NYOLCZADIK FEJEZET.

A melyben Godfreynek nagy oka van tünõdni az utazási mánia következményei felett.

Három hosszu órának kellett még eltelni, mielõtt a nap megjelenendõ volt a láthatáron. Oly órák voltak ezek, melyekrõl elmondhatni, hogy századokig tartanak.

Kezdetnek e megpróbáltatás elég kemény volt; de egészben véve ismételnünk kell, hogy Godfrey már utazása kezdetén sem gondolt arra, hogycsak valami sétautra indul. Mikor a tengerre szállt, elgondolta magában, hogy most itt hagyja a nyugalmat és boldogságot, s kalandok után kergetõzve, ott alig találhatja azt fel. A bekövetkezett szerencsétlenség alkalmával tehát önérzet kérdése volt rá nézve, hogy megálljon a helyén.

Egyelõre tul volt a veszedelmen. A tenger, elvégre is, nem érhette utól e szikla csucsán, melynek csak talpát nyaldosta a tajtékzó hullám.

De nem kellett-e attól tartania, hogy a dagály bekövetkezése alkalmával a viz mégis fölhatol egész menedékhelyéig? Nem, mert egy kis utánszámitással megállapithatta, hogy a hajótörés maga is ép dagály idején történt.

De vajjon elszigetelt kõszál-e az, a melyen õ volt? vagy a tengeri sziklák egész sorával volt összeköttetésben ez óczeáni vidéken? Miféle part lehet az, melyet Turcotte kapitány kivehetni vélt a sötétben? Mely szárazföldhöz tartozhatott? Az egészen bizonyos volt, hogy az «Álom» az elõtte való napok alatt dühöngött zivataros idõ alatt elsodortatott rendes utjáról. A hajó tartózkodási pontját helyrajzilag alig lehetett tehát pontosan megállapitani. Ez iránt annál kevésbbé lehetett kétség, mert két órával azelõtt a kapitány határozottan mondta, hogy térképein, azon a tájon, melyen gondolta, hogy hajója jár, nyoma sincs semmi hullámtörõ sziklának, a mi aggodalmat kelthetne! De még ezzel sem érve be, maga ment meggyõzõdést szerezni, hogy csakugyan nincsenek-e a közelben ily állitólagos szirtzátonyok, a minõket õrmatrózai keletre látni véltek.

Pedig hát mégis helyesnek kellett lenni ezek észleletének s tán ha Turcotte kapitány utánnanéztében tovább megy, reájuk akad idején, s a katasztrófát elkerülheti! De mit használt most mindezen elmélkedés a mult eshetõségei felett.

A bevégzett tények után az volt a legfontosabb kérdés - valósággal élet vagy halál kérdése - Godfreyre nézve, hogy megtudja, van-e közelében bárminõ száraz föld. Hogy a Csendes-tenger mely részén van, a felõl okoskodni késõbb is ráért. Mindenekelõtt, napfelkölte után azonnal, az után kellett látnia, hogy távozhassék a szikláról, mely felsõ részén nem volt husz lépésnél se hosszabb, se szélesebb. Azonban sehonnan nem szokás eltávozni a nélkül, hogy meg ne legyen az a másik hely, a hová onnan megyünk. De hátha ez a másik hely nem is létezik! Hátha a kapitány a sûrü köd közepette tévedt s e szirtzátony körül a véghetetlen tenger terül el köröskörül; s a meddig a szem lát, nincs más, mint az egy egészbe összeolvadó viztükör és égboltozat képe!

A hajótörést szenvedett ifju gondolatai mindinkább e kérdés körül öszpontosultak. Látó erejét mindenkép megfeszitve, e koromfekete éjjel is igyekezett kivenni, nincs-e közelében partszakadéknak vagy sziklája folytatásának tekinthetõ valami fekete tömeg, a mi arra mutatna, hogy keletre a hullámtörõ szirtfoktól, a melyre õ menekült, tényleg csakugyan van szárazföld.

Szegény Godfrey azonban nem látott semmit. Szemeit nem kápráztatta semmi földi világosság hatása, orrát nem izgatta semmi földi szag érzése, fülét nem örvendeztette meg semmiféle földi zaj. Még csak madár sem röppent el mellette a sötétben. Ugy látszott, hogy semmi nincs körüle, csak a végtelen sík tenger.

