek, nekem
1069 III|         elvivéd magaddal! – S gyászoló epedéssel tekinte a távozó ifjú után,
1070  IV|          iszonyodol tőlem, hogy másért epedsz, oh, mert én sem szeretlek
1071   I|                munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét,
1072   I|           külső viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték
1073  IV|             harcban bátor leend, akkor építsétek fel házát újra.~Ez volt
1074   I|          isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett
1075  IV|        magányos lak egészen fából volt épülve, kívül barna diófával kirakva,
1076   I|             előhozza a fegyvernek való ércet, s kardokat és nyilakat
1077  II|        felszökellt belőle, s ő szilárd érchangon ismétlé a véresküt, Dalma
1078  IV|             tartott pajzsain, mint egy érchídon kellett végighaladnia.~A
1079  IV|         feltéve fejére, mintha e hideg ércövtől várná a segélyt indulatai
1080   I|            hallák, egy vad, elnyomott, erdei közé szorított nép között
1081   V|          rabszolganép voltak, s puszta erdeikben idegen elnyomó számára kovácsoltak
1082 III|              ifjonc, kinek nincs egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan,
1083  IV|         hervadsz el velem. Jobb sorsot érdemelnél.~– Ne csüggedj. Még leszünk
1084  IV|         töredelmesen. – Öless meg. Úgy érdemeltem.~– Őszinte vallomásod megmenti
1085  II|          legmagasabb becsülésemre vagy érdemes. Ismerve lelked és karod
1086  IV|           karjai közt leendesz. Szólj, érdemes-e ő kezedre? Szép, bátor és
1087   V|              fel voltak koszorúzva, az erdőben elszórt sírok beültetve
1088   I|      negyvenezer geougot vert agyon az erdők közt.~E naptól fogva nem
1089   I|              eszméje a rómainak, arról eredete kezeskedik; az ismert világrészeken
1090 Uto|       korszakban láthatott napvilágot: eredetiben ez drámának született. S
1091   I|               maradt egyéb nyoma közös eredetüknek a közös emlékeknél, mik
1092   I|             fejedelmei megemlékezzenek eredetükről, mindkét népnél volt egy
1093  IV|             véred kell nekem, mely még ereidben tévelyg! Te nem tudod, mit
1094   I|            terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága vas; a vad geoug
1095  IV|        titkolni szerelmét, lesz-e elég ereje eltitkolhatni fájdalmát?~–
1096  IV|           pillanatban vége volt lelkem erejének, elvesztém magamat.~E pillanatban
1097  II|                középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendiókelyhet,
1098 III|           elvetett tárgyával, azt csak erényed tisztító tüzének tekintsed:
1099  IV|            valék, kezdtem büszke lenni erényem diadalára, midőn egy reggelen
1100 III|      utasíthatja vissza. A leány szép, erényes és szelíd; királyi szülött.
1101  IV|               keresitek fel egyszer az erényt is, s írnátok törvényeket,
1102  IV|                diófával kirakva, magas ereszeit cédrusfa oszlopok tarták,
1103  IV|               betegséged volt,~– Ahogy érett a szív, a vágyak tárgyat
1104  II|               fog el, minőt másutt nem érezek.~Dalma parancsolt szívének,
1105  IV|               kerülöd, s szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan
1106  II|                az ember ura önmagának. Erezve a terhet, melyet vállaimra
1107   V|            férfiak. És Dalma elpirult, érezve, hogy termetére férfiak
1108  II|               állt, fölemelt jobbjával érinté azokat, s reszketéstelen
1109  IV|               felriadt az ellenszenves érintésre.~– Ki az? mit akarsz? –
1110   I|                különféle szomszédokkal érintkezés még nyelvüket is úgy elkülöníté
1111  II|              én magam. Ítéleted annyit érjen, mennyit enyim, hogy ahol
1112 III|                bámult a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s visszarezzent,
1113   V|            gyászhangok mindig közelebb érkeztek, s nemsokára lehete látni
1114  II|          urunknak, mint a törököt, vad erkölcseivel, ördögimádó vallásával s
1115   I|                világi törvény, de volt erkölcstisztaság.~Egyszer egy varchonita
1116 III|          leányom ő. Szép, nyájas és jó erkölcsű leány. Bizonyára jó asszony
1117  II|              jövők nem bírnak nyomodba érni. Az ellenség vad ordítással
1118  II|            volt a te csapásod, oda egy erősebbet sújtott, míg atyád mentésedre
1119  II|            vállaimra tettél, kétszerte erősebbnek érzem magamat.~E szavaknál
1120  IV|            midőn trónjába ült.~– Uram, erősítsd meg szíved – monda neki
1121   I|                midőn felnőtt és ifjúvá erősödék, s társaival együtt durva
1122 III|                országnagyjai fogják őt erőszakolni e házasságra.~– Új vért
1123  IV|         férfifájdalom. Inkább jókedvet erőszakolt magára, csakhogy őt ily
1124 III|             beszédét, gyöngéd hangokra erőszakolta.~– Te jó, te szelíd leány.
