TIZEDIK FEJEZET.

A melyben Godfrey ugy tesz, a mint bármely más hajótörött ember az õ helyében tett volna.

Az éjszaka minden zavaró esemény nélkül folyt le. Godfrey és Tartelett - izgalom és fáradtság által megtörve - oly nyugodt álomban töltötték az éjszakát, mintha csak a montgomery-utczai palota legkényelmesebb szobájában puhára vetett ágyban pihentek volna.

Másnap, junius 27-én, a kelõ nap sugaraival, a kakas éles kukorikolása ébresztette fel õket.

Godfrey mindjárt felébredt s tisztában volt helyzetével; Tartelettnek ellenben sokáig kellett dörzsölni a szemét s nyujtóztatni a derekát, mig tájékozni tudta magát arra nézve, hogy hol is van õ voltaképen.

- Vajjon a mai reggelink is olyan lesz-e, mint a tegnapi ebédünk volt? - kérdé azonnal.

- Aligha nem, - felelé Godfrey, - azonban remélem, hogy estére már jobb vacsorára tehetünk szert.

A tánczmester meg nem állhatta, hogy jelentõségteljesen ne rázza a fejét. Hová lett a thea s a finom kétszersült, a mit eddig minden reggel fölébredésekor oda hoztak neki az ágyához? S e nélkül a reggeli izelitõül szolgáló étkezés nélkül, a mihez már ugy hozzászokott, borzadott rá gondolni, hogy tudja õ majd bevárni a villás-reggeli idejét, a mibõl pedig, ki tudja, lesz-e még valaha valami.

Azonban határozni kellett. S Godfrey most ugyancsak érzé a felelõsség sulyát, mely egészen és egyedül csak reá nehezedett, mert azt látta, hogy társára egyátalán nincs mit számitania. Abban az üres gömbben, a mely Tarlettnek koponyául szolgált, tiszta képtelenség volt, hogy valaha egyetlen gyakorlati eszme is megszülessék. Grodfreynek kellett tehát gondolkodni, tervezni és cselekedni mindkettõjük helyett.

Elõször is, mielõtt bármit határozna, Finára gondolt, szép menyasszonyára, a kit oly balga módra vonakodott nejévé tenni; azután bátyjára, Vilmosra, kit oly oktalanul elhagyott. Azután oda fordult Tarteletthez.

- Hogy egy kis változatosság legyen a dologban, - szóla, - ime itt van megint egy pár csiga és néhány tojás.

- És megint csak nyersen?

- Hát biz ugy! - szóla Godfrey. - Szerencse, hogy ez is van. Mit szólna ön, Tartelett, ha ez sem lenne?

- Azt mondanám, hogy semmibõl semmi sem lesz, - felelé szárazon Tartelett.

De nem volt mit tenni; be kellett érni ezzel a nagyon is egyszerû élelemmel. Jól laktak tehát belõle.

Godfrey ezután természetesen arra gondolt, hogy jó lesz folytatni az elõtte való nap megkezdett kutatást és tájékozást.

Mindenekelõtt az volt fontos, hogy, a mennyire lehet, pontosan kitudják, az Oczeán mely részében sülyedt el az «Álom»; hogy ebbõl kiindulva aztán hozzáláthassanak emberlakta hely kereséséhez a partvidéken; vagy legalább megállapithassák, mely tájról lehet várni segélyül érkezõ hajót, a melyen visszatérhessenek hazájukba.

Godfreynek ugy tetszett, hogy ha elérheti azt a második hegy- vagy inkább domblánczolatot, melynek festõi vonala ott emelkedett az erdõség mögött, erre nézve okvetlenül tájékozást szerez. Már pedig, hogy azt elérhesse, szemmérték szerint, alig volt szüksége többre pár óránál. Elhatározta ennélfogva, hogy a délelõtt kora óráit e tájkutató vizsgálatnak fogja szentelni.

Godfrey körültekintett. A szárnyas állatok szemet keresgéltek a fûben; a bárányok, kecskék, agutik pedig ott legelésztek a cserjés szélén.

Arra nem igen gondolhatott, hogy ezt az egész nyájat magával vigye vizsgáló utjában. Hogy pedig el ne széledjenek innen s e tájról, nem volt mást mit tenni, mint megbizni Tartelettet, hogy maradjon itt velük.