Godfrey nem titkolta el maga elõl, hogy ezer eshetõség egy ellenében arra nyujt kilátást, hogy õ elveszett. Nem a világ teljes nyugalomban való körülhajózása várt immár õ reá, hanem az, hogy tudjon szembe nézni a halállal. És õ gondolatát békén, nyugalommal, de bátran emelte fel ama Gondviselés felé, mely a leggyöngébb földi teremtés érdekében is megtehet mindent, olyankor legkivált, mikor az ily földi teremtés nem tehet már magáért semmit.

A mi õt magát illeti, Godfrey belátta, hogy nem tehet mást, mint békén bevárni a nap fölkeltét, és ha a menekvés lehetetlen, belenyugodni sorsába; ellenben, ha csak némi kilátás is van a szerencsés megmenekülésre, mindent megkisérteni, hogy az sikerüljön.

Saját gondolatai komoly jellege által is csöndesitve, Godfrey leült a sziklára. Levetette tengerviz járta ruhái egy részét, gyapotujjasát, megnehezült saruit, ujra neki készülve, hogy szükség esetén ismét uszhassék.

De hát lehetséges volt-e, hogy kivüle senki ne élte legyen tul hajótörést? Lehetséges volt-e, hogy az «Álom» személyzetébõl egyetlen ember sem talált volna menedékre? Valamennyit magával ragadta volna az az ellenállhatatlan forgó, melyet a hajó sülyedése a tenger vizében elõidézni szokott? Az utolsó, akivel Godfrey beszélt, Turcotte kapitány volt, a ki el volt szánva, hogy nem hagyja el hajóját, mig egyetlen matróz lesz rajta. Ugy szólván, maga a kapitány dobta õt a tengerbe, abban a perczben, melyben az «Álom»-nak már a födélzetéig hatolt a viz.

De hát a többiekkel, a szerencsétlen Tartelettel s a boldogtalan khinaival, kiket bizonyára kabinjukban vagy a hajó fenekén ért a baj, mi történt azokkal? Mindazok közül, a kiket az «Álom» vitt, egyes egyedül õ menekült volna meg? Hisz a gõzcsónak oda volt még kapcsolva vontató módra gõzösükhöz! Néhányan a hajón levõk közül, hajósok és utasok, idejében arra menekülhettek volna s a katasztrófát kikerülhették volna? Másrészt azonban attól is lehetett tartani, hogy a csónakot magával ragadta a nagyobb hajó pusztulása, és hogy most már az is a tenger fenekén van, messze lent a viz alatt.

Godfrey erre vonatkozólag ugy okoskodott, hogy ha e koromsötét éjben nem láthat is semmit, legalább hallhatóvá teheti magát. Semmi sem áll utjában, hogy e mély csönd közepette segitségért kiáltson. Talán társai valamelyikének hangja fog válaszolni az övére.

Több izben, vontatott hanglejtéssel ismételt kiáltást hallatott, mely szükségkép elég messzire elhallatszott.

Semmi válasz nem érkezett szavára.

Ujra meg ujra kezdte, ismét és ismét, felváltva más-más irány felé fordulván hangjával.

Siri csend.

- Egyesegyedül vagyok! - suttogá magában.

Nemcsak hogy viszontkiáltás nem felelt szavára, de még csak tulajdon hangját sem verte vissza a viszhang. Pedig ha valami kõszirt közelében lett volna, s ha nem messze tõle valami sziklacsoportozat lett volna, a milyenekkel a partvidékek rendesen el szoktak lepve lenni, bizonyosra fogta, hogy tulajdon hangja, belé ütközve az utjában álló akadályokba, viszhang alakjában visszakerülne hozzá. A szikla keleti oldalán tehát vagy sík szárazföldnek kell elterülni, a mely nem alkalmas arra, hogy viszhangot keltsen, vagy pedig a mi még valószinübb volt, semminõ száraz föld nincs a közelben. E szerint a sziklazátony, a melyen õ a hajótörésbõl menekülést talált, teljesen elszigetelt kellett hogy legyen.

Három óra telt el lelki küzdelmek közepette. Godfrey egészen átfázva járt föl s alá a keskeny sziklán, a mozgásban keresve ellenszert a hideg ellen. Végre néhány fehéres sugár világitotta meg az ég fellegeit. A láthatár virradásának elsõ jelensége volt ez.

Godfrey arrafelé fordulva - mert csakis arrafelé volt lehetséges földet sejtenie - látni erõlködött, hogy a félhomályban nem talál-e valami sziklaféle árnyékra. A felkelõ nap elsõ sugarait arra vetvén, kétségkivül csak élesebben emelte volna ki az ily sziklának körvonalait.

