| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula A Robinsonok iskolája IntraText CT - Text |
Volt egyszer egy ember, a ki rendkivül gazdag volt s ugyan ugy számolhatta milliókban dollárait, mint a hogy mások ezrekben számitják. Ez az ember Kolderup W. Vilmos volt.
Gazdagabbnak mondták a Westminster herczegnél, a kinek nyolczszázezer livre évi jövedelme van, s a ki e szerint ötvenezer frankot költhet napjában, vagyis harminczhat frankot minden perczben, - gazdagabbnak mint a nevadai Jones szenátort, a kinek harminczhat millió járadéka van évenként, - gazdagabbnak még Mackaynél is, kinek két millió hétszázötvenezer livrenyi évi járadéka van, a mibõl minden másodperczre két frank és néhány centime jut.
A Rothschildekrõl, a Van der Biltekrõl, a Northumberland herczegekrõl, a Stewartokról, a hatalmas kaliforniai bank igazgatóiról s más ó- és ujvilágbeli pénzhatalmasságokról, az ily apró milliomosokról, a kiknek Kolderup W. Vilmos urnak módjában lett volna alamizsnát osztogatni, - azokról nem is beszélünk. Adhatott volna nekik egy milliót, a nélkül, hogy magát zavarba hozta volna; mint a hogy egy magunkféle ember egy-egy kaputos koldusnak adhat egy forintot. Kalifornia legelsõ bányáinak kiaknázásában szerezte e tiszteletreméltó vállalkozó kiszámithatatlan nagyságu vagyona szolid alapját. Õ volt fõ szövetségese és üzlettársa Sutternek, a kapitánynak, kinek földjén 1848-ban az elsõ ércztelepet fölfedezték. Ez idõtõl fogva, szerencséje és esze segitségével, részes és érdekelt volt a két világ minden nevezetesebb vállalatában. Merészt hozzáfogott a legkülönbözõbb kereskedelmi és iparvállalati üzletekhez. Tõkéivel legalább száz gyárat tartott mûködésben, s azok gyártmányait tulajdon hajói hordták szét a világ minden részébe. Gazdagsága tehát nem pusztán arithmetikai, hanem geometriai arányban növekedett. Róla is, mint a «millionáriusokról» rendesen, azt mondták, hogy nem is tudja, mennyi a vagyona. Az igazság azonban az volt, hogy õ az utolsó dollárig tudta, csakhogy nem dicsekedett vele.
Azon idõtájban, a melyben mi - azon tisztelettel, a minõt egy ily jelentékeny társadalmi tényezõ megérdemel - õt olvasóinknak bemutatjuk, Kolderup W. Vilmos urnak a földgömb legkülönbözõbb pontjain kétezer kereskedelmi irodája volt; amerikai, európai s ausztráliai hivatalaiban nyolczvanezer embert tartott alkalmazva s levelezõinek száma háromszázezer volt; ötszáz hajóból állt kereskedelmi flottája, mely szüntelenül az õ üzleti érdekében bódorgott a tengeren, s csak postaköltségekre és bélyegekre egy millió forintot adott ki évenkint. Szóval õ volt a gazdag Friskó dicsõsége és büszkesége. Kalifornia fõvárosát, San-Franciskót az amerikaiak ugyanis egész családias névkurtitással kedélyeskedve Friskónak nevezik.
Kolderup W. Vilmos árverelési ajánlata tehát a legkomolyabb ajánlat volt, a mit egyáltalában várni lehetett. Ennélfogva, a mint a «liczitáczió» közönsége észrevette, ki igért felül a Spencer-sziget árára százezer dollárt, ellenállhatatlan izgalom vett rajta erõt, a tréfálkozás megszünt, a szójátékok s rossz élczek egyszeribe csodálkozó közbeszólásoknak adtak helyet s a teremben nemsokára fölzendült az ilyenkor szokásos «hurrá» is.