1125   I|               szépek voltak, délcegek, erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás,
1126  IV|            teltek meg szemei, s karjai erőtlenül hanyatlottak alá.~E fájdalmas
1127 III|            Astaroth áll?~Elemér büszke erőtudattal mondá:~– Én az ogur nép
1128  II|                még úgy is vállain alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek,
1129 III|            uram, – szólt Kubláj ravasz értelmességgel –, a szemekből biztosabban
1130  IV|                kezdett, csak felületes értelmét tartva meg a szónak.~– Úgy
1131  IV|                  Nem volnék nő, ha nem értenélek. Megmentesz magadtól, hogy
1132  IV|              téged, én is mást imádok. Értesz-e már engem?~Halila szívében
1133  IV|            volt, amit nála találtam.~– Értetlenül beszélsz. Ha gyűlölt, miért
1134 Uto|                által.~A nyelvünket nem értette senki az államalkotó elemekből:
1135  IV|           küldeni?~– Még az éjjel kell értök mennem.~– Miért éjjel?~–
1136   I|               űzték vissza elleneiket. Érts alatta adófizetést.~A varchonita
1137 III|               az izzó bálvány közelébe érve, annak fényétől megvilágosíttaték.~
1138  IV|            sikeres volt. Dalma új erőt érze lelkébe szállni, vas-kemény
1139   V|            alaptalan, s te ártatlannak érzed magadat, nincs miért rettegned;
1140  II|                nem tudok nevet adni az érzelemnek, amely tehozzád vonz. Örömest
1141  II|              játszótársnak. Vigyázz ez érzelemre! Ma hálának nevezed azt,
1142  IV|        érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket, mik mindennapi embereket
1143  II|             sem szerető leányt; minden érzelmem csak körüled forog. Tetőled
1144  IV|               hogy te dicsőséged magas érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket,
1145  IV|            öröm, melyet mint fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat,
1146  IV|         pillanatra, s mindazt kevésnek érzi, midőn a pillanat elérkezett.~–
1147   I|         mitológiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva;
1148 III|           lábainál. Az ifjú észrevette esdő pillanatát.~– Valóban, még
1149   I|             varchonitákkal rokon fajok eseményeire.~Mikor már a gyermek megerősödött,
1150  IV|               válaszolt a nőknek:~– Az esetlen szokás. Nincs szükségem
1151  IV|             kezüket a holt sebére téve esküdjenek meg, hogy halálában nem
1152  II|          hangon, elfogulatlan kebellel esküdött. – Esküszöm reád, Isten,
1153 III|             Kérlek – szólt keserűen. – Esküdtess még meg valamire. Ha már
1154  IV|             férfi, kit kerülnöm kelle, esküje ellenére előttem megjelent,
1155  II|          hazának.~– Jaj nekem egyedül. Esküm megtartandom – sóhajta a
1156  II|         feledjek, feledni fogok… Halld eskümet, és légy tanúm örökké. Isten,
1157  II|               halld meg a nevedre tett esküt.~Dalma a két kard alá állt,
1158 III|                hogy a régi szövetséget esküvéseddel tedd újjá.~– Oh, kész örömmel –
1159  IV|         nézhetnél az égre, ha el fogsz esni – csúfolódék a törpe, ki
1160  II|              jelszava ez volt: „Többet ésszel, mint erővel.” Egy óra múlva
1161  IV|                 ott leszünk. Harmadnap este, hogy én elhagyom a földet,
1162  II|              apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem hull annak könyje
1163 III|         dárdájával, hogy három ölnyire estem le lovamról. Három oldalbordám
1164 III|              mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy mit kérjen, s azzal
1165   V|    örömkönnyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy e szókat Elemér szájából
1166  II|             erejét megpróbálta a harc, eszed hatalmát a tanácskozás,
1167  IV|                Majd erőm hagy el, majd eszem!~Az országnagyok megzavarva
1168  IV|                 Valóban. Most juttatod eszembe. Fogadd ezt, hogy hallgatni
1169  II|           majdan erős lesz a csatákon, eszes a tanácskozásban, ki fogja
1170   I|               a keleti rege nem lopott eszméje a rómainak, arról eredete
1171  IV|          háborgó indulataira, s boldog eszmék hízelgék körül szívét, arcán
1172  IV|          borzadály futott végig.~Dalma eszmélni kezde, s halkan rebegé:~–
1173  IV|            tudta betölteni. Végre azon eszmére jutottam, mellyel köznépünk
1174 III|            sötét, ijesztő, borzadályos eszmét imádtak – az ördögöt.~Kitől
1175  IV|           anélkül, hogy e lakot valaki észrevegye. Valami szent tartózkodás
1176 III|                hagyd gyanítani, nehogy észrevegyék, s bennünket kijátszanak.~–
1177 III|                 szólt ez tántorogva. – Észrevehetni arcomon? – s azzal erőt
1178  II|          suttogá alig hallható szóval.~Észrevétlenül jött rá a halál. Csak arra
