TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

A melyben Godfrey talál valamit, a minek mind õ, mind társa nagyon megörül.

Békén tûrni azt, a min az ember nem változtathat: ez a filozófia olyan alaptétele, mely ha nem is alkalmas arra, hogy az ember nagy dolgokat hajthasson végre, mindenesetre kiváló mértékben gyakorlati igazság. Godfrey tehát elhatározta, hogy jövõre ehhez alkalmazza egész magatartását. Mivel már ezen a szigeten kellett élnie; a legokosabb, a mit tehetett, az volt, hogy lehetõ jól éljen, s igy várja be a pillanatot, a mikor majd alkalom kinálkozik a menekülésre.

Minden idõvesztegetés nélkül azon igyekeztek tehát, hogy egy kissé lakályossá tegyék a Vilmos-fa belsejét. Kényelemrõl nem lehetvén szó, a tisztaság szempontja volt az, a mely ezen intézkedésekben õket vezette. A száraz fûágyaljat lehetõ sokszor frissel cserélték föl; edényük nem volt ugyan más, mint kagyló, de ez aztán oly tiszta volt, hogy keresni kellett volna azt az amerikai fogadót, a hol ilyet lehet találni. Tartelett ur, ezt dicsérõleg kell kiemelni felõle, kitünõleg tudott mosogatni. Godfrey pedig kése segitségével egy nagy darab levált s egyenesre hajlitott fahéjból egy asztalt csinált a szoba közepére. Mellette fatuskók szolgáltak ülõ helyek, gyanánt. Evés közben most már nem kellett letérdepelniök, ha az idõ nem engedte, hogy a szabadban egyenek.

Még egy dologgal volt sok bajuk, több talán, mint az ember hinné: ruházatukkal. Pedig ugyancsak kimélték, a mijök volt. Ezen éghajlatt alatt s ezen a tájon semmi nehézség sem állta utját, hogy félig meztelenül járjanak. És elvégre is, nadrágjuk, ujjasuk, ingük, fehérnemüjök sorsa az volt, hogy elõbb-utóbb felmondja a szolgálatot. Mivel pótolják aztán? Arra szorulnak-e majd, hogy a kecske és juh bõrét vegyék magukra ruha gyanánt, ha elõbb husukat elfogyasztották? Erre is késznek kellett lenniök. De addig is azt a kevés ruhát, a mijük volt, lehetõ gyakran kimosatta Godfrey. Tartelett volt, a kire ez a munka háramlott, s õ megmutatva, hogy ha kell, tud mosóné is lenni, átalános megelégedésre végezte el ezt is.

A mi Godfreyt illeti, õt kiválólag a fölszerelés és élelmezés kérdései foglalkoztatták. Õ volt a konyhai s éléskamra felvigyázója. Naponkint pár órai foglalkozást adott neki az, hogy ehetõ gyökereket s manzanilla-gyümölcsöt szedjen; aztán idõbe került a halászat is, a mit sásból font hálóval próbálgatott, majd a patak csergõ vizében, majd a tengerpart sziklás üregeiben, melyeket a dagály elért. Eszközei igen kezdetlegesek voltak ugyan, de idõnkint mégis került egy-egy jóizü hal vagy más vízi állat a Vilmos-fa asztalára, nem, is emlitve a sok csigát, a mit kézzel s minden veszõdség nélkül bõven lehetett szedni.

Azonban be kell vallani, s minden ember elsõ pillanatra kénytelen belátni, hogy az összes konyhaszerek közt ez a leglényegesebb, - a fazék, az egyszerü, vas vagy cserépfazék még mindig hiányzott. S hiányát vajmi keservesen érezték! Godfrey nem tudott módot találni, hogy e mindennapi edényt, a melynek használata oly átalános, valamivel pótolja. Nem lehetett marhahust, forrázott hust és fõtt halat késziteni, csupa sült és piritott holmival kellett beérni. A husleves soha sem szerepelt étlapjuk élén. Tartelett eléggé kesergett e miatt; de nem lehetett baján segiteni.

Godfreyt különben más dolgok is foglalkoztatták. A közelben levõ fákat sorba nézegetvén, akadt egy második hatalmas fenyõre is, a melynek alsó része, megodvasodva a vénségtõl, szintén elég nagy nyilással s hézaggal bírt.

Ezt használta fel tyukketrecznek s a szárnyasok csakhamar oda is szoktak. A kakas és a tyukok rendesen oda jártak éjszakára, az utóbbiak az abba belé hányt száraz fûbe rakták tojásaikat, s nem sokára csirkékre is lehetett számitani. Minden este bezárták õket, hogy megvédelmezzék a ragadozó madarak elõl, melyek a fák tetejérõl leskelõdtek az olcsó zsákmányra, s melyeket ily elõvigyázat hiján csakhamar teljesen kipusztíthattak volna.

A mi a házi nyulakat, birkákat, kecskéket illeti, ezek számára eddigelé fölösleges volt bármiféle tanyát vagy istálót keresni. Majd ha a rossz idõ beáll, azokról is gondoskodni kellett valahogy. Addig pompás életük volt a rétség buja legelõjén, a hol bõviben volt szénaféle és ehetõ gyökér, melyen különösen a sertésfélék kaptak mohón. Egy pár kecske a szigetre vettetésük óta meg is ellett; tejüket azonban nem fejték ki, hogy annál hamarabb és teljesebben fölnevelhessék gidáikat.

Mindennek az lett a következése, hogy a Vilmos-fa környéke szerfölött megélénkült. A házi állatok, ha jóllaktak, a nap meleg óráiban oda siettek védelmet keresni a forróság ellen. Attól, hogy messze eltévelyegjenek, vagy hogy vadállatok zsákmányaivá legyenek, nem igen kellett tartani; ugyanis az eddigi tapasztalatok után, bizonyosnak látszott, hogy Fina szigetén nincsen semmiféle ragadozó állat.

Igy folytak a hajótöröttek dolgai; jelenük körülbelül nyugodt és biztos, jövõjük azonban még mindig aggasztó volt, a midõn olyasmi történt, a mi által sorsuk jelentékenyen javult.

Julius 29-én volt.

Godfrey a reggeli órákban a tengerpart azon részén bolyongott, amely a sziget nagy révét alkotta s a melyet õ Álom-révnek nevezett el. Azon fáradozott, hogy megtudja, hogy ez a rész is oly gazdag-e kagylófélében, mint az északi. Meg talán azt is remélte, hogy hátha mégis talál valamit, a mit a viz a partra vetett; annyira különösnek tetszett elõtte, hogy eddig a dagály semmit sem dobott a hajó romjaiból a partra.

Ennélfogva e napