| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula A Robinsonok iskolája IntraText CT - Text |
Chateaubriand Paristól Jeruzsálemig rajzolt uti vázlatában beszél egy kis emberrõl, a ki «hajporozta magát, s a régi divat szerint fésülködött, almazöld kabátot, gyapot-ujjas mellényt, muszlén kézelõt és harisnyát viselt, s egy könnyü hegedü nótái mellett divatos tánczokra oktatta a vad embereket.»
A kaliforniaiak nem voltak vademberek, hanem azért Artelett T. ur, kit tréfásan Tartelettnek nevezgettek, tánczmester volt a javából Kalifornia fõ- és székvárosában. Nem fizették ugyan óráit, mint a Chateaubriand által megénekelt kartársának és elõdjének, hódbõrökkel meg medve-sonkákkal; - hanem dollárokkal. Midõn tanitványaihoz szólt, nem mondta: «most önökön a sor vad urfiak, most meg önökön vad kisasszonykák», és erre nagyon jó oka is volt, lévén azok mind igen czivilizált teremtések; s ha Tartelett dicsekedésének hinni lehetett, czivilizácziójukban neki magának nem kis része volt.
Hõsünk abban a pillanatban, melyben bemutatjuk olvasóinknak, negyvenöt éves, nõtlen férfiu volt. Ezt megelõzõleg valami tiz évvel azonban szó volt arról, hogy a házasság rabigájának veti magát alá egy, már azon idõben érett koru hölgy szép szemei kedvéért.
Abban az idõben, s ép ebbõl az alkalomból, felszólitották, hogy irjon «egy pár sort» kora, személyisége, állása, viszonyai felõl. Elmondjuk, hogy mit felelt. Ez fel fog bennünket menteni attól, hogy mi rajzoljuk meg arczképét, külsõ és belsõ mivoltában.
1835 július 17-én reggel negyed négykor született.
Magassága öt láb, két hüvelyk, három vonal.
Vastagsága, a csipõkön fölül mérve, pontosan két láb és három hüvelyk.
Sulya, mely tavaly óta hat fonttal gyarapodott, százötvenegy font s két lat.
Hajzata homlokán gyér s szürkülõ gesztenyeszin; homloka magas, arcza tojásdad, szine pirosló.
Szemei szürkébe játszó barna szemek, látó képességük kitünõ; szemöldei és pillái világos barnák; szembogarai kissé elbujnak szemöldei alá.
Orra középnagyságu s bal orrlyuka táján egy kis bibircsó disziti.
Szája középnagyságu és rossz fogak nem csufitják.
Kicsiny s kissé elõrenyuló szájszélét vastag bajusz disziti; gömbölyü állán sokszinü szakáll tarkállik.
Nyakát egy kis szépség-szemölcs különbözteti meg holmi közönséges nyaktól.
S végre, ha fürdõben van, mindenki meggyõzõdhetik, hogy bõre fehér, bársonyos bõr.
Életmódja nyugodt és rendes. Egészsége nem vas egészség, mindazonáltal - hála érte nagy mérsékletének - jó gondját tudta viselni születésétõl kezdve. Orrczimpái igen könnyen ingerlékenyek; ennek köszönheti, hogy a burnótozás rossz szokását soha nem sajátitotta el. Szintoly kevéssé él szeszes italokkal, kávéval, likõrrel, tiszta borral. Szóval életrendében gondosan kerül mindent, a mi kártékony visszahatást gyakorolhatna szervezetére. Gyönge sör, vizes bor: ezek az italok; azok, melyeket õ veszedelem nélkül élvezhet. Elõvigyázatosságának köszönheti, hogy teljes világéletében soha nem szorult még orvosra.
Mozdulatai finomak, léptei élénkek, jelleme õszinte és nyilt. A lovagiasságban a tulságra is hajlandó, s eddigelé abbeli félelme tartotta vissza a házasságtól, hogy nem akarta koczkára tenni egy gyöngéd lény sorsát.
Ez volt Tartelett önéletirása, de bármely csábitónak kellett is feltünnie ama bizonyos koros hölgy szemeiben, a tervezett frigy meghiusult. A tanár ur tehát nõtlen maradt, s folytatta leczkéit a tánczból és a testtartásból.
Ez idõtájban e czimen szerzett magának bejárást Kolderup W. Vilmos palotájába; a hol, idõmultával, mikor már tanitványai kezdtek szárnyai alól kinõni, lassan-lassan az ötödik kerék szerepébe találta bele magát a nagy kereskedõ-ház személyzetében.
Mindent összevetve, gyöngéi daczára is igen derék ember volt õ. Tanitványai ragaszkodtak hozzá. Szerette Godfreyt, szerette Finát, s ezek is rokonszenveztek vele. Ennélfogva nem volt nagyobb ambicziója, mint hogy megértesse velük mûvészete minden csinját-binját, s a jó testtartásra nézve kifogástalan tökéletességü két lényt faragjon belõlük.
Nem is gondolná az olvasó, hogy Kolderup W. Vilmos ép ezt az urat, Tartelett tanárt szemelte ki, hogy unokaöcscsének tervezett utazása alatt társa legyen. Volt oka azt hinni, hogy Tartelettnek nem kis része van abban, hogy Godfreyben az utazás eme mániája fölébredt, mert a tökéletesedéshez õ is szükségesnek tartotta a világ bejárását. Kolderup W. Vilmos tehát elhatározta, hogy együtt járatja be velük a világot. Másnap, ápril 16-án, értesitette a tanárt, hogy szivesen látná õt dolgozó szobájában.
A nábob kérése parancs volt Tartelettnek. A tanár tehát eltávozott szobájából, s ellátta magát apró hegedüjével, melyet bizvást zsebhegedünek lehetne nevezni, mert minden eshetõségre készen akart lenni; föllépegetett a palota nagy lépcsõjén, szabatos és méltóságos lépésekkel, a mint már az egy tánczmesterhez illik; kopogott a dolgozó szoba ajtaján, aztán félig meghajtott testtel, gömbölyüre hajlitott karokkal, mosolygó ajkkal belépett rajta s miután lábait félhosszuságukban egymás elõtt keresztbe tette, kecsesen megállapodott a harmadik poziczióban, bokáit egymáshoz értetvén, lábujjait pedig kifelé tartván.
Bárki más Tartelett tanár uron kivül, ha az ingatag egyensuly ily helyzetében kellett volna megállapodnia, arra teljesen képtelen lett volna, õ azonban nem is érezte ezen állás nehézségét.
- Tartelett ur, - szólt Kolderup W. Vilmos, - azért hivattam önt, hogy egy ujságot közöljek önnel, a mely, nem kételkedem, nem fogja önt meglepni.
- Állok rendelkezésére, - felelé a tánczmester, ámbátor Kolderup W. Vilmos még semmit sem mondott.
- Unokaöcsém házassága egy évi vagy tizennyolcz hónapi haladékot szenved, - szólalt meg ujra a nagybátya - és Godfrey, saját kérelme folytán, elmegy bejárni az uj- és ó-világ különbözõ államait.
- Uram, - felelé Tartelett, - tanitványom Godfrey dicsõségére fog szolgálni az országnak, mely születni látta és...
- És a mesternek is, a ki tánczolni tanitotta s a jó testtartáshoz szoktatta, - felelé a kereskedõ oly hangon, a melybõl az ártatlan Tartelett nem érezte ki a gunyt.
Sõt ellenkezõleg, kecses bókra hajtván derekát s huzván lábait, föhajtással üdvözlé e mondásért Kolderup W. Vilmos urat.
- Én azt gondoltam, - szólalt fel ujra ez, - hogy önnek mindenesetre fájdalmas lesz elválni tanitványától.
- Az elválás mindenesetre fájdalmas lesz, - felelé Tartelett, - de mégis, ha meg kell lenni...
- Nem kell meglenni, - felelé Kolderup W. Vilmos, sürü szemöldeit összébb vonva.
- Hogyan! - kiáltott fel Tartelett.
Némileg zavarba jövén, egy kevéssé hátrafelé bokázott, illetõleg lábait a harmadik poziczióból a negyedikbe rakta; aztán két lábát mintegy egy lábnyi szélesre rakta egymástól, az utóbbit tán ugy, hogy maga sem tudta, mit csinál.
- Mondtam, hogy nem kell meglenni, - ismétlé a kereskedõ rövidre fogott hangon, a melynek kifejezése kizárta az ellenmondásnak még csak gondolatát is; - én azt gondolom, hogy kegyetlenség lenne elválasztani egymástól ily mestert s ily tanitványt, a kik annyira egymáshoz vannak teremtve...
- Pedig... az utazás... bizon bizon... - felelé Tartelett, ki még mindig nem értette teljesen a dolgot.
- Az utazás, - szólt ujból Kolderup W. Vilmos, - nem csak öcsém tehetségeit fogja uj világitásban feltüntetni, hanem a mester tehetségeit is, kinek õ korrekt testtartását köszönheti.
E nagy gyermeknek soha eszeágában sem fordult még meg, hogy jöhet idõ, a melyben el kell hagynia San-Franciskót, Kaliforniát, Amerikát s a tengereken kalandozni más világrészekbe. Hogy is támadhattak volna ily gondolatok oly ember agyában, ki inkább foglalkozott a táncz, mint a földrajz tudományával s ki tizmértföldnyi távolnál tovább nem ismerte tulajdon lakó helye kerületét sem. És most azt ajánlják neki, vagy inkább azt tudatják vele, hogy akár tetszik, akár nem, ki kell vándorolnia, s saját személyén kell elviselnie az általa növendékének ajánlott utazás minden terhét és kellemetlenségeit. Volt e kijelentésben bizonyára olyasmi, a mi megzavarhatott egy oly kevéssé szolid agyvelõt mint az övé, s a szerencsétlen Tartelett egész életében most érzett elõször harminczöt évi gyakorlat által megerõsitett lábizmaiban önkénytelen reszketést.
- Talán tán - szólt, igyekezvén ajkaira visszavarázsolni a tánczmesteri mosolyt, mely eltünt onnan - talán tán nem is vagyok én arra való, hogy...
- Ön arra való! - felelé Kolderup W. Vilmos, a ki nem volt az az ember, a kivel disputálni lehet.
Még kevésbé lehetett pedig Tartelettnek az ajánlatot visszautasitni. Nem is gondolt õ arra. Mi volt õ a házban? Valami. Lapda, csomag, szállitmány, melyet oda tehettek, a hova akartak! De azért ez a dolog mégis zavarólag hatott reá.
- És mikor kell indulni? - kérdezte, igyekezvén akadémiai állást foglalni el egész testével.
- És mit határozott Kolderup ur? - melyik viharos tengerre fog növendékemet és engemet vinni életünk viharos hajója?
- És a földgolyó mely pontján tehetem aztán ismét elõször szárazföldre lábaimat?
- Uj-Zéland szárazföldjére teheti elõször is a lábát, - felelé Kolderup W. Vilmos. - Azt tapasztaltam, hogy az ujzélandiak nem elég gömbölydeden tartják karjaikat. Ön majd rátanitja õket...
Ekkép történt meg, hogy Tartelett ur lett Morgan Godfrey utitársává kiszemelve.
A kereskedõ egy szeme pillantása megértette a tánczmesterrel, hogy a kihallgatás véget ért. Visszavonult tehát, de annyira meg volt zavarodva, hogy távozása és a kecs, a melyet e nehéz és fontos társadalmi mozzanat foganatositásában rendesen kifejteni szokott, most igen sok kivánni valót hagyott. Elõször történt életében, hogy elfeledkezve mûvészete legelemibb szabályairól, lelke nagy zavarában és elfogultságában Tartelett ur - befelé forditott lábakkal távozott a szobából.