Azután mély csöndesség következett e zajongásra. Minden szem kitágult, minden fül kihegyezõdött s mi a magunk részérõl, ha ott lettünk volna, lélekzetünk vételét is visszatartottuk volna, csak hogy mitse veszitsünk el az izgalmas jelenetbõl, melynek okvetetlenül ki kell fejlõdni, ha valami más vállalkozó is akad, kinek kedve támad versenyre szállni Kolderup W. Vilmossal.
De valószinü volt-e ez? Sõt egyáltalában lehetséges volt-e?
Nem! Elõször is elég volt rá nézni Kolderup W. Vilmosra, hogy az ember meggyõzõdjék, hogy ez az ember, a hol az õ pénzemberi fölénye van szóban, nem fog engedni soha.
Nagy, erõs, széles fejü és vállu, jól tagbaszakadt, izmos, nem minden neszre megijedõ férfiu volt. Tekintete jóságtól s határozottságtól ragyogott, de egyuttal azt is elárulta, hogy szemeit a maga jószántából nem igen szokta lesütni. Szürkülõ hajzata ugyanoly bozontos és gazdag üstököt képezett koponyája körül, mint akár fiatalsága elsõ éveiben. Orra egyenes vonalai mértani pontossággal kirajzolt derékszögü háromszöget képeztek.
Bajuszt nem viselt. Amerikai modorban kétfelé választott szakáll, az állon erõsen kiborotválva s felsõ végein egész az állkapocs kulcscsontjáig, föl a szem alá hatolva volt arczának disze. Fogai fehérek voltak s egyenletes rendben álltak finom metszetü és alaku ajkai mögött. Azon valódi commodore-arczok közé tartozott, a melyeket erõsebbé tesz a vihar, s daczra késztet az orkán. Nincs is az az égi háboru, mely e fõt meghajlitotta volna, oly hatalmasan állt a nyakán, mely mintegy támasztó oszlopul szolgált neki. Ebben az árverelõ küzdelemben tehát, minden ajánlat, mely õt ujabb igéretre ösztönzi, legalább is százezer dollár jelentõségével birt.
Nem lehetett ellene harczolni.
- Egy millió kétszázezer dollár! Egy millió kétszázezer dollár! - ismétlé a becslõ biztos, oly ügynök sajátos hangján, a ki látja, hogy erõlködése haszonnal fog járni.
- Tizenkétszázezer dollárral már van vevõ! - kiabált Gingrass, a kikiáltó.
- Bárki egész nyugodtan többet is igérhet, - mormogá Oakhurst, a korcsmáros, - Kolderup W. Vilmos nem fog tágitani.
- Különben is tudja, hogy senki sem mer vele kikötni! - felelé a merchant-utczai fûszerárus.
Ismételt pisszegések figyelmeztették a két tisztelt üzletembert, hogy maradjon szépen csöndességben. Mindenki hallani akart. Mindenkinek szive hangosan dobogott. Akad-e oly merész hang, mely válaszol Kolderup W. Vilmos hangjára. Õ, a szemre-fõre büszke, nem is mocczant. Ugy állt ott, oly nyugodtan, mintha ez az egész ügy nem is érdekelné. De szemei, a mint szomszédai megfigyelhették, mint két pisztolycsõ álltak kiszegezve, készen elsülni, és dollárokkal tüzelni, ha kell.
- Senki többet? - kérdé Dean Felporg.
- Elõször! másodszor! - ismétlé Gingrass, a ki nagyon hozzá volt szokva a biztossal való ilyetén feleselgetéshez.
- Egy millió kétszázezer dollárért, úgy a mint van és virul, a Spencer-szigetet.
- Tizenkétszázezer dollárért a Spencer-szigetet!
- Tetszett hallani és megérteni uraim?
- Tizenkétszázezer dollárért a Spencer-szigetet!
A jelenlevõk görcsös idegességgel vették már lélekzetüket is. Vajjon a következõ másodperczben nem akad-e vállalkozó, a ki többet igér?
Felporg, a biztos, jobb kezét kinyujtva asztala fölött, elefántcsont kalapácsát forgatta ujjaival. Egy ütés, egyetlen egy; s a sziget oda van itélve.