De a pitymalló szürkület homályán át még most sem lehetett semmit kivenni. Könnyü köd emelkedett a tengerbõl s a miatt nem lehetett tudni a menedék mivoltát. Minden illuzió lehetetlen volt. Ha Godfreyt a szerencsétlenség csakugyan a Csendes-tenger valamely elszigetelt sziklájára vetette, igen rövid idõ alatt a halál, és pedig az éhhalál várt reá, a mit szükség esetén csak egy módon akadályozhatott volna meg, ugy, hogy a tenger fenekén keres kinjai elõl menekülést.

Õ azonban egyre tekintgetett maga körül, s ugy tetszett neki, hogy látása rendkivül fokozódik, mert minden erejét abban összpontositá.

A hajnali köd végre oszladozni kezdett. Godfrey egymás után látta a sziklazátony egyes részeit, mint megannyi tengeri szörnyet, kidomborodni a tengerbõl. A feketélõ kövek egész hosszu és szabálytalan, szeszélyesen meg-megszakgatott, minden forma s minden következetesség nélkül való lánczolata volt ez, melynek iránya nyugatról keletnek tartott. Nyugati szélén feküdt a rengeteg szikla, a melynek csucsán Godfrey volt, legalább harmincz ölnyire a tájtól, a hol az «Álom »-nak el kellett sülyedni. A tenger azon a helyen kétségtelenül igen mély lehetett, mert a gõzhajóból nem látszott ki semmi, még csak árboczainak egyetlen csucsa sem. Tán valami tengeralatti sziklacsuszamlás folytán, a hajót egészen örvény-fenékre sodorta szerencsétlensége.

Egy tekintet elég volt Godfreynek, hogy e részben tájékozza magát. Szabadulást ezen az oldalon nem kereshetett. Egész figyelme tehát a hullámtörõ sziklák másik oldalára irányzódott, a mely, a köd oszladozni kezdvén, egyre jobban volt kivehetõ. Hozzá kell még tenni, hogy a tengeren e pillanatban apály volt s igy az egyes szirtek vizmosta alapzata is teljesebben volt látható, a mint tekintetét feléjük irányozta. Némely helyütt elég nagy vizlepte tér választotta el õket egymástól, másutt azonban szemmel láthatólag csak sekély gázló. Ha azok valami parttal vannak összefüggésben, nyilvánvaló volt, hogy nem lesz nehéz odáig elhatolni.

E részben azonban semmi támpont nem mutatkozott. Erre nézve nem bizonyitotta semmi azt, hogy száraz föld van a közelben.

A köd egyre oszladozott, tágitván a látó kört abban az irányban, a mely felé Godfrey tekintetét irányozta. Vagy fél mértföldnyi tér lehetett, a mit most beláthatott. A szirtek mögött kezdett valami homokos talajt kivenni. E homok legalább is mutatta, hogy homokzátony van a közelben, s az iránt is alig lehetett kétség, hogy e zátony valami szárazföld partjával van összeköttetésben.

Godfrey elhatározta, hogy a vizbõl kiálló kõszirteken át megindul szárazföldet keresni.

Végre az alacsony homokbuczkák egész vonala következett egymást tarkázva; a távolban egy gránitsziklával, melynek határozottabban kiemelkedõ körvonalai keletre mintegy elzárták a láthatárt. A nap ekkor már mind fölitta a reggeli gõzt, és tányéra teljes fényben ragyogott.

- Föld! föld! - kiáltá Godfrey.

És kinyujtotta kezeit azon táj felé, maga pedig térdre borult a sziklán, engedve keble érzelmeinek, melyeket Isten iránt hálakép érzett.

Csakugyan föld volt, a mit látott. A hullámtörõ sziklák e tájon nem voltak egyebek, mint elõretolt pontjai, mintegy kikötõbeli elõfokai a szárazföldnek, mely legfölebb két kis mértföldnyi távolban vonult el mögöttük. E föld fõrésze homokos, alacsony part alakjában tünt most szemébe, szeszélyes kanyarulatokkal, melyeket néhol apró buczkák váltottak fel.

A helyrõl, melyen Godfrey állott, tekintete bejárhatta ezt az egész tájat.