Tartelett hajlott a szóra s beleegyezett, hogy pár óráig pásztora lesz e nyájnak.

Csak egyetlen megjegyzést tett.

- De hátha ön el talál tévedni, Godfrey?

- Attól ne tartson, - felelé a fiatal ember. - Csak ezen az erdõn kell, és pedig egyenes vonalban, áthatolnom, s mert ön nem fog eltávozni e tisztásról, egész könnyen fogunk ismét találkozni.

- Tehát ne feledkezzék el, hogy Vilmos bátyjához táviratozni kell és néhány száz dollárt kell tõle kérni.

- Táviratozni... vagy legalább is levelet irni fogunk neki, - válaszolá Godfrey - ez iránt már tisztában vagyunk. - A mig maga nem tájékozódott egészen az iránt, hogy hol van, nem akarta Tartelettet kiábránditani e részben ápolt illuzióiból.

Ezzel, megszoritván a tánczmester kezét, neki indult az erdõnek, melynek ágbogas sûrüjén alig hatolt át a nap néhány sugara. Pedig a napsugarak irányának kellett vezetõ gyanánt szolgálni az ifju utasnak a kimagasodó dombláncz felé, mely most még, mint valami függöny, elzárta elõle az egész keleti láthatárt.

Ösvénynek természetesen nyoma sem volt. A föld azonban még sem volt az, a mit szüz földnek szokás nevezni. Egy kis körültekintés után Godfrey kezdte észrevenni, hogy itt-ott állatnyomok vannak.

Kétszer vagy háromszor egy-egy pillanatra azt is látni vélte, hogy gyors lábu kérõdzõ állatok, dámvadak vagy amerikai szarvasok, jöttének zajára menekülnek elõle; vadállatoknak azonban, például tigrisnek vagy jaguárnak szinét sem látta s azon egyáltalán nem sajnálkozott.

A fáknak, ugy mondhatnók, emeletes részét, vagyis a törzs elsõ szétválásától kezdve az ágak legtetejéig terjedõ lombozatot, szerfölött ellepték a szárnyasok. A madárvilág nagy változatban volt itt képviselve; vadgalambok százankint röpködtek, s a bokrok közt halászsasok, erdõsz fajdok, arakárik ültek; mig a magasban, a tisztások felett, két vagy három szakálas keselyû lebegett, olyan szemekkel, mint valami kokárda; de mindezek közt egyetlen egy sem volt, a mely tájékozást nyujtott volna a felõl, mely világtájon, s mely szélességi fok alatt fekszik ez a vidék.

Épúgy ez erdõ fáitól is hiába kért volna az ember tájékozást. Körülbelül ugyanazon fajok voltak köztük, melyek az Egyesült-Államok azon részében találhatók, mely Alsó-Kalifornia, a Monterey- s az uj-mexikói öböl közt elterül. Tölgyek, magnoliák, tengeri fenyõk, mindez többszörös, négy-ötféle változatban, a mint azt Dél-Karolinában is találhatni; továbbá a nagy tisztásokon olajfák, gesztenyefák, mirtus, létis stb. oly bokrok, melyek nyilván a mérsékelt éghajlat déli felére mutatnak, az iránt azonban megtagadják a választ, ennek mely táján fekszik ez a hely. Általában a fák közt elégséges tér volt, hogy el lehetett köztük menni, a nélkül, hogy az ember akár tûzzel, akár baltával kényszerült volna utat vágni magának és a felsõ ágak közt könnyen talált magának rést a tengeri szellõ is, mig a nap sugarai nagy foltokban vetették itt-ott a földre megtört világukat.

Igy indult utjának Godfrey, rézsut szelve át e nagy fák alatt az erdõt. Arra, hogy valami elõvigyázati rendszabályokat kellene követnie, nem is gondolt. Teljesen uralkodott rajta az a vágy, hogy mentül hamarabb elérjen az erdõ keleti szélén levõ magaslatokhoz. Az erdõ és fák ág-bogai között a napsugarak iránya szerint igyekezett a legrövidebb utat választani, hogy mentül hamarabb czélhoz jusson. Még az utmutató madarakra sem figyelt, melyeket azért neveznek igy, mert mindig az ember elõtt röpködnek, és megállnak, visszatekintgetnek, meg tovább röpennek, mintha csak egyenesen az utat akarnák megmutatni. Még ez sem szórakoztatta.