A közönségre nem gyakorolt volna nagyobb hatást s benyomást akár Lynch hires törvényének gyakorlati alkalmazása sem.
A kalapács lassan leereszkedett, már majdnem érintette az asztalt, aztán megint fölemelkedett, egy pillanatig tétovázni látszott, majd egyet kanyarodott a levegõben, mint a kard, mielõtt csapásra készülnek vele, aztán hirtelen lecsapott...
De mielõtt az ütés megtörtént volna, ezek a szavak hallatszottak:
- Egy millió háromszázezer dollár!
Az elsõ «oh!» amely e szavakat követte, a csodálkozás általános «oh!»-ja volt; a második, nem kevésbbé általános «ah» már az elégedettségé. Tehát még is akadt valaki, a ki többet igért. Lesz hát küzdelem.
De ki volt az a vakmerõ, a ki szembe mert szállni dollárokkal küzdeni Kolderup W. Vilmossal San-Franciskóból?
Taskinar J. R. volt, Stocktonból.
Taskinar J. R. is gazdag volt, de még vastagabb volt, mint a minõ gazdag. Négyszáz kilenczven fontot nyomott.
A chikagói kövérek kiállitásán és versenyén csak azért nem nyerte el az elsõ dijat, mert nem engedték befejezni ebédjét s ennek következtében vagy egy tized fontot veszitett.
Ez az óriás, a kinek külön készitett székekre volt szüksége, hogy rengeteg személyét leültethesse, Stocktonban lakott, a San-Joachim mellett. Kalifornia egyik legfontosabb városa ez, egyik központi lerakodó hely a déli bányákra nézve, Sacramento vetélytársa, a melyben az északi bányák termékeit hordják össze. A kaliforniai gabonát is igen nagy mennyiségben hordták itt össze s rakták hajókra.
De nem pusztán a bányászat és a gabonakereskedés volt az, a mi Taskinar J. R.-nek módot nyujtott rengeteg gazdagságra tenni szert, hanem különösen a petróleum, mely mint valami ujkori aranyfolyam folyt be pénztárába. Azonfölül pedig nagy játékos volt, szerencsés játékos s a «poker», a nyugat-amerikaiak rouletteje, mindig kegyes volt iránta az õ teljes számaival. De bármily gazdag volt is, kellemetlen ember volt, a kinek nevéhez nem szivesen füzték oda a «tiszteletre méltó» jelzõt, mely pedig oly általános használatban van ezen országban. Mindent számba véve, az volt õ, a mit Amerikában jó harczi ménnek neveznek, s a mi alatt azt értik, hogy az illetõ nehéz körülmények közt mitõl sem riad vissza, még a revolvertõl sem.
Bármint volt is, annyi bizonyos, hogy Taskinar J. R. különös gyülölettel viseltetett Kolderup W. Vilmos iránt. Irigykedett rá vagyonáért, helyzetéért, tisztelt voltáért. Lenézte, mint a hogy egy óriás hustömeg lenézhet oly embert, a kit joga van magához képest soványnak tekinteni.
Nem elõször történt, hogy a stocktoni kereskedõ puszta versengési hajlamból el akart kaparintani a san-franciskói kereskedõ orra elõl egy vagy más, jó vagy rossz üzletet. Kolderup W. Vilmos lelkemélyéig ismerte õt s minden találkozásuk alkalmával kétségbeejtõ megvetést tanusitott irányában.
Az utolsó siker, melyet Taskinar J. R. nem bocsátott meg ellenfelének, az volt, hogy õt tulajdon magát megbuktatta az utolsó törvényhozási választásoknál, s hogy daczára erõfeszitéseinek, fenyegetéseinek, rágalmainak, - azt a sok ezer dollárt nem is emlitve, a mit korteseire hiába pazarolt - Kolderup W. Vilmos ült õ helyette a sacramentói törvényhozó testület padjain.