1179 III|               Elemér lábainál. Az ifjú észrevette esdő pillanatát.~– Valóban,
1180  II|            eljön az hívatlanul. Egynek észt, másnak kart adott a sors,
1181 III|           felszolgáltak; most tizenhét esztendeje minden újon született leánygyermeket
1182 III|             számára is lesz még nap az esztendőben. Elég egy úr a földön, lám
1183  IV|             Lassan ölő mérget kevertem étele közé… – suttogá Halila,
1184 III|            Ehetnék? Három hadseregemet ette meg, jóllakhatott vele;
1185  IV|             szemöldeit, gondolva, hogy ettől félni kell, mert hízeleg.~
1186   I|           felajánlva neki, ha számukra Európában hazát jelölend ki, s kiknek
1187   I|         magukat Perzsiával, Kínával és Európával; a kínai olcsó hadsorok
1188 III|              aki akkor született, azon évből csak egyetlenegy él.~– Tehát
1189 III|          Hozass egyet.~– Most tizenhét éve uram minden leányt a vízbe
1190 Uto|        kontúrvonás.~Két cenzor volt ez években a magyar irodalom fölötti
1191  IV|                csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi ül benne.~
1192   I|            volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a fejedelmek és
1193 Uto|          irányban), csak még egynéhány exaltált poéta keblében.~No, azokról
1194  II|           Hetednapon fölébrede, s amit ezalatt a túlvilágon járt lelke
1195  IV|               rám bíztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, mellyel felruháztál,
1196  II|          álltak ágya mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra
1197 III|            kötöttek maguk között, hogy ezután csak füvet egyenek, én elütöttem
1198   I|          melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyésszen
1199  IV|                 A magányos lak egészen fából volt épülve, kívül barna
1200  IV|                fölemelkedék az emír, s fagyos gúnnyal kiálta~– Nem alszom.~
1201  IV|         suttogá magában. „A szív jéggé fagyott. Megszabadultam azoktól,
1202  IV|              hold, s a magányos sziget fái susogtak az esti széltől,
1203   I|                a háborút.~Valami tatár faj volt ez, fényűzésre, kényelemre
1204   V|               Elemér! Kedvesem.~– Hah! Fájdalmad elárult! – harsogá Kubláj
1205  IV|             emberre, ki őt legszentebb fájdalmai közepett háborítá.~A bosszú
1206  IV|              Még az éjjel ígérte, hogy fájdalmaidtól megszabadulsz. – Még az
1207  IV|               érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet mint nő viselt.
1208  IV|               elég ereje eltitkolhatni fájdalmát?~– Valóban el fogja árulni
1209 III|               hullám.~A király őrjöngő fájdalommal tekinte szét, s meglátott
1210  IV|              egy torzvonása sem volt a fájdalomnak utána.~Azzal ördögi vérörömmel
1211  IV|              mert erősebb vagy. Elemér fájdalomteljes lemondással nyújtá kezét.~–
1212 III|              kezedet megkéri. Most nem fájna rád Astaroth foga, mert
1213  II|           Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak egy félelmetes ellensége
1214  IV|             nevessek fölötted.~– Nekem fájni fog, ha nevetsz.~– S megjelent
1215  II|            sorában utolsó. Fiad, dicső fajodnak nem rosszabb utóda, folytatni
1216   I|           lenni a varchonitákkal rokon fajok eseményeire.~Mikor már a
1217  II|             jóslat neme volt a szittya fajoknál, ideges fiatal szüzek, képzelethevítő
1218  IV|         nyugtatni a gondolatnak, mégis fájt neki, hogy ő mást boldogítand.~–
1219  IV|                feledkezzél, ha a szent fákhoz jutsz, értem imádkozni.~–
1220 III|           várató kényúr közelgését, ki fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz,
1221  IV|             mondatokkal volt beírva, a falak belseje simított tarka gyökérfából;
1222  IV|            vérzem el. – Sebet vágnak a fán is, midőn új ágat oltanak
1223  IV|              csaták és áldozatok képei faragva. Körös-körül a vadul összenőtt
1224   I|        zászlója egy gyermeket szoptató farkas volt, másiké egy bőrkötény,
1225  II|               a fejét földre fektetve, farkával kétfelől a földet korbácsolá,
1226   V|       fejedelmi kacagányt, s egy magas fatörzsre, mint trónra, felültették.
1227  IV|             szemérmesen takarta azt el fátyolába. – Arcom szégyentől ég.~–
1228  IV|          gyűlölök.~– Te is, a hulla is fátyollal lesztek letakarva; a vérehagyott
1229  IV|              reszketeg leány fejéről a fátyolt. „Ez árulás!” – gondolá
1230  IV|           kedvesét.~– Megállj még, úgy fázom, úgy reszketek. Hiába takargatsz.
1231  IV|                vissza?~– Kérdezd meg a fecskét, miért tér vissza a tavaszhoz.
1232  II|         leopárdé, kettős selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig
1233  IV|           földdel egyenlővé, ne lakjék fedél alatt, míg bűnét helyre