Lelkének ezen elfogódottsága igen megmagyarázható volt. Hiszen csak egy órája volt már hátra, hogy sorsa eldõljön. Rövidebb idõ, mint egy óra alatt, meg kellett tudnia, vajjon lehet-e innen eljutnia a szárazföld valamely lakható részébe?

Godfrey abból indulván ki, a mit az «Álom» által követett irányról s az eddigi tizenhét napi hajózás alatt megtett utról hallott; ugy okoskodott magában, hogy annak a japáni vagy a khinai partnak kell lenni, a melyhez a hajó eljutott. Másrészt a nap helyzete, mely mindig déli irányban látszott tõle, nyilván arra mutatott, hogy az «Álom» nem jutott túl a déli öv körén.

Két órával elindulása után Godfrey a megtett utat, beleszámitva egy pár kerülõt, melyre, az erdõ sürüsége itt-ott kényszeritette, mintegy öt kis mértföldre becsülte. A magaslatok második sorozata már nem lehetett messzire. A fák már kezdtek ritkulni, egyes csoportokat alkotván erre arra, s ezek felsõ ágai közt a nap sugarai is könnyebben áttörtek itt és ott. A talaj is kezdett lassan dombosodni, egyre gyorsabban, ugy, hogy az emelkedés szinte meredekké vált.

Godfrey meglehetõsen el volt fáradva, de azért volt benne akarat, hogy lépteit ne lassítsa. Sõt futásnak ered, ha ebben éppen a talaj emelkedõ volta nem akadályozza.

Nem sokára elég magas pontra jutott, hogy végig láthasson a zöldelõ boltozaton, mely mögötte elterült, s melybõl magasabbra csak néhol emelkedett ki egy-egy fa.

De Godfrey nem is gondolt most arra, hogy visszafelé tekintsen. Szemei egész mereven odaszegezõdtek a kopasz hegyre, mely tõle négyszáz vagy ötszáz lábnyira emelkedett elõtte és fölötte. Ez volt a gát, mely a kilátást kelet felé mintegy, elfogta. Ennek egy kis magaslata, mely elõre nyomult, kiemelkedett az egész vonalból, s kilátást nyujtott az összes halmok felett.

- Oda, oda kell eljutnom! - mondogatá magában Godfrey. - Ez az a pont, melyet el kell érnem. Ez ennek a hegynek a csucspontja! És vajjon mit fogok onnét látni?... várost-e?... falut-e? vagy talán a sivatagot?

Godfrey tulságosan fel volt izgatva, hanem azért folyton haladt, néha-néha kezével szoritva le szivét, hogy heves dobogását csilapitsa. Lihegõ lélekzetvétele kissé fárasztotta, de nem volt rá türelme, hogy megálljon pihenni, s ugy jusson levegõhöz. Ha félholtan rogy is össze a hegycsucsnál, melyet még vagy száz lábnyi kapaszkodással kellett elérnie, nem akart veszteni egyetlen perczet sem az odavaló igyekvésben.

Még nehány percz, és czélhoz jutott. A hegyoldal e részen elég meredeknek tetszett elõtte; emelkedése 30-35 foknyi szög közt lehetett. Kézzel-lábbal segitett magán; beléfogódzott a gyep kopár gyökerébe s a néhány bokor ágaiba, melyek egész a tetõig, bár elszórva, mindenfelé voltak találhatók.

Még egy utolsó erõfeszités és feljutott a hegycsucs felsõ magaslatára, s ott mintegy fensikon a földre hasalva, tekintetével mohón nyelte a kelet felé megnyiló kilátást. A tenger volt, a mit láthatott; vagy husz mértföldnyi távolban a tenger és égboltozat körvonalai olvadtak együvé tekintete elõtt.

Megfordult...

Nyugaton is a tengert látta, délen is azt, északon is!... Mindenütt, mindenfelõl a véghetetlen hatalmas tengert!