Taskinar J. R. tehát - hogy hogy nem, nem tudnám megmondani, - értesült Kolderup W. Vilmos abbeli szándékáról, hogy a Spencer-sziget vásárlójaként föllép. Tudta, hogy e szigetnek õ ép oly kevés hasznát fogja venni, mint ellenfele. De nem törõdött vele. Uj alkalom volt ez harczra kelni, küzdeni, s tán gyõzedelmeskedni: Taskinar J. R. tehát nem szalaszthatta el azt.
Ezért jött volt Taskinar J. R. az árverelõ csarnokba, e kiváncsi tömeg közé, mely nem is sejtette szándékát; ezért látta el magát minden eshetõségre «fegyverekkel» s jól fölszerelt ütegekkel; ezért várta be, mielõtt munkához látott volna, hogy ellenfele többet igérjen a kikiáltási árnál, bármilyen magas legyen is az.
Végtére Kolderup W. Vilmos csakugyan megtette a kikiáltási áron felül álló ajánlatát.
- Egy millió kétszázezer dollár!
Tehát Taskinar J. R., abban a pillanatban, a melyben Kolderup W. Vilmos már végleg azt hitte, hogy a szigetet csakugyan leütik az õ javára, stentori hangon következõ szavakkal tudatta a közönséggel, hogy õ is itt van:
- Egy millió háromszázezer dollár!
A mint mondtuk, e szavakra mindenki feléje fordult:
E név járt szájról-szájra. Igen, a kövér Taskinar! Jól ismerték õt! Termetessége nem egy czikk tárgyául szolgált az Egyesült-Államok különbözõ lapjaiban. Nem tudom melyik mathematikus azt is kiszámitotta, hogy teste elég jelentékeny test, hogy bolygónk forgását befolyásolja s figyelmet érdemlõ mértékben zavarólag hasson az égi világrend elemeinek egymáshoz való viszonyára.
De ebben a pillanatban nem Taskinar J. R. fizikai alkata volt az, a mi érdekelhette a terem közönségét. Sokkal izgatóbb, jelenség volt az, hogy most ime nyilvános és egyenes mérkõzésbe mert bocsátkozni Kolderup W. Vilmossal. Hõsi mérkõzésnek igérkezett ez, a melyben dollárokból áll a töltés, és én nem tudom, hogy a két «bajnok» közûl melyik mellé sorakoztak volna inkább a szakértõ és mûkedvelõ fogadni szeretõk. Hisz rengeteg gazdag volt e két halálos ellenség közül mind a kettõ. A diadal tehát csak becsvágyuk s koczkáztatási hajlandóságuk mekkoraságának kérdése volt.
Az elsõ, gyorsan elnyomott izgatottságból keletkezett moraj után ujra mély csend állt be az egész teremben. Meg lehetett volna hallani, ha egy pók fonta volna hálóját.
Az árverezõ biztos szakitotta meg ezt az egész közönségre nehezedõ csöndet.
- Egy millió háromszázezer dollár a Spencer szigetért! - kiáltott, helyérõl fölemelkedve, hogy jobban figyelemmel követhesse az árverés egyes mozzanatait.
Kolderup W. Vilmos Taskinar J. R. felé fordult. A jelenlevõk hátrább vonultak s átengedték az elõtért a két ellenfélnek. A stocktoni és a san-franciskói ember egymás szeme közé nézhetett tehát, végig mérhette, lenézhette egymást, s ha az igazat meg kell mondanunk, meg is tette. Egyik sem sütötte volna le tekintetét a másik elõtt, semmi áron.
- Egy millió négyszázezer dollár, - szólt Kolderup W. Vilmos.
- Egy millió ötszázezer! - válaszolá Taskinar J. R.
- Egy millió hétszázezer!
Nem emlékezteti ez az olvasót annak a két glasgowi iparosnak esetére, kik abban versenyeztek, melyik emeli közülök magasabbra gyára kéményét, koczkáztatván még valami katasztrófát is? Csakhogy itt a kémények aranyfalakból voltak ám rakva.
Taskinar J. R. árverési igéretei után Kolderup W. Vilmosnak mindig némi idõre volt szüksége, ajánlatát ujból megfontolni, mielõtt ismét igéretet tenne. Taskinar ellenkezõleg ugy csapott le nyilatkozataival, mint valami bomba, és mutatta, hogy neki egyetlen pillanatnyi meggondolásra sincs szüksége.