1234 III|           Leányod szemeiben van minden fegyvered.~Disabul megfogta leánya
1235   I|                olcsó hadsorok omlottak fegyvereik alatt türelmesen, mint a
1236   I|             elvevésre volt gondja; még fegyvereit is más kovácsolta; valami
1237   I|           varchonita ifjak fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő
1238   I|             gerjeszté a nagykhánt; egy fegyverkovácsból lett fejedelem, kinek király
1239   I|                vasbányákból előhozza a fegyvernek való ércet, s kardokat és
1240 III|                élén, gyémánttal rakott fegyverzeteikkel, s e lobogó sátorok, mik
1241  IV|                mik alatt heverészett a fehérbeöltözött nép; a fehér szín kedvence
1242  IV|        visszasugárzott rajta, s mentül féhérebb volt az arc, annál fényesebb
1243 III|              van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha nincs egyéb!~–
1244   I|           szikrázó gondolatok támadtak fejében.~– Hát e fegyver nem volna
1245  II|            szerecsendiókelyhet, melybe fejedelemválasztáskor egyesülni szokott a hét
1246  II|             adták hírül a népnek az új fejedelemválasztást. A csapatok üdvkiáltása
1247  II|              vére annak, ki honához és fejedelméhez hűtlen lesz.~Már hat vezér
1248  II|       hasztalan győzelmek növelték bár fejedelmeik hírét, de fogyaszták népeit.
1249 III|              szavainak hatása felől. – Fejedelmeink örülni fognak, hogy szavaink
1250  IV|              Megszoktam igazat mondani fejedelmem előtt.~– Bolondokkal vagyok
1251   I|              idegennek.~Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon
1252  II|            emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang
1253  IV|              tette lábát.~– Mit izensz fejednek, te hosszú láb.~A gyulák
1254  II|            állt elő, két kivont kardot fejeik fölött keresztbe tartottak,
1255 III|    gyönyörködöl, hogy azon rabszolgáid fejeit rakatod tálaidra, akik felszolgáltak;
1256  II|               Isten neked.~– Meghajtom fejemet – szól Oldamúr átszellemült
1257   I|                de nehéz volt a tatárok fejének; igazán négy kardot ért
1258  IV|              halavány, reszketeg leány fejéről a fátyolt. „Ez árulás!” –
1259 III|           Nekem kardom van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell,
1260  II|                közelg: ez élet be lesz fejezve, hogy újra kezdődjék a másik.
1261  II|               a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd, hogy hívhassam
1262 Uto|               belőle regény. – Veszett fejsze új nyélbe sütve.~ ~
1263  IV|             szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok közül
1264 III|           vannak, az enyimek szegletes fejűek, nekem szép rabnők kellenek.
1265   I|              éghajlat kényszeríté őket fejüket borotválni, s bő öltönyt
1266 III|               sötét volt az éj, s most feketén állt ott a fényes napvilágban.~
1267  IV|               boldog ő, hogy lábaidnál fekhetik. Születése óta tégedet tanult
1268  IV|            percben, ahogy így keblemen fekszel, e kardot itt a te és az
1269  II|              kél. Midőn én a ravatalra fekszem, ő a trónra lép – leáldozó
1270 III|               Vitézeim a tengerfenekén fekszenek, gályáimat darabokban hányja
1271  IV|           közelebb hozzá:~– A férj itt fekszik lábaimnál. E kardon az ő
1272  II|            khagán!” s Dalmát térdeikre fektetett pajzsra emelték, annak jeléül,
1273  IV|        kedvesének nevez; arcát arcomra fekteti, s könnyeit ölembe sírja,
1274  IV|                férfi haldoklott, mellé fektették a kardot, s azzal együtt
1275  IV|   megszolgáltuk a sírt. Ott is jó lesz feküdni. – Tehát menj a vén jóshoz,
1276  IV|              Hát szép porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harcoljak veled,
1277  II|              kezükbe fogták, s hanyatt fekve visszatarták lélekzetüket
1278  II|                közé, s végeiknél fogva felaggatva, s még úgy is vállain alul
1279   I|               trónja előtt, kardjaikat felajánlva neki, ha számukra Európában
1280  II|           ahhoz képest, ami a szerelem feláldozása. Egy eldobott virág az mind,
1281  IV|                 ha szívük volna. Dalma feldúlt kedéllyel tért vissza palotájába.
1282   I|               a hatodik század második félében megjelentek Justinián trónja
1283  IV|                A leány felemelkedék, s félébren suttogá: – Miről beszéltünk?~
1284 III|         akarniok, amit én akarok.~– Ne feledd, hogy e szövetségre minden
1285  II|               népem java kívánja, hogy feledjek, feledni fogok… Halld eskümet,
1286  II|              melyben nyugszanak. El ne feledjétek, hogy apáitok sírhalmait
1287  IV|             aztán megjöjj hamar. El ne feledkezzél, ha a szent fákhoz jutsz,
1288  II|                kívánja, hogy feledjek, feledni fogok… Halld eskümet, és