- Tehát sziget!

Midõn e szót kiejté, szive elszorult. Eddig nem is jutott eszébe a gondolat, hogy szigetre is juthatott. Pedig ugy volt! A földlánczot, melyen át hazajuthatott volna, a tenger választotta el. Ugy érezte magát, mint az oly ember érezheti, kinek csónakját álmában hajtja el a partról a szél s a ki felébredve látja, hogy sem evezõje, sem vitorlája nincs, a mivel visszatérjen a szárazra.

Godfrey azonban gyorsan magához tért. Nem volt mást mit tennie, mint belenyugodni helyzetébe. A menekülés és a megélés módjait illetõleg pedig, minthogy a külsõ körülmények nem mutatkoztak kedvezõknek, annál inkább rá volt utalva a saját erejére és kezdeményezésére.

Mindenekelõtt az volt a teendõ, hogy, a mennyire csak lehet, egész pontosan megállapítsa, hogy hol fekszik ez a sziget, melyet tekintetével egész területén végigjárt. Körületét körülbelõl 60 négyszög mértföldre becsülte, mert hossza északtól délre vagy husz, szélessége nyugatról keletre vagy tizenkét kis mértföld lehetett. A zöldelõ erdõ, melynek sürû növényzete egész a hegycsucs aljáig terjedt, körülbelõl közepén feküdhetett a szigetnek; alsó része, a cserjéssel és bokrokkal, a mint láttuk, kinyult a tengerpartig.

A sziget többi része csupa rétség volt, itt-ott hatalmas fákkal, vagy pedig pusztaság homokdombokkal, melyek elágazásaikkal szeszélyesen be-benyultak egészen a tengerig s ott ugyszólván elõfokot képeztek. Nem alkottak azonban elég széles öblöket; legfölebb két-három halászbárka fért volna beléjük. Csak az volt az egyetlen szélesebb s terjedelmesebb parti mélyedés, a melynél az «Álom» tényleg hajótörést szenvedett. Ez lehetett vagy hét-nyolcz kis mértföld széles. Hajómenedéknek ez sem igen kinálkozott; legfölebb azon esetben, ha a szél keletrõl fú.

De hát miféle sziget volt ez? Mely földrajzi alakuláshoz tartozott? Valamely szigetcsoportnak volt-e a része? Vagy csupán a Csendes-tenger magában álló egy földszeme volt?

Annyi bizonyos volt, hogy a meddig a szem látott, nem volt ott sziget, sem nagy, sem kicsiny, sem sík, sem hegyes.

Godfrey megfordult és végig nézett a láthatáron. Az egész körvonalon, a melyben a tenger s az ég összeolvadt, nem látszott semmi, de semmi. Ha tehát akár föl, akár lefelé, volt is valami sziget vagy szárazföld, az csak jelentékeny távolságban lehetett.

Minden geográfiai ismeretét összeszedte emlékezetében Godfrey, hogy kisüsse, micsoda sziget lehet az, a melyre jutott. Tünõdése a következõkre vezette. Az «Álom» tizenhét napon át majdnem folytonos következetességgel délnyugatnak haladt. Ha már most naponkint huszonnégy óra alatt százötven, egész száznyolczvan kis mértföldnyi haladást tételezünk föl, ugy fogjuk találni, hogy az «Álom» eljutott egész az ötvenedik hosszuságu fokig. Másrészt az megállapitottnak volt vehetõ, hogy nem jutott tul az egyenlitõ vonalán. Ennélfogva a sziget, vagy azon szigetcsoport helyzetét, a melyhez az tartozott, a százhatvan és százhetvenedik északi fok közt kell keresni.

De a Csendes-tenger e részén, a mennyire Godfrey visszaemlékezni tudott, nem ismert földabroszairól más szigetcsoportot, csak a Sandwich-szigeteket, ezeken kivül lehettek azonban ott különálló, ismeretlen szigetek is, s nem tudhatta, nem egy ilyenre vetette-e (valahol a Mennyei birodalom partjai közelében) a sors.

Különben mindez ugy szólván úgyis mindegy volt. Nincs benne mód, hogy az Oczeán valamely más részén kellemesebb, vendégszeretõbb földet kereshetett volna magának.