- Egy millió hétszázezer dollár! - ismétlé az árverelõ biztos. - Rajta uraim!... Ki ad többet?... Valóságos potom ár ez. Ki ad többet?...
S elragadtatva hivataloskodása megszokott sodra által, az érdemes Felporg hozzá tette:
- A keret is többet ér ennél az árnál uraim!
- Egy millió hétszázezer dollár! - orditá Gingrass, a kikiáltó.
- Egy millió nyolczszázezer dollár - felelé Kolderup W. Vilmos.
- Egy millió kilenczszázezer, - feleselt Taskinar J. R.
- Két millió! - vágott vissza Kolderup W. Vilmos azonnal, ez uttal nem várva semmit.
Arcza egy kissé elhalványodott, mikor ajkai e szavakat kiejtették, de egész magatartásán olvasható volt, hogy el volt határozva, abba nem hagyni a küzdelmet.
Taskinar J. R. meg egészen neki volt hevülve. Rengeteg arcza azokhoz a vasuti korongokhoz hasonlitott, melyek vörösre világitva a vonatok megállására szolgálnak figyelmeztetõ jelül. Ellenfele azonban alig látszott figyelembe venni ezt a jelet s minden valószinüség szerint még inkább fokozta a gõzt.
Taskinar J. R. érezte ezt. A vér egész gutaütéssel fenyegetõ rohamokban szökkent arczába. Husos ujjaival, melyek drága gyémántos gyûrûkkel voltak megrakva, idegesen babrált óralánczán, mely a maga nemében szintén igen nehéz és drága láncz volt. Ellenfelére nézett, aztán egy perczre behunyta szemeit, de csakhamar, még mérgesebben nyitotta ki, mint bármikor.
- Két millió ötszázezer dollár! - szóla ezután, remélve, hogy e hirtelen ugrás által lehetetlenné tesz ellenfelének minden további igéretet.
- Két millió hétszázezer! - válaszolá Kolderup W. Vilmos.
Ugy van ugy! Kolderup W. Vilmos San-Franciskóból három millió dollárt igért.
A taps már-már kitört. De csöndre birta a hallgatóságot az árverelõ biztos hangja, a ki az utolsó ajánlatot ismételte s kinek kezében ideges rángatózással önkénytelenül reszketett a fölemelt kalapács. Azt lehetett hinni, hogy Felporg Dean, bármennyire megszokhatta is már az árverések meglepetéseit, a mostaninak jelenségeivel szemben nem tud már nyugodt maradni.
Minden tekintet Taskinar J. R. felé irányúlt. E termetes egyéniség érezte e tekintetek sulyát, de még jobban érezte azon három millió sulyát, a mely szinte összemorzsolta õt. Beszélni akart, bizonyára azért, hogy többet igérjen, de nem tudott. Fejét akarta mozgatni s igy megértetni magát... Azt sem birta.
Végtére azonban mégis meg tudott szólalni. Hangja gyönge volt, de elég érthetõ arra, hogy kötelezõ legyen.
- Három millió ötszázezer dollár! - Ez volt a mit mondott.
- Négy millió dollár! - felelé Kolderup W. Vilmos.
Ez volt az utolsó csapás. Taskinar J. R. le volt verve.
Az árverelõ biztos kalapácsa egy csapásra leütött a márvány asztalra.
A Spencer-szigetet négy millió dollárért odaitélték Kolderup W. Vilmosnak San-Franciskóból.
- Boszut állok érte! - suttogá fogai között Taskinar J. R.
S gyülölettel teljes tekintetet vetve legyõzõjére, visszatért az Occidental-szállodába.
E közben háromszoros riadallal fölzendült a «hurrah» és «a hipp» Kolderup W. Vilmos fülébe; a jó amerikaiak elkisérték egész a Montgomery-Streetig s annyira lelkesedve s magukon kivül voltak, hogy még a Yankee-Doodle-t énekelni is - elfeledték.