| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula A Robinsonok iskolája IntraText CT - Text |
A következõ napokon, junius 13-án, 14-én és 15-én, a légsulymérõ lassan, de folyton, emelkedés és megállapodás nélkül sülyedt; a mi arra mutatott, hogy valószinüleg a «változékony» alatt, az esõ és szél közt egyrészt s a vihar közt másrészt fog megállapodni. A szél is észrevehetõleg élesbedett s délnyugatra fordult. Ez kedvezõtlen fordulat volt az «Álom»-ra nézve; igen erõs hullámverés ellen kellett most már küzdenie, a mely elölrõl fordult neki. A vitorlákat be kellett tehát vonni s belészoritani ponyvatokjaiba, s a haladásban csak a gép segélyére szoritkozni; de abban is óvakodni az erõs gõztõl, nehogy a jármû váratlan bajnak tegye ki magát.
Godfrey jól állta ki a hányattatás és meghimbálás eme megpróbáltatásait. Még csak jó kedvét sem veszitette el, egyetlen perczre sem. A derék fiu nyilván nagyon szerette a tengert.
De már Tartelett ur, szegény, õ már egyátalán nem szerette a tengert, s a tenger sem szerette õtet. Látni kellett volna a jó testtartás szerencsétlen tanárát, hogyan tartotta most a testét; s a hires tánczmestert, mennyire a müvészet minden szabályát megsértõ módon tánczolt mostan. Ebben a folytonos rázkódásban, mely egész bordáiig megreszketteté a gõzöst, valósággal képtelen volt kabinjában maradni.
- Levegõt! Levegõt! - sóhajtozott.
S nem távozott többé a födélzetrõl. Egy hullámverés, s õ a hajó egyik oldaláról a másikra lódult. A hajó hátuljának egy emelkedése, és õ elõre zuhant, hogy csakhamar onnan ujból visszadobassék. A korlátba kapaszkodott, az árboczok kötelékébe fogózkodott s oly állásokat engedett meg magának, melyeket a modern choreográfia elvei a legkiméletlenebbül elitélnek! Ah! hogy, nem adatott meg neki az isteni adomány, hogy szárnyra kelve, vagy legalább valami léggömbbe kapaszkodva eltünhessen innen, s megszabadulhasson e mozgó deszkák örökös egyensuly-változásának kinzó hatásától. Valamely hires tánczos õse azt mondta volt, hogy csak azért nem szánja reá magát, hogy ujra reá lépjen a világot jelentõ deszkákra, mert nem akarja megszégyeniteni társait. Õ, Tartelett, a világ minden kincséért sem kivánkozott volna vissza ezekre a deszkákra, a melyekrõl azt gondolta, hogy menten mindenestül a tenger mélyére sülyednek.
Micsoda gondolat is volt az attól a dúsgazdag Kolderup W. Vilmostól, hogy õt erre a szerepre szánta!
- Soká tart még a rossz idõ? - ezt a kérdést napjában huszszor is megtette Turcotte kapitánynak.
- Bizony a légsulymérõ nem valami biztató! - válaszolá következetes egyformasággal, szemöldökeit lánczokba szedve, a kapitány.
- De ugy-e bár nem sokára megérkezünk?
- Meg bizony, nem sokára, Tartelett ur... Nem sokára! Már fele uton vagyunk!
- Csak azt szeretném tudni, - ismétlé hátrahõkölve s megint elõrebukva a szerencsétlen tánczmester, hogy - miért nevezik ezt a tengert Csendes-oczeánnak.
El kell még mondanunk, hogy Tartelett tanár ur nem csupán a tengeri betegségtõl szenvedett, hanem látván a végtelen tajtékzó hullámokat, melyek fölcsapongtak az «Álom» felsõ árboczáig, hallván a folytonos gõzeresztésbõl származó fütyülést, a mit az okozott, hogy el kellett kerülni a megfeszitett gõzerõ alkalmazásából keletkezhetõ veszedelmeket; érezvén, hogyan dobálja gyönge lapda módjára egyik vizhalomról a másikra a gõzöst a szél - egyuttal a félelem is bántotta.
- Nem! lehetetlen, hogy még sokáig igy tartson! - ismétlé minduntalan álmatag tekintetét növendékére irányozva.
- Csöndesen, Tartelett! - felelé Godfrey. - A hajó elvégre is, azt hiszem, azért készül, hogy a tengeren legyen. Mint mindennek, ennek is megvan hát a maga oka.
- Én pedig azt mondom, hogy nincs.
S elkeseredésében nem tudott egyebet tenni, mint elõvenni mentõ készülékét, és felölteni. Ezentul éjjel-nappal szorosan keblére öltve viselte azt. Aranyért le nem tette volna egy pillanatra sem. Ha a tenger egy-egy rövidke idõre nyugtot hagyott neki, sietett a készüléket tõle telhetõ fujtatással szélesebbre fujni. Mindazonáltal, állandóan ugy találta, hogy nincs abban elég levegõ.
Elnézést kérünk az olvasótól Tartelett eme magatartását illetõleg. A ki nem szokott a tengerhez, annak lényét egészen megzavarják, lelkét irtózatba ejtik e hatalmas jelenség apróbb tünetei is; Tartelett pedig akaratlan utazó létére, mint az olvasó elõtt tudva van, addig mig e hajóra nem szállt, még csak a san-franciscói öböl csöndes vizein sem járt soha. Innen magyarázható, hogy a szél bekövetkezése felforgatta valóját, a hajó hánykódása megrettenté lelkét, s a ki elfogulatlanul vizsgálja a dolgot, még csak rossz néven sem veheti tõle.
Az idõ e közben egyre rosszabbra fordult s komolyan tartani lehetett, hogy valóságos tengeri vihar kapja közre utjában az «Álmot», mit a tengerparti táviró részérõl bizonyára jeleztek volna is neki, ha a tengerpart látó távolában haladt volna.
Nappal a hajót rendesen igen nagyon reszkettette a hullámverés; ámbár nem használt, csak lehetõ kevés gõzerõt használtak, hogy gépe föl ne mondja a szolgálatot; mégis megtörtént, hogy a viztömeg gyors szinvonal-változása közben a gép csavarkereke majd le, majd föl jutott a vizbõl. Ebbõl az származott, hogy a mélyebb vizekbe hányatás pillanatában oldalai retteneteseket ütõdtek, máskor pedig dereka a rendes elmerülési vonalon messze felül kiemelkedett a vizbõl, a mi a hajó egész szerkezetét megrontással fenyegette. Tompa dörrenés hangzott ilyenkor az «Álom» hátulsó részén, ugy hogy a gép szellentyüit egészen meginditotta a lökés, oly erõvel, mely felett a gépmester csak nehezen birt uralkodni.
Godfrey azonban észlelt valamit, a minek a magyarázatára nem jött rá azonnal. Azt kezdte ugyanis észrevenni, hogy a hajó hánykódása éjszakának idején sokkal kevésbbé erõs, mint nappal. Arra vonhatott-e ebbõl következtetést, hogy ilyenkor a szél szelidült, s hogy nap lemente után csöndesedés állt be a természetben?
A junius 21-rõl 22-re virradó éjjel oly feltünõ lett ez a dolog, hogy szükségesnek látta személyes tájékozást szerezni a felõl, a mi történik. A nap éppen kiváló rosz lefolyásu volt; a szél erõsen dühöngött, s egész valószinütlennek tetszett, hogy éjszakára az oly hosszu órákon keresztül szeszélyesen felkorbácsolt tenger nagyhamar elpihenjen.
Godfrey tehát éjfél felé fölkelt, meleg ruhát rántott magára s fölsietett a födélzetre.
A hajólámpa világitott elöl. Turcotte kapitány a hajó tiszti hidján állt.
A szél hevessége nyilván nem engedett. A hullámverés azonban, a melynek szemben kell érnie az «Álmot», szerfelett megcsökkent; szinte egészen megszünt.
Tekintetét a gõzös kéménye felé irányozva, a melyet egészen körül fogott a fekete füst, Godfrey ugy vette észre, hogy e füst, a helyett, hegy elölrõl hátra szállana, hátulról elõre uszik, s ugyanazt az irányt követi, a melyet a hajó.
- Megfordult volna a szél? - kérdé magában.
S egész boldogan e gondolatban, fölment a hid lépcsõjén, s közeledett a kapitányhoz.
Az, fülig vizmentes köpenyében, nem is hallotta õt jönni s az elsõ pillanatban nem tudta eltitkolni, hogy nagyon kellemetlenül esik neki, hogy itt látja.
- Ön az, Godfrey ur, és itt - a hidon?
- Én vagyok kapitány, s azt jöttem kérdezni...
- Mit jött kérdezni? - vágott közbe élesen a kapitány.
- Nem, Godfrey ur, nem fordult meg... s fájdalom inkább attól tartok, hogy viharra fog fordulni.
- Pedig most a szél irányában haladunk! - felelé a füstre mutatva.
- A szél irányában... igen... a szél irányában! - szólt, ez észlelet által szemmel láthatólag zavarba hozva a kapitány. - Ez igaz, - hanem mondhatom, hogy akaratom ellenére történik.
- Azt értem ez alatt, hogy nem akarván koczkáztatni a hajó biztonságát, tágitanom kellett az elõbbi iránytól s mennem, a merre a szél fú.
- De hisz ez végtelenül kellemetlen. Hisz ez rettenetes késedelemmel fog járni! - szólt Godfrey.
- Bizony ez kellemetlen, magam is azon a nézeten vagyok, - felelé Turcotte kapitány; - de reggelre kelve, ha a tenger egy kissé csillapodik, fel fogom használni a legelsõ alkalmat, hogy ujra nyugatnak fordulhassak. Kérem tehát önt Godfrey ur, menjen kabinjába. Bizzék csak bennem. Próbáljon aludni, a mig a szél mentén haladunk. Most nem dobál ugy a hajó!
Godfrey jóváhagyólag bólintott, s még egy utolsó aggodalmas tekintetet vetvén a tornyosuló felhõkre, melyek irtózatos gyorsasággal rohantak az égbolton, lement a hidról, be kabinjába, s ott csakhamar elaludt.
Másnap junius 22-én reggel, ámbár a szél jelentékenyen nem enyhült, az «Álom», mint Turcotte kapitány elõre mondta volt, ujra a helyes irányban haladhatott.
A nyugati irányban való hajózás nappal, a kelet felé hajózás éjjel ezután még negyvennyolcz óráig tartott; de a légsulymérõ kezdett hajlandóságot mutatni az emelkedésre; a hánykódás vesztett gyakoriságából s remélni lehetett, hogy a rossz idõ az északi tájakon kezdõdõ szelekkel véget ér. - Csakugyan igy is történt.
Junius 25-én, reggel nyolcz óra tájban, midõn Godfrey a födélzetre ment, kellemes éjszakkeleti szellõ hajtotta szét a felhõket; a nap sugarai, megtörve a hajóköteleken, vidáman tüztek a födélzetre.
A sötétzöld tenger nagy átmetszetü látó távolában, visszatükrözve a reá verõ napfényt, tisztán állott. A szél csak csöndes, bár szeszélyes szellõ alakjában hatott; könnyü habokba verve a gyönge lejtésü hullámok fölszinét. Az alsóbb rétegü vitorlákat bizvást ki lehetett fesziteni.
Igazában szólva, nem is valódi hullámok voltak azok, a melyeket a szél fölvert, inkább csak nagyobb erejû árdagadás, mely szeliden vitte irányában a gõzöst.
Akár hullámzás akár áradás, az teljesen mindegy volt Tartelett tanárra nézve, a ki ép oly rosszul volt, mikor a tenger «nagyon viharos» volt, mint a mikor csak «kellemesen fodros» lett. Ott volt most is, félig fekvõ helyzetben, kitátott szájjal a födélzeten, mint valami potyka, a ki a vizbõl kiemelkedve tátog.
A hadnagy, a tiszti hidon állva, látcsövével szemén, északkeleti irányba tekintgetett.
- Nos hát, uram, - szólt vidáman, - ma ugy-e bár egy kissé jobb idõ van, mint tegnap volt.
- Ugy van, Godfrey ur, - felelé a hadnagy, - most már csöndes a vizünk.
- S az «Álom» most már helyes irányban neki indulhat az utnak!
- Mert az utóbbi hányattatás idején valószinüleg nagyon visszaverõdött északkeletre, elõbb tehát pontosan még kell határoznunk poziczióját. De most tiszta a napunk, a látó határ tökéletesen szabad. Délben a hajó helyzetének megállapitása kitünõen sikerül, s akkor a kapitány majd megszabhatja az irányt.
- Eltávozott?
- El... Õrmatrózaink a tenger távolában keleti irányban oly zátony-sziklákat véltek feltünni, melyek nincsenek följegyezve a kapitány földabroszain. Õ tehát fölszereltette a gõzcsónakot s egy kormányos és három matróz kiséretében elment szemlét tartani.
- Régen?
- Eh! - szóla Godfrey, - bánt, hogy nem értesitettek elõzetesen. Oly örömem telt volna benne, ha vele tarthatok.
- Ön aludt, Godfrey ur, s a kapitány nem akarta fölébreszteni, - válaszolá a hadnagy.
- Sajnálom; mondja legalább azt meg, mely irányban ment a csónak?
- Abban az irányban! - felelé a hadnagy, északkelet fele mutatva.
- A messzelátóval nem lehet meglátni?
- Nem késhetik soká, - felelé a hadnagy, - mert a kapitány nagyon ragaszkodik hozzá, hogy mindig maga végzi a déli jelzést, s e czélból pont tizenkettõ elõtt okvetlen a hajón kell lennie.
Erre Godfrey fogta magát s elhozatva tengeri messzelátóját, leült a hajó orránál az õrszem-matróz mellé. Meg akarta lesni a kapitány s a csónak közeledtét. A mi a csónak szemle utját illeti, az nem aggasztotta. Egész természetesnek találta, hogy az «Álom» nem merészkedhetik olyan tájakra, melyeken zátonysziklákat jeleztek s hogy Turcotte kapitánynak elõbb azokat meg kell vizsgálni.
Két óra telt el igy. Csak féltizenegy felé kezdett a láthatár szélén valami csekély füstforma feketeség, keskeny, mint egy vonal, megjelenni s a láthatártól különválni.
Nyilván a gõzcsónak volt, mely szemleutját befejezve, most már visszafelé indult a gõzöshöz.
Godfreyt mulattatta az, hogy jó messzelátójával nyomon kisérhette a csónakot; látta, mint vesz föl egyre szabatosabban kivehetõ vonalakat, hogy ölt a tenger fölszinén ugy szólva alakot, hogy lesznek tisztábban kivehetõkké füstje felhõi, melyek közé néha-néha egy-egy gõzszellentyü tisztább rétegü tartalma is elegyül. Kitünõ, s rendkivül gyors kis jószág volt, s mert teljes gõzerõvel haladt, csakhamar szabad szemmel is látható lõn. Negyedtizenkettõkor a csónakot hozzákapcsolták a gõzöshöz s a kapitány átugrott az «Álom»-ra.
- Nos, kapitány, mi az ujság? - kérdé Godfrey, megszoritván kezét.
- Csak tévedés, - felelé a kapitány. - Semmi gyanusat sem láttunk. Embereink csalódtak. Bámultam volna, ha másként történt volna.
- Tehát jó utra térhetünk? - kérdé Godfrey.
- Ugy van; a helyes irányban haladhatunk, de elõbb hadd teszem meg a déli jelzést.
- És aztán felhuzhatjuk a gõzcsónakot? - kérdé a hadnagy.
- Nem, - felelé a kapitány, - hátha még szükségünk talál rá lenni. Kapcsoltassa hátul a hajóhoz.
A kapitány rendeleteit teljesitették s a gõzcsónak, mely tovább is fütve maradt, az «Álom» mögé kapcsolva haladt tovább a maga utján.
Három negyed óra mulva Turcotte kapitány iránytûjével kezében, megállapitotta a déli helyzetet s abból kifolyólag kiadta a követendõ irányra nézve a rendeleteket.
Mikor ez megtörtént, még egy tekintetet vetvén a látó határra, hadnagyát hivta s magával vitte dolgozó szobájába, hol mindkettõ jó sokáig tanakodott egymással.
Igen szép nap volt ez. Az «Álom» rohanva haladhatott vitorlái segitsége nélkül is, melyeket be kellett vonni. A szél gyönge volt, s a gép okozta gyorsaságnál fogva alig lett volna e gyönge szélnek a vitorlákra hatása.
Godfrey igen vigan volt. A hajózás nyugodt tengeren, gyönyörü idõben, üditõbben hatott rá, mint bármi más. Gondolatai messzebbre szárnyalók lõnek, lelke elégedettebb. És mégis, még ily kedvezõ viszonyok között is, Tartelett tanár ur csak nem volt képes felvidulni egy cseppet sem. Ha a tenger állapota nem is okozott neki közvetlen aggodalmat, lényének fizikai konstitucziója nem birt magához térni. Próbált enni, de sem étvágya, sem kedve nem volt hozzá. Godfrey megpróbálta, hogy leveszi róla azt a mentõ övet, mely állandóan ott diszelgett testén; de õ határozottan ragaszkodott ahhoz. A vas és fa ilyen tákolmányán, - ugymond, - a melyet hajónak neveznek, az ember minden perczben koczkáztatja az életét.
Eljött az est. Sürü gõzfelhõk mutatkoztak, de nem szálltak le egészen a tenger szinvonaláig. Az éjszaka sokkal sötétebbnek igérkezett, mint a hogy a nappali szép idõhöz képest várni lehetett.
Egészben véve, szikláktól nem igen lehetett tartani e tájon, melynek fekvését Turcotte kapitány gondosan felvette s pontosan megvizsgálta; de a megfeneklés mindig lehetséges s ettõl különösen ködös éjjeleken tartani kell.