- Ha már egyáltalán meg nem tudhatom e sziget nevét, - mondá Godfrey, - legyen Fina nevére keresztelve, annak emlékezetére, a kit soha nem kellett volna elhagynom. Adja az isten, hogy e név szerencsét hozzon nekem is, meg e szigetnek is.

Azután igyekezett azt kitudni, vajjon a sziget azon részein, melyeken még nem járt, vannak-e lakosok.

A hegycsucsról semmi olyasmit nem födözhetett föl, a mi emberi nyomot árult volna el, s a meddig szeme látott a mezõségen, nem volt lakóház, sem a tengerparton halászkunyhó, sem az erdõszélen tanya.

A milyen puszta volt a sziget, olyan volt a körülötte levõ tenger is; a távolság, a meddig a szem látott, a csucs magasságánál fogva jelentékeny volt s ebben a távolban nem látszott egyetlen egy hajó sem.

Ezt a szemlét is befejezvén, Godfreynek nem maradt más hátra, mint lejönni a hegy lábához s az erdõn át visszafelé indulva, fölkeresni Tartelettet. De mielõtt eltávozott volna e helyrõl, figyelmét megragadta néhány rendkivül vastag törzsü facsoport, mely a rétség északi határán emelkedett. Óriási fák voltak ezek. Koronájuk messze tulemelkedett mindazokon, melyeket Godfrey eddigelé látott.

- Tán czélszerü lesz, - mondá magában, - e tájon telepedni meg; annál is inkább, mert, ha nem csalódom, amott egy patakot látok, mely bizonyosan a hegység valamely forrásából ered s végig folyik a réten.

Ennek kikutatását másnapi feladatai közé sorozta.

Délfelé a sziget egy kissé másforma volt. Az erdõk és rétségek helyét arrafelé csakhamar elfoglalta a tengerpart sárgáló homoktelepe, a mely közt a partvidéken néhol festõi sziklák emelkedtek.

Nagyon meg volt lepetve Godfrey, midõn valami gyönge füst-félét vélt észrevenni, mely e sziklás táj felett a levegõbe emelkedett.

- Talán társaink közül vannak ottan - kiáltott fel. - De nem! Ez lehetetlen. Miért távoztak volna tegnap óta több mértföldnyire a kikötõtõl, a hajótörés helyétõl? Vagy valami halászfalu van ott? Ha pedig az nem, tán benszülöttek tanyája?

Godfrey a legnagyobb figyelemmel vizsgálódott. Igazán füst volt-e az a valami, mit a szellõ szép lassan nyugat felé hajtott? Ebben bizony könnyen tévedhetett. Már is tényleg oszladozni kezdett a füst s néhány percz mulva mit sem lehetett látni belõle.

Ez is egy meghiusult remény volt.

Godfrey még egyszer arra felé tekintett, de miután nem látott semmit, lekúszott a meredekrõl, lement a hegytetõrõl s ujra neki indult az erdõnek.

Egy óra alatt áthaladt rajta s elért a tisztásra.

Ott várt reá Tartelett, két és négylábu nyája közelében. Vajjon mi foglalkoztatta a mi makacs tánczmesterünket? Még mindig és folyton ugyanaz a munka. Mindkét kezében, a balban is, meg a jobban is, volt egy-egy fadarab, s ugyancsak dolgozott rajta, hogy lángot gerjeszszen belõlük. Dörzsölte, jobb sorsra érdemes kitartással folyton dörzsölte azt a két botot.

- Nos, - kérdé már messzirõl, a mint meglátta Godfreyt, - volt a táviró-hivatalban?

- A táviró-hivatal be volt zárva! - felelé Godfrey, a ki még nem merte föltárni a helyzetet.

- Hát a postán?

- Az meg nem volt nyitva. Azonban reggelizzünk inkább. Mert én mindjárt éhen halok!... Azután is beszélhetünk még.

S Godfreynek és társának e reggel is be kellett érni nagyon is sovány nyers tojás és csiga lakomájukkal.

- Igen egészséges életmód! - ismétlé Godfrey egyremásra Tartelettnek; a ki azonban nem volt ezen a véleményen és csak ugy foghegygyel evett.