1289  IV|          melyet mint fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet
1290  IV|              percben a hölgy szemeiből feléje lobbant.~Apja vére lángolt
1291 Uto|            meggyűlölök, azt el szoktam felejteni.~A másik egy becsületes,
1292  IV|               búskomoly szemeit Dalmán felejtve, felsóhajtott:~– Igen.~Dalma
1293  IV|            megtudod, hogy mit akarok – felele, s leereszté hosszú köpenyét. –
1294 III|                  Két kérdésedre eggyel felelek. Leányodat kell hozzá nőül
1295 III|            hajzata, nagy kék szemeiben félelem ült, és holdas szenvedély.
1296  II|             halál verítéke, hanem azon félelemé, hogy te gyönge leendesz
1297   V|                Kubláj felé.~Ez düh- és félelemtől reszketve húzódék hátra.~–
1298  IV|                   Nem tudod? Ez zavart felelet. Tán ismerőseid közül többekhez
1299 III|                férhet gyávaság, ez arc félelmet parancsolna még a puszták
1300  II|                az avar fajnak csak egy félelmetes ellensége van: saját maga…
1301  IV|            beszéltünk?~Elemér nem bírt felelni.~– Arról beszéltünk ugyebár –
1302  II|           tekintlek, mintha saját jobb felem volnál. Ezért megosztom
1303  IV|            Szidj, uram – szólt Elemér, felemelve szégyenpiros arcát. – Örömestebb
1304 III|                fél Ázsia réme, s másik felének prófétája.~– Réme a gyáváknak,
1305  IV|                reszketve veté fel vad, félénk szemeit.~– Hát én hova menjek,
1306  IV|    elcsábíthatja – más számára. Halila félénken húzódott tőle vissza.~–
1307  IV|              az egész emberiség számát felére leapasztá, az ő népe szaporodott.
1308   I|                minden kard néggyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz
1309 III|              rajtunk az adó, engedd el felét.~– Igen szívesen! – szólt
1310  II|              ki pajzsával betakart, ki felfogta rólad a halálcsapásokat,
1311  IV|           akarod arcomat?~– Jelenléted felháborít! – kiálta Dalma lángra gyúlt
1312  IV|               Dalma: az ifjú jelenléte felháborítá őt, de nem haraggal, hanem
1313  IV|           bízni tudj.~– Miért vagy hát felháborodva?~– Miért háborog a tenger?–
1314  II|                 A csapatok üdvkiáltása felhallatszott a völgyek aljából.~– Most
1315  IV|         fektetve viszi a khagán elé, s felhívja mindazokat, akikre gyanúja
1316  II|            nyugot felől egy napsugáros felhő közeledék, melynek aranyos
1317  IV|               léckirály. Köszöntetem a felhőket odafenn.~– Kérlek, nagyon
1318  II|            Kivéve azokat, melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd,
1319 III|             szólt a leány –, ha látnád félisteni alakodat, egy világgal mernél
1320  II|              rossz napot láttak együtt feljőni és lemenni.~– Mi hírt hozál
1321 III|                a gyöngébbtől, s ha egy felkapta, elvette tőle tíz, csak
1322 III|                Ki tette ezt? – Ordíta, felkapva a kardot. – Ki harcol ellenem
1323 III|             hagyj el engem!~A máguszok felkarolták őt, s rohantak vele a bálvány
1324   V|              halála után a varchoniták felkerekedtek egész nemzetestül, s elmentek
1325  IV|          imádkozott a szent fák alatt, felkereste a jóst, az gyógyszerül egy
1326  II|                magunkat a kísérőktől s felkerestük a fejedelmi állat berkét.
1327  IV|             nem mehetek – hívá Elemér, félkezével széke karjára támaszkodva,
1328 III|           élete lesz.~Jagár meghallá a felkiáltást, s fejcsóválva monda: –
1329  II|            bosszultam meg, kiket hozzá felküldék raboknak.~– És fiaidnak
1330 III|            főmágusz intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva
1331  IV|          szivárványból, éjszakfényből, fellegborulásból… Ott fogunk lakni örökké…
1332  II|              egy reszketeg szobor, s a fellegekkel egyesült, minek képleteiben
1333 III|                örömmel pótolom vissza. Felmagasztallak úgy, hogy amint került eddig
1334  IV|               s némán megszorítva azt, felmutatott az égre.~– Mit mutatsz ott
1335  IV|        félrefordítá tőle arcát, mintha félne tekintetével találkozni.
1336   I|              és átadva nejeiknek, azok felnevelék őt ember módra, s Bertezena
1337 III|             pusztára, valamely fenevad felnevelt volna gyermekének, s jobb
1338  II|                óriási pálmatörzzsé fog felnőni, melynek viharokkal leend
1339  IV|            elfutotta.~E percben halkan felnyílt a hajlék ajtaja, s a küszöbben
1340  IV|            tért Dalma, s sötét szemeit felnyitva, körültekinte:~– Hol vagyok?
1341  II|                 Azok után, miket atyám felőled mondott, legmagasabb becsülésemre
1342 III|                világú, ez már nyílt és felragyogó. Avagy száz becsületes ember
1343   V|                 akit megöltem?~S ezzel felrántá a szemfedőt, mely alatt