A födélzet lámpáit tehát mindjárt a nap nyugta után gondosan felkészitették s meggyujtották. Az alsó elõvitorla kiálló árboczán fehér láng égett, az állás kötéltartó fáin pedig az irányjelzésre jobbról zöld, balról vörös. Ha tehát az «Álom» zátonyra jut is, elsülyed is, azt legalább mondhatja, hogy nem õ volt az oka. - Az igaz, hogy ez vigasztalásnak gyönge vigasztalás. Sülyedni, ha mindjárt tökéletesen rendben levõ hajón is, mégis csak annyi, mint sülyedni. Ha volt valaki a hajón, a kinek ez a reflexió eszébe jutott, az bizonyára nem lehetett más, mint Tartelett tanár.
E közben az érdemes ur egyre ingadozva lábain, eljutott kabinjába. Godfrey is lenn volt már szobájában. Egyikük biztosra fogta, a másik csak remélni merte, hogy jó éjszakát fog eltölthetni, mert az «Álom» most alig szenvedett a hullámveréstõl.
A kapitány, átadva a kormányt hadnagyának, szintén szobájába tért, hogy pár órát pihenjen. Minden rendben volt. A gõzös nyugodtan, teljes biztonságban hajózhatott utján, mert a köd nem sürüsödött, legalább eddig nem.
Godfrey husz percz mulva már aludt. Tartelett pedig, a ki rendes szokása szerint egészen felöltözve feküdt le, álmatlanságát nem árulta el, csak hosszu idõközökben meg-megujuló sóhajai által.
Egyszerre - lehetett már egy óra éjfél után - éktelen lárma riasztotta fel álmából Godfreyt.
Kiugrott ágyából, egy másodpercz alatt magára rántotta nadrágját, ujjasát és saruit.
Ebben a pillanatban már rémitõ orditozás hallatszott a födélzetrõl.
Godfrey egy szempillantás alatt kinn termett kabinjából s rohant a közös terembe. Ott valami alaktalan tömegbe botlott, a melyet nem ismert föl. Az bizonyára Tartelett volt.
Az egész személyzet a födélzeten volt, a kapitány és hadnagya rendelkezései után látva ide s tova futkosott.
- Megfeneklettünk? - kérdé Godfrey.
- Nem tudom... hogy tudnám... ebben az átkozott ködben... - válaszolá a hadnagy... - Hanem annyit tudok, hogy sülyedünk.
- Sülyedünk? - válaszolá Godfrey.
És csakugyan az «Álom», mely fenekével bizonyára valami sziklához ért, érezhetõleg közelebb járt a vizhez. A tenger szine már majdnem egy vonalban volt a födélzettel. Alig lehetett kétség, hogy a gép tüzét a fütõhely mélyén már eloltotta a betoluló ár.
- A tengerbe! a tengerbe Godfrey ur! - kiáltozott a kapitány. - Egyetlen veszteni való percz sincs. A hajó szemlátomást sülyed. Még a forgóba találja ragadni magával önt.
- Õt csak bizza rám. Egyik oldala a hajónak még szabad.
- Nekem kötelességem azt parancsolja, hogy utolsónak maradjak a hajón s rajta is maradok! - szólt a kapitány. - Ön azonban meneküljön!
Godfrey még egyre habozott, hogy belé ugorjék-e a tengerbe; azonban a viz már az «Álom» felsõ párkányáig hatolt.
Turcotte kapitány, a ki tudta, hogy Godfrey ugy tud uszni, akár csak egy hal; megragadta õt vállainál fogva s megtette neki azt a szivességet, hogy hanyattfõvel bele lökte az árba.
Ideje is volt. Ha e nagy sötétség nincs, bizonyára látni lehetett volna, hogy a helyen, melyen az «Álom» állt, a másik pillanatban micsoda örvény keletkezett.
Godfreynek azonban még ép elég ideje volt, hogy a csöndes vizü tengerben néhány uszó tempóval eltávolodjék a forgótól, mely vonja magához áldozatait, mint akár a Maëlstrom rejtélyes örvényei.
Mindez nem került összevéve egy perczbe sem.
Pár percz mulva, kétségbeejtõ kiáltások közt, kialudt a födélzet minden tüze.
Nem lehetett többé semmi kétség; az «Álom» sziklába ütõdött, léket kapott és elmerült.
Godfreynek azonban sikerült eljutni egy magas, széles, az árból kiemelkedett sziklára. Ott, hiába kiáltván segitségért a sötétben, nem hallván egyéb hangot csak a magáét, nem tudva, egy elszigetelt kõszálon áll-e, vagy valamely nagyobb szárazföld kiszögellõ csucsán, lehet õ az egyetlen menekülõ az átélt katasztrófából; nem volt mást mit tennie, mint megvárni a nap felkeltét.