| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula A Robinsonok iskolája IntraText CT - Text |
A nap már meglehetõsen elõre haladt. Ennélfogva Godfrey elhatározta, hogy másnapra halasztja az uj elhelyezkedés gondját. De a sürgetõ kérdezõsködésre, melylyel a tánczmester az õ szemleútja eredménye iránt zaklatta, meg nem állhatta, hogy végre is meg ne mondja, hogy egy szigetre vetõdtek ki, a melynek neve Fina szigete, s hogy mielõtt arra gondolhatnának, hogy innen eltávozzanak, inkább arra kell igyekezniök, hogy módot találjanak a megélésre.
- Melyet a tenger vesz körül?...
- Mondtam már, hogy a neve Fina szigete, s ön érteni fogja, miért adtam éppen ezt a nevet neki!
- Nem én, egyátalán nem értem, - felelé keserves arczot vágva Tartelett; - s egyátalán nem látok kettejük közt semmi hasonlatosságot. Hisz Fina kisasszonyt mindenfelõl szárazföld veszi körül.
E mélabus megjegyzésre elhallgattak; aztán intézkedtek, hogy az éjszakát, a mennyire csak lehet, kevéssé kellemetlen állapotban töltsék. Godfrey visszatért a tengerpartra, hogy uj csiga- és tojáskészlettel lássa el magát, mert egyelõre más hiján ezzel kell beérni; azután engedve a fáradtság hatalmának, egy fa lábánál elaludt, mig Tartelett, a kinek nem volt elég filozófiája, hogy belenyugodjék a dolgok uj állapotába, a legelégedetlenebb tépelõdéseknek adta át magát.
Másnap, junius 28-án, mindketten talpon voltak, mielõtt még a kakas megzavarta volna álmukat.
Aztán reggeliztek, - megint csak ugyanoly szegényesen, mint elõtte való nap. Csak a patak fris vizét helyettesitette igen elõnyösen egy kevés tej, a mit a kecskék egyikébõl fejtek.
Oh érdemes Tartelett! hol volt a sok mindenféle finom édes pálinka, égetett vörös bor, a «portwine», meg a «sherry», a mibõl õ inni nem szokott ugyan, de a mit a nap bármely órájában feltálaltathatott volna magának San-Franciscó ebédlõiben és kávéházaiban? Közel volt hozzá, hogy irigyelje a szárnyas állatokat, a juhokat s a többieket, melyek kielégitették szomjuságukat, a nélkül, hogy a friss forrásvizekhez akármi szeszes vagy czukortartalmu pótlékot kivántak volna! E szerencsés állatoknak nem kellett tûz, hogy táplálékuk elkészüljön; nekik elég volt a gyökér, fû, fûmag, s reggelijük mindig idején kész volt s annak rendje szerint feltaláltatott a természet zöld asztalán.
És csakhamar utnak eredtek mindaketten, követve háziállat-kiséretüktõl, a mely csakugyan semmikép sem akart tõlük elszakadni.
Godfreynek az volt a terve, hogy elmegy s átkutatja a sziget északi részén a part azon táját, melyen azok a rendkivül nagy facsoportozatok voltak, melyeket a hegytetõrõl látott. Elhatározta azonban, hogy az utat odáig mindenütt a tengerpart mentén haladva teszi meg. Hátha a tengerviz dagálya a hajótörés valamely maradványát vetette ki valahol! Hátha a part homokjában az «Álom» volt személyzetébõl, utitársaiból, akad egynehánynak holttetemére, a kiknek illõ lesz keresztényi módon való eltakaritásáról gondoskodni! Arról, hogy élve találjon valakit, ha mindjárt az utolsó matrózt is, a partra menekülve, mint a hogy õ elmenekült; arról most már, harminczhat órával a katasztrófa után, reményben is lemondott.
Áthaladtak hát a homokdombok elsõ vonalán. Godfrey és társa csakhamar odaértek aztán a part sziklás részéhez, s azt ugyanoly elhagyatottnak találták, mint a hogy elhagyták. Ott, óvatosságból, magukat ujra ellátták tojással és csigával, attól tartván, hogy hátha a sziget északi részén még ennek a kezdetleges tápláléknak is hiján lesznek. Aztán az utolsó dagály által szárazon hagyott parti iszap mentén haladva megindultak észak felé, tekintetükkel megvizsgálva mindent, a mit beláthattak.
De nem találtak semmit, egyátalán semmit!