1344  IV|           addig senki, ekkor egyszerre felrántod róla a leplet. És akkor
1345 III|            riadt a leányra a főmágusz, félrántva őt térdeiről, s elborzadva
1346  IV|                ki azokat mindannyiszor félrecsapta, de midőn ez ismét vissza
1347  IV|                le nyugágya zsámolyára, félrefordítá tőle arcát, mintha félne
1348  IV|              vidd őt magaddal – szólt, félrefordítva arcát. Én beleegyezem. Most
1349  IV|                 lehete látni a széltől félreingatott lombok között megnyílni
1350   V|           lakolsz meg.~– De e nő engem félreismer.~– Ismerlek jól – szólt
1351  II|           tusát: király, király ellen! Félreloptuk magunkat a kísérőktől s
1352 Uto|    Bach-rendszer fennállt. Akkor aztán félretettük, mint ahogy kitesszük a
1353  IV|              hirtelen visszafordult, s félreütve az óriás kopjáját, elveté
1354  IV|             erre közbeveték magukat, s félrevivék a bajvívókat.~– A vádlott
1355  II|              véresküt, Dalma egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára,
1356  IV|               volt mondva, hogy Elemér felrezzenve állt föl féltérdeltéből,
1357  IV|             végigsimítá rajta.~Az ifjú felriadt az ellenszenves érintésre.~–
1358 III|              lépni, s annak csörrenése felriasztá.~– Ki tette ezt? – Ordíta,
1359  II|                s egy négyszögű pálcára felrótta a mondatot, az ogur írás
1360  IV|            ezennel a hatalmat, mellyel felruháztál, kezeidbe visszaadom, s
1361  II|               sárga aranyvirágokkal, a felső rövid ujjú, hasított, bíborpiros
1362  IV|              uram.~– Érzem kezeden. Te félsz tőlem.~– Ez az egy az, mire
1363  II|        megtiltá a további harcolást, s felszabadíta minden szomszédot, hogy
1364 III|                 kiálta Disabul, ruháit felszakítva, miután a nép eloszlott. –
1365  II|                   Ott járt, hova őseid felszálltanak, Istenhez közel, az örökké
1366   V|                A vér egyszerre elkezde felszökellni a sebből, s elborítá a szemfedőt.~–
1367  II|               megszúrta, s a bíbor vér felszökellt belőle, s ő szilárd érchangon
1368  II|               te kopjádat hajítád reá, felszökött, s lábadat megragadva, a
1369 III|          fejeit rakatod tálaidra, akik felszolgáltak; most tizenhét esztendeje
1370 III|                elkéstél vele.~– Vártam felszólításod után, ha lesz-e férfi, ki
1371 III|              elő.~Mély csend fogadta a felszólítást.~– Nos? Senkinek sincs kedve
1372 III|             mint az éj; mi még egyszer felszólítunk békére.~– Engedelmes férfiút
1373   I|               rúnáit maig is mindenütt feltalálni, amerre valaha jártak, az
1374  IV|              annak nevét.” A vád, íme, feltámadt, a bajnokok a sorompóban
1375 III|              eget képesek lettek volna feltartani… e lovas dandárok, mik a
1376  IV|             ruháin keresztül.~A gyulák feltartott kard alatt megesketék a
1377 III|                öblös hassal, iszonyúan feltátott szájjal, s négy szarvval
1378  IV|               Te nagyon szereted, mert félted őt. Nem kényszeríthetlek,
1379  IV|              mint mi, kik egymásra nem féltékenyek. Beszéljünk róla, szép-e?
1380   V|     kiválasztott hajadon, nem mert reá feltekinteni, midőn rebegő hangon szólt:~–
1381  IV|                csak akkor szerelem, ha félteni kezd.~Az ég nem élő emberek
1382  IV|            Elemér felrezzenve állt föl féltérdeltéből, s zavarodottan hebegé:~–
1383  IV|     fölébreszté a Dalma szívében a női féltés szenvedélyeit. Egy percig
1384  IV|           sietett trónjához, koronáját feltéve fejére, mintha e hideg ércövtől
1385  II|              reá.~– Vigyázz reám onnan felül – segíts, ha ingadozom;
1386  IV|            Dalma nevetni kezdett, csak felületes értelmét tartva meg a szónak.~–
1387   V|                fatörzsre, mint trónra, felültették. Hasonló trónról osztá egykor
1388 III|            kezére nem játszod.~Disabul felugrott trónjáról, melle zihált,
1389  IV|      mosolyogva. – Te rajta légy, hogy felvidítsd. Szíve nem nyílt meg nő
1390  IV|                azt súgja, hogy te újra felvirulsz. Én boldog vagyok, ha arcod
1391   V|                szereztek, lásd hazádat felvirulva, és légy áldott. Boldog,
1392 III|           száradj ki, és láss tulajdon fenekedre! Hajóimat megettétek. Ezer
1393  II|          Figyelmeztetni fogod a régóta fennálló titkos szövetségre, mely
1394 Uto|            addig, amíg a Bach-rendszer fennállt. Akkor aztán félretettük,
1395 III|               ordíta Disabul –, ki oly fennen beszélsz, midőn előtted
1396  IV|                Oh, dicső khagán! Neved fényéből csak egy sugár hiányzik
1397 III|              szegi, s örök ígéretek és fenyegetések tilalma alatt tartogatva
1398 III|             nem jut egy sem?~– Szavaid fenyegetésképp hangzanak.~– Én is úgy hiszem.