Északról s délrõl két egyenlõtlen nagyságu elõhegy által határolva, összeségében nem lehetett több öt-hat mértföldnél. Ámde lehetséges volt, hogy valami nagyobb szárazföld részét képezi. De bárhogy is volt, e perczben e föld a menekülés eszköze volt. E részben Godfrey már nem kételkedhetett; a szikla, melyre vetõdött, nem volt elszigetelt szirt, s remélni lehetett, hogy a földön, melynek ez mintegy kiszögellését képezi, lehetséges lesz kielégiteni elsõ szükségleteit.

- Fel tehát! Menjünk a földre! - mondá magában.

De mielõtt a szikláról eltávoznék, még egyszer visszafordult. Szemei még egyszer kérdõleg tekintettek a tenger felé, a meddig csak a láthatár terjedt. Hátha valamit észrevesz a tengeren, az «Álom» valami fennuszó maradványát, vagy valami menekülõt?

Nem volt ott semmi.

Még csak a gõzcsónak sem volt ott; azt is valószinüleg a közös pusztulás mélyébe ragadta az ár.

Godfrey azután arra gondolt, hátha társai közül valamelyik szintén a szomszédos sziklákra menekült, s azon várja be, mint õ, a nap keltét, hogy aztán a szárazföld keresésére indulhasson.

De sem a sziklákon, sem a szirtek alján nem volt senki. A hullámtörõ bérczek e vonala époly elhagyatottnak látszott, mint a tenger.

De elvégre is, ha életben maradott menekülõkre nem talál, nem találja-e meg legalább az áldozatok egy részének a tenger által fölvetett tetemeit? Nem volt-e valószinû, hogy az örvényt határoló szikla-zátonyok mellett ott kell lennie Godfrey legalább egynehány utitársa élettelen testének?

De nem volt ott semmi. Pedig a teljes fényben ragyogó nap világánál most mindent tisztán áttekinthetett.

Godfrey egyedül volt! Nem számithatott, csupán és egyedül csak önmagára a küzdelemben, mely reá várt, s a veszélyek ellen, melyek minden oldalról fenyegették.

E ténynyel szemben azonban, azt ki kell Godfrey dicséretére mondanunk, nem hagyta õt el bátorsága. Mivel az volt a legelsõ feladat, hogy megbizonyosodjék a föld minõsége felõl, melytõl csekély távolság választotta el, eltávozott a sziklacsucsról s közeledni kezdett a parthoz.

A mikor és a hol az egyes sziklákat elválasztó köz nagyobb volt, semhogy rajta egy ugrással átjuthatott volna, a vizbe vetette magát, s majd lábolva, majd úszva, könnyen eljutott a legközelebbi sziklához. Ott pedig, a hol a köz nem volt ölnyinél nagyobb, ugrással segitett magán. E nedves, tajtékos, csuszó mohokkal ellepett köveken való haladás nem volt könnyü. Pedig közel negyed mértföldnyi ut volt, a mit ily módon kellett megtennie.

Godfrey azonban ügyes és könnyü ember létére, végre is elérte a földet, a hol ha nem is várt reá a hirtelen halál, készen kellett lennie a nyomoruságos életre, mely sokkal rosszabb a halálnál. Az éhség, szomjuság, hideg, elrongyosodás, mindenféle veszedelmek, melyekkel szemben még csak védekezõ fegyvere sincs; puska nélkül, melylyel vadászhatna, fehérnemü nélkül, melyet magára vehetne, ugyancsak erõs megpróbáltatások közé juttathatták.

Boldogtalan ember! Tudni akarta, föltalálná-e magát nehéz helyzetek viszontagságai között. No hát, most megtudhatja! Irigyelte Robinson sorsát. No hát, most módjában van meggyõzõdni, vajjon irigylésre méltó-e annak a sorsa.

Eszébe jutott az a nyugodt, boldog, könnyü san-franciscói élet, gazdag és szeretõ családja körében, melyet õ elhagyott, hogy kalandok után fusson; eszébe jutott nagybátyja Vilmos, és jegyese Fina, meg barátai, kiket bizonyára soha sem lát többé. Ezen emlékek fölidézése összeszoritotta szivét s minden határozottsága s elszántsága daczára a köny kicsordult szemeibõl.

Legalább csak magában ne maradt volna! Ha a hajótörést szenvedettek közül valaki, mint õ, szintén eljuthatott volna e partra, ha mindjárt nem is a kapitány vagy hadnagya, csak az utolsó hajómatróz, de sõt Tartelett tanár ur, bármily kevés tekintetre méltatta is különben ezen ur frivol egyéniségét: - most ugy tetszett neki, hogy a jövõ eshetõségei sokkal inkább elviselhetõk gyanánt tünnének fel elõtte. E részben még mindig remélni akart. Ha semmi nyomra nem akadt is a hullámtörõ sziklákon, találhatott a szárazföld homokpartján. Hisz ép ugy mint õ, más is eljuthatott már oda, társat s menedéket keresve e vidékeken, ugy a mint õ keres.