Határozottan el kell ismerni, hogy ha a balvégzet a két embert, a ki az «Álom» hajótörésébõl megmenekült, a Robinson sorsára juttatta: kegyetlenebb volt irántuk, mint elõdjük iránt. Annak, mint tudva van, a hajótörést szenvedett hajóból sikerült megmenteni egy pár darabot. Elsõ szükségleteit abból kiélégithette, maradványait felhasználhatta. Élelmi szereket kapott, legalább egyelõre; továbbá ruhát, szerszámokat, fegyvereket, szóval mindent, a mire az élet elsõ szükségletei kielégitése czéljából szüksége lehetett. Itt szó errõl sem volt. Azon a sötét éjszakán a hajó eltünt a tenger mélyében s a parti sziklára még csak egyetlen deszka sem jutott belõle! Semmit sem lehetett tehát belõle megmenteni vagy megszerezni, még csak egy gyujtót sem, ...és különösen a gyujtó volt az, a mi nekik hiányzott.
Tudom, hogy kényelmes szobában, jól befutott, lobogó lángu s izzó parázsu kandalló elõtt ülõ nagyképü emberek igen könnyen osztogatják az ilyen olcsó tanácsot:
- De hiszen semmi sem könnyebb, mint tüzet éleszteni! Nem kell hozzá csak két kõ... Egy kis száraz széna... Egy darab égõ kanócz... (De honnan vegye az ember ezt az égõ kanóczot!)... vagy pedig egy késnyél... vagy pláne két fadarab, a mit polinéziai szokás szerint összedörzsölünk...
Az ám; - csak tessék megpróbálni.
Ilyen tünõdések közt indult meg Godfrey utjára, s ez volt, a mi leginkább foglalkoztatta. Meglehet, hogy kandallója elõtt ülve, s érdekes uti rajzokat olvasgatva, maga is ilyenformán okoskodott. De a midõn a gyakorlati foganatositásra került a dolog, meg kellett gyõzõdnie, hogy nem megy az ilyen könnyen; s nagy fejtörést okozott neki az a körülmény, hogy hátha egyátalán nem fog tudni tûzre szert tenni.
E gondolatokba elmélyedve haladt utján, megelõzve Tartelettet, kinek minden gondja arra volt irányozva, hogy nagy lármával együtt tudja tartani a birkákból, kecskékbõl s szárnyasokból álló nyájat.
Tekintetét egyszerre csak valami almaféle kis gyümölcs élénk szine vonta magára. Cserjék ágain csüggött az, mely cserjék százankint álltak a homokdombok alján. Azonnal felismerte, hogy az ahhoz a «manzanilla» nevü gyümölcsfajhoz tartozik, a melybõl az indiánok Kalifornia némely részén oly szives örömest táplálkoznak.
- Végre valahára lesz hát valamivel fölfrissiteni tojásételünket, - kiáltá örvendezve.
- Aztán meg lehet ezt enni? - szóla Tartelett, a ki rendes szokás szerint ugy kezdte a dolgot, hogy keserves arczot vágott.
- Próbálja meg! - felelé Godfrey.
Godfrey maga is hozzálátott a manzanilla megkóstolásához. És pedig meglehetõs mohón harapott bele.
Olyanforma volt az, mint a vadalma; savanyusága azonban egyátalán nem tette kellemetlenné. A tánczmester is csakhamar követte tanitványa példáját s egyátalán nem volt elégedetlen az uj élelemmel, legalább az elõbbiekhez viszonyítva. Godfrey arra számított, hogy lehetséges lesz ebbõl a gyümölcsbõl valami forralt italt késziteni, a mi mindenesetre kellemesebb lesz a tiszta víznél.
Tovább folytatták utjokat. A homokbuczkás talaj csakhamar véget ért, s folytatása szép rétség volt, melyet egy szelid folyásu patak szelt át. Ez ugyanaz volt, melyet Godfrey a hegycsúcsról látott. A nagy fák, azok valamivel távolabb csoportosultak. Mire a két szigetjáró mintegy kilencz kis mérföldnyi gyalogolás, összevéve négy órai út után odaérkezett, a dél már valamivel elmult.
Ez a része a szigetnek valóban olyan volt, hogy érdemes volt meglátni, fölkeresni, megszeretni és elfoglalni.
Manzanilla s más egyéb bokrok által határolt tisztás és buja növényzetü mezõség mögött vagy husz óriási fa állt, melyek egész nyugodtan kiállhatták volna a versenyt a kaliforniai õserdõk legszebb példányaival. A fák félkörben állottak. A gazdag fû, mely lábaiknál elterült, néhány száz lépésnyire ellepve még az ott folyó rio (patak) partjait is, arrébb bokroknak, néhol szikláknak, dombos emelkedéseknek adott helyet, s a tenger felé huzódva, egész tisztásra vált. Ezek az óriási fák, melyeket Nyugat-Amerikában egyszerüen «nagy fák»-nak szokás nevezni, a fenyõk legszebb fajtájához tartoztak. Ha valaki angol embertõl kérdi, mi e fák közelebbrõl megkülönböztetõ elnevezése, azt fogja válaszolni: «Wellington-fenyõ»; ha viszont amerikai embertõl kérdezzük ugyanezt, az õ felelete ugy fog hangzani: «Washington-fenyõ.»