1399 III|              Midőn határaitokat kezdte fenyegetni, akkor híttatok fel engem,
1400  IV|               ki nem vette észre azt a fenyegető villámot, mely e percben
1401  IV|              őt.~Halila percről percre fenyegetőbb indulatokat olvasva le Dalma
1402  IV|               szó elhalt ajkán. Kubláj fenyegetőn húzódott közelebb hozzá:~–
1403  IV|               Légy nyugodt. Ha arcomat fenyegetőnek látod, attól ne félj. Te
1404 III|             ugatni a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párducokat?~–
1405  IV|            féhérebb volt az arc, annál fényesebb volt rajta a mosoly. A nép
1406 III|           bálvány közelébe érve, annak fényétől megvilágosíttaték.~Kemény,
1407 III|            pillanta meg egy hosszú sor fénylő kopját a hajnal első sugáriban.~–
1408  IV|       levélkoszorúkkal. E népek minden fényűzése a tisztaságban állott.~A
1409   I|              Valami tatár faj volt ez, fényűzésre, kényelemre éppen úgy hajlandó,
1410   V|            minden mozdulatnál kitűnt a férfi-erőre szoktatott izmok játéka.~
1411  II|            egyik fejedelmi családjának férfiága előbb kihal, annak országa
1412   I|                 délcegek, erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves
1413 III|        termetét, bőrét simábbnak, mint férfiaké szokott lenni. Egyszer harcjátékon
1414  II|          egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára, s amint
1415  IV|                csábító a nőnek, mint a férfifájdalom. Inkább jókedvet erőszakolt
1416  II|            szokásaival. Íme, azonban a férfikor delén túl valánk már, midőn
1417  II|                 E szavaknál kipirult a férfilelkű gyermek arca, szemei villámokat
1418 III|      felszólítunk békére.~– Engedelmes férfiút találtok bennem – szólt
1419  II|             született férfinak, legyen férfivá lelke által. Híreszteld
1420  IV|             mindig egyenlő jogú volt a férfival.~– Az akkor volt! – kiálta
1421 III|            szállani. E tekintethez nem férhet gyávaság, ez arc félelmet
1422  IV|             egy tubafa-ágat adott neki férje számára. Halila, mintha
1423  IV|             nem hívattalak benneteket, férjeiteket is most küldtem el. Mi dolga
1424   V|            Mért nincs tíz életed, hogy férjemért áldozhatnám valamennyit.~–
1425   V|           megvallád, hogy te ölted meg férjemet; jer, tedd sebére kezedet,
1426 III|      Astarothnak nem kell nő, akit már férjhez adtak.~Halila csüggedten,
1427 III|             gyanúmat. Közel nem lehete férni senkinek, embert nem tűr
1428  IV|                 hogy egyenlők legyünk, fess célkarikát a gyomrodra,
1429  IV|         szenvedély mindig halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit
1430  II|              az alkony sugárai aranyra festék hajfürteit, arcán csak a
1431 III|         pokollal viselős fenevad, most fiaddz meg, s szülj nekem oly hadsereget,
1432  II|               fiam.~– Meddig fogsz még fiadnak nevezni engem? – szólt Dalma. –
1433  II|            hogy boldog azon apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem
1434  II|               felküldék raboknak.~– És fiaidnak mit mondjak, Fellengúr,
1435   V|           családot magad körül, délceg fiakat, szelíd leányokat, kikben
1436  II|             menjetek, küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele
1437  IV|            Hová viszed, te dárda azt a fickót?~Az óriás hét láb magas
1438   I|          világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.~Egy mesés
1439 III|             lesznek tőled.~Ez egyúttal figyelmeztetés volt Disabulnak, hogy vigyáznak
1440  II|              az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni fogod a régóta fennálló
1441  IV|            éles szemei minden vonására figyeltek.~– Jól tudjuk, oh, uram –
1442 III|               mint a csillagokból. Nem figyeltél-e még menyasszony szemeire,
1443 Uto|                volt érteni az átkozott finnugor idiómát.~Amiket most Te,
1444  II|               lábai oly kicsinyek, oly finomak, izmai oly gömbölyűek, idomzatosak,
1445   I|      buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek külső viseleteikben,
1446   I|            közös emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek hadi
1447   I|                a közös emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek
1448 Uto|               székbe ültetve.~Az egyik firtatta a könyvalakú termékeket
1449  IV|               öcsém! – kiálta le hozzá fitymálva. – Láttál-e már cserebogarat
1450   I|              neki.~De benne volt már a fiúban a szabad vadállat teje,
1451  IV|               hogy beszéljek, most már fizess meg, hogy hallgassak.~–
1452 III|                tisztviselőknek kevés a fizetésünk.~– Legyen kétannyi! Jertek;
1453  IV|               szolgálnék még, mert jól fizetsz.~– Első vagy a varchoniták