Godfrey tehát ujra végig nézett a tájon, északtól délig környöskörül. Nem látott egyetlen élõ lényt sem. A föld e része nyilván lakatlan volt. Nyomát sem látta még csak kunyhóknak sem, sem pedig füstnek, a mi fölfelé szállt volna.

- Menjünk tovább! - szólt magában Godfrey. S neki indult a part mentének, északi irányban, mielõtt a homokbuczkák közt befelé indult volna, a honnét teljesebb képet nyerhetett a földrõl, a melyen járt.

Mindenfelé mély csend uralkodott. A homokban nem voltak nyomok láthatók. Pár tengeri madár szállongott a sziklák körül: ezek voltak csak az élõ lények ebben a kihalt magányban.

Vagy negyed óra hosszat járhatott igy Godfrey. Akkor fölfelé indult egy homokdombon, mely valamennyinél magasabb volt s náddal meg sással volt ellepve. Utjában azonban hirtelen megállapodott.

Valami szörnyü alaktalan, rendkivül puffadt tárgy vonta magára figyelmét; olyas valami, mintha valami tengeri szörnyetegnek az utolsó vihar által a partra dobott teteme lenne. Alig ötven lépésnyire feküdt tõle, a part közelében.

Godfrey sietve megindult arra felé.

A mint hozzá közeledett, szive egyre gyorsabban kezdett dobogni. Mert ez az állati hulla mindinkább oly alakot öltött, mintha valami emberi test volna.

Mikor nem volt hozzá messzebb tiz lépésnyinél, Godfrey egyszerre megállt, mintha a földhöz szegezték volna s igy kiáltott fel:

- Tartelett!

Mert az a valami ott a földön csakugyan a táncz és testtartás hires mestere volt.

Godfrey odarohant társához, hátha van még benne egy kis élet. A rá következõ perczben kivette, hogy az a rendkivüli puffadtság az uszókészülék miatt látszik csak, s hogy ez az, a mi tengeri szörny alakot kölcsönöz az érdemes, de szerencsétlen tanárnak. Igy, ámbátor Tartelett mozdulatlanul feküdt, remélni lehetett, hogy nem halt meg. Föl lehetett tenni, hogy az uszó készülék fentartotta a viz felett, mig a hullámverés kihajtotta a partra.

Godfrey dologhoz látott. Letérdepelt Tartelett mellé, leszedte róla uszó készülékét, s megdörzsölte egyik kezével emberül. Erre félig nyitott ajkai közül egy gyönge sóhaj röppent el! Szivére tette kezét... A sziv még dobogott.

Godfrey nevén szólitotta.

Tartelett fejével bólintott, aztán valami rekedt hörgést hallatott, a mit több összefüggéstelen szó követett.

Godfrey erõsen megrázta.

Tartelett erre kinyitotta szemét, balkezét homlokára tette, jobbkezét kinyujtotta, s meggyõzõdött, hogy féltett kézi hegedüje és vonója, melyekhez annyira ragaszkodott, nem veszett el.

- Tartelett! kedves Tartelett! - kiáltá Godfrey fölemelve a fejét.

E fõ, kevés megmaradt hajával, valami bólintásféle mozdulatot koczkáztatott.

- Én vagyok! én! Godfrey!

- Godfrey? - felelé a tanár.

Erre aztán egyet fordult, térdre állt, körülnézett, mosolyogni kezdett, fölkelt... Végre valahára érezte, hogy szilárd talaj van lába alatt. Most már tudta, hogy nem egy hányattatásnak és hullámverésnek kitett hajótalpon áll! Nem a tengeren van õ már! Hanem biztos földön.

S a mint ezt észrevette, azonnal visszanyerte egész nagyképüsködõ fönhéjázását, a mit elutazásuk óta elvesztett; lábait azonnal a rendes poziczióba rakta, orrukkal kifelé, balkezébe kapta a hegedüt, jobbjába a vonót, és ámbár a becsületesen átázott húrok ugyancsak rekedt hangot adtak, õ egész rendje és módja szerint mondogatta, akár csak otthon:

- Kezdjük el, kisasszony!

A jó ember Finára gondolt.