E két név között tehát szabadon lehet választani.
Nevezzék azonban akár a waterlooi hidegvérü gyõzõ, akár az amerikai köztársaság örökemlékü felszabaditója nevérõl e fákat; annyi bizonyos, hogy azok a kaliforniai és nevadai növényvilág eddigelé ismert leghatalmasabb válfajai.
Ezen országok némely vidékein egész erdõk vannak e fából; a mariposai és calaverai erdõk e részben a legnevezetesebbek, s ezekben vannak fák, a melyek körülete hatvan és nyolczvan láb közt váltakozik s magasságuk eléri a háromszáz lábat. Volt egy, a yosemiti-i völgy bejáratánál, melynek körülete pláne száz láb volt, s magassága, a mig fennállt, mert most már csak a földre fektetve dicsekszik hajdani óriás voltával, elérte volna a straszburgi székesegyház magasságát, a mely tudvalevõleg négyszáz láb.
Sok ily fának egész külön neve s e név alatt nagy híre van. Amerika messze országaiban emlegetik az Erdõk Anyját, az Erdõk Csodáját, a Favágó Kunyhóját, a Két Ostort, továbbá Emmát, Mariskát, Brigham Youngot és feleségét, a Három Grácziát, a Medvét stb., mely nevek alatt mind a növényvilág egy-egy csodás nevezetessége lappang. Egy ily fa tövén ketté fürészelt törzsére egy egész kioszkot épitettek, s ez a kioszk akkora volt, hogy abban tizenhat pár egész kényelmesen tánczolhatta a franczia négyest. Mindezen óriások közt a valódi óriás azonban az, mely egy, az állam birtokához tartozó erdõ közepén, Murphyhez mintegy tizenöt mértföldre áll, a melynek neve az Erdõk Atyja. Mintegy négyezer éves sequoia-fenyõ ez, s magassága négyszázötvenkét láb, tehát magasabb, mint szent Péter templomának keresztje Rómában, magasabb, mint a gizehi nagy piramis, s végre magasabb, mint a roueni székesegyház egyik fõtornyán álló harangláb, melyeket mostanában a világ legmagasabb épitészeti alkotásainak tartanak.
A természet szeszélye ez óriásokból vagy huszat e szigeten helyezett el, valószinüleg még abban az idõben, a mikor Salamon király épiteni kezdte azt a hires templomot, mely romjaiból nem épült fel többé soha. A legnagyobb közülök lehetett vagy háromszáz láb magas, a legkisebb kétszázötven. Egy párnak törzse a vénség folytán megkorhadva, óriási ivvé odvasodott, s az ez által képzõdött nyiláson egész csapat lovas katona áthaladhatott volna. Grodfreyt rendkivül meglepte e természeti tünemény, mely átalában csak a tenger szine fölött öt-hatezer lábnyi magaslatokon szokott jelentkezni. Ugy tetszett egy pillanatra elõtte, hogy ez egyetlen látomány fölér utja veszedelmeivel. Ritkaság valami ahhoz foghatót látni, mint e fák világosbarna oszlopszerü törzse, mely átmérõjének észrevehetõ kisebbedése nélkül emelkedik a földtõl egész elágazása kezdetéig. Ágaik maguk is vastag hengeralakuak s körülbelül nyolczvan, száz láb magasságban nõttek ki a törzsbõl, s oly szélesek, gazdagok és ágabogások, mint bármely közönséges nagy fának koronája, ugy, hogy minden ilyen fa valósággal egy egész erdõt hordoz magán.
Ez óriási fenyõk közül különösen egy volt az, mely Godfrey figyelmét szerfelett felköltötte. Törzsében megodvasodva, azon egy hatalmas nyilás volt, körülbelül négy-öt láb szélességben s tiz láb magasságban, melyen át mintegy a belsejébe lehetett hatolni. Az óriási fa törzsének belseje teljesen eltünt; rétegei fehérlõ s szétmálló fürészporszerü hulladékban lepték el a talajt; de ha a törzs nem is állt már egyébbõl, csak a puszta héjból, még igy is századokon át elélhetett.