1454  II|            Jóél. Hogy népemért mindent föláldozok, ami enyém:éltet és halált,
1455  II|          tőrlék szemeiket.~Ekkor Dalma fölállt, nyugodt, hideg arccal körültekinte
1456  IV|               volt soha, ki azt idegen földbe tudta volna átültetni.~–
1457   I|             megváltak tőlük ismeretlen földeket bevándorolni?…~
1458  IV|               országának. A rokonfajok földére húzódtak megtelepülni, egyik
1459  II|            hamvaknak is van joguk azon földhöz, melyben nyugszanak. El
1460   I|         munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét, bíborát
1461   I|                mesés „aranyhegyek” – a földnek öve, melyek a pars mitológiában
1462  II|         eltemetve a sírban. Hetednapon fölébrede, s amit ezalatt a túlvilágon
1463  IV|              álom, és nem tudok belőle fölébredni! oh, ez érzés öl meg engem!
1464  IV|            tekinte rá. A kimondott név fölébreszté a Dalma szívében a női féltés
1465   V|                a vérpad! – szólt Dalma fölegyenesedve fájdalmas dühében. – Nincs
1466  II|          keblükre kent balzsamok által fölélesztettek halálmerevségükből s beszéltek
1467 III|                ki örömében hal meg, ha fölemeled, s lábaid porát csókolja,
1468 III|               őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain áldoztak:~
1469 III|           akinek valami kell? – kiálta fölemelkedve trónjában, s keserű jókedvvel
1470  II|             Dalma a két kard alá állt, fölemelt jobbjával érinté azokat,
1471 III|                  Tehát ebből áll egész fölfedezésed? Ha titkodnak nincs egyéb
1472  IV|              visszatért. Köszönve inte fölfelé.~– Érzem hideg lehelleted. –
1473  IV|                és fogat mutat. S ezzel fölkapta öltönye alá rejtett kardját,
1474   I|               erdő; a varchonita ifjak fölkapták a fegyvereket, nem volt
1475 III|                élén távozni látszott a fölkelő naptól megaranyozott pusztán.~
1476  II|              feje körül; ki előtt mind fölkeltek a királyi székeikben ülő
1477 III|         öntöttél belém – szólt büszkén föllélekzve Disabul. – Meg nem menekülend
1478  IV|            üldözöttet az, ki védelmére föllépett. Egész éltem egyetlen szenvedés
1479  II|        esküszöm, hogy úgy lesz – monda fölmagasulva, mint egy pálma vihar előtt.~–
1480  II|            mint azelőtt.~E pillanatban fölnyilák a sátor szőnyegeit, s beléptek
1481 III|               a népjogokat, nem tartám fölöslegesnek az olajág mellé kardot is
1482  IV|              engedd meg, hogy nevessek fölötted.~– Nekem fájni fog, ha nevetsz.~–
1483 III|               kinek nincs egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan,
1484  IV|           megtöré – s bűnöd vádja alól föloldalak!~Azzal délceg, haragos tekintettel
1485  IV|                  kiálta Dalma, hevesen fölpattanva trónjáról. – E bűn nem létezik.
1486  IV|            tett, és boldogtalanná.~– S föltaláltad-e e tündértüneménynek testi
1487  II|               alant. Amott túl mindent föltalálunk: a napsugáros mezőt, a kedves
1488 III|          Halila, a te leányod.~Disabul föltekinte, s ismét lesüté fejét. –
1489  IV|                lángolt fel szívében, s föltevé, hogy élni fog.~Kubláj hitetlenül
1490   I|            bosszulatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait, s kétszázezer lovassal
1491  II|                 hetedik vezér?~Az ifjú fölveté sötét, búskomoly világú
1492  IV|           egész hosszában végigesett a fövényen, s nagy tenyerével megüté
1493  IV|              neki szerelmese volt, nem fog-e magáról elfelejtkezve rögtön
1494 III|            Most nem fájna rád Astaroth foga, mert nem volnál hajadon.~–
1495   V|                elő, Dalma izmos kezébe fogá a nehéz pörölyt, s a nép
1496   V|               férfiak néma főhajtással fogadák a kikiáltó szavát, maga
1497  II|               előtt lássad. Még most e fogadás csak egy elvetett mag, de
1498  II|           bimbókorukban. – Nem ismered fogadásod nagyságát, Dalma. Feláldozni
1499  II|              rebegé:~– Óh, atyám érzem fogadásom terhét!~– Ily korán! – sóhajta
1500  IV|                 Most juttatod eszembe. Fogadd ezt, hogy hallgatni tudj.~
1501  II|              Legyen bárminő nagy, amit fogadék, megtartom azt. Én amióta
1502  IV|              könyörögjünk előtte, hogy fogadjon el téged rabszolgálói legutolsójának.~
1503 III|           Látod: senki sem akar nejévé fogadni – szólt Disabul. A főmágusz
1504 III|               Semmi ok sincs őt el nem fogadnia. De van az ellenkezőre.
1505  II|              átszellemült arccal. Mint fogadó az ég áldozatod füstjét?~–
1506 Uto|          olvasóm, furcsa bombasztoknak fogadsz, abban az időben egy refractárius
1507  II|              jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan
1508  II|         hányatott: én nyugodt lélekkel fogadtam, amit Isten adott, s íme,