- No, ha nem találtunk barlangot vagy sziklamélyedést, - kiáltá Godfrey, - van itt egész kész lakás, mondhatnám faház, vagy torony, a minõt hiába keresnénk emberlakta vidéken. Ebben könnyen találunk födelet és védelmet. Jöjjön csak Tartelett és nézze meg!
S a fiatal ember, maga után vonva idõsebb társát, bement a fenyõ belsejébe.
A talajt finom növény-képzõdményû por lepte el a fa átmérõje nem volt kevesebb husz angol lábnál. A magasságot, a melyben a nyilás és a fa odva véget ért, nem lehetett kivenni a sötétség miatt. Fölülrõl azonban semmi világosság nem hatolván be, biztosra lehetett venni, hogy semmi hasadás, hézag és üreg ott nincsen, a melyen át az esõ vagy szél behatolhatna. Most már hát tudni lehetett, hogy a két Robinson itt türhetõ védelmet fog találni az idõjárás minden viszontagságai ellen. Semmiféle barlang nem lett volna sem biztosabb, sem szárazabb, sem zártabb. A körülményekhez képest jobb helyiséget kivánni sem lehetett.
- Nos Tartelett, - szóla Godfrey, - mi véleménnyel van ön ezen istenadta lakóház felõl?
- Csak az a kár, hogy kályha nincs benne, - jegyzé meg Tartelett.
- Mielõtt kályhára gondolnánk, - válaszolá Godfrey, - azt kellene tudnunk, hogy sikerül-e egyátalán tûzre szert tennünk.
A logika ebben a válaszban tagadhatatlanul kifogástalan volt.
Godfrey ezután hozzálátott a fák környékének átvizsgálásához. Amint mondtuk, a rétség egészen ez óriás-fák aljáig huzódott s annak mintegy ezek képezték határvonalát. A kis patak, zöldfü lepte ágyában tovafutva, e kissé száraz földréteg közt jólesõ üde légjárást idézett elõ. Partján a legkülönbözõbb bokrok tenyésztek, köztük igen sok manzanilla bokor is, mi által biztosítva volt a szükséges mennyiségü vadalmaszüret.
Távolabb, a hegy felé, elszórva ismét állott nehány facsoport, tölgyek, hársak, iharfák, igen gazdag fû közepette; de ámbár ezek is hatalmas fák voltak, azokhoz a «Mammuth-fenyõkhöz» képest csak kis bokroknak látszottak. Ezek árnyéka a lemenõ nap fényénél elért majdnem egészen a tengerig. A rétség tulsó felét bokrok lepték el, zöldes lepellel boritva el a tájt, a meddig a szem látott. Ezt a vidéket Godfrey másnap akarta bejárni.
És ha neki tetszett e táj, nem kevésbbé voltak azzal megelégedve a házi állatok. A kecskék, zergék, tengeri nyulak, bárányok mindjárt elfoglalták ezen uradalmat, a mely fölös mennyiségben szolgált rágicsálni való gyökérrel s ropogtatni való fûvel. A csirkék pedig mohón kerestek szemet és férget a patak partján. Mindenfelé jelentkezett már az állati élet; s bégetés, mekegés, kotkodácsolás zajától viszhangoztak a nagy fák, melyek hosszu világ életûkben aligha hallottak valaha ilyesmit.
Godfrey visszatért e fák közé s gondosabban kezdte vizsgálni azt, a melyet lakóhelyül kiszemelt. Ugy látta, hogy, ha nem is lehetetlen, de igen nehéz feladat lenne felmászni elsõ ágaiig, legalább kivülrõl, mert törzsén semmi fogózkodó vagy kapaszkodó hely nem kinálkozott; remélte azonban, hogy belülrõl majd módot talál a felmászás lehetõvé tételére.
Veszedelem esetére ugyanis igen hasznos lehetett, ha menedéket lehet keresni ama sürü lombozat között, melyet ez óriási törzs magán hordott. De ez is azon feladatok közé tartozott, melyeknek teljesitését késõbbre hagyta.
Mert mire vizsgálódása véget ért, a nap már nagyon ott járt az égbolt alsó részén. A végleges megtelepedés minden elõkészületét tehát másnapra halasztották.
Ezt az éjet pedig, vacsora után, melyen a csemege helyét a vadalma pótolja, hol tölthették volna el jobban, mint abban a növényi porban, mely a fenyõ belsejének talaját ellepte.
Isten nevében nyugalomra hajtották tehát fejüket; Godfrey azonban elõbb bátyjára, Kolderup W. Vilmosra gondolva, «Vilmos fájának» nevezte el azt az óriási fát, a melynek hasonmásai Kalifornia s a szomszédos államok erdeiben mind az amerikai köztársaság valamely nagy polgárának nevét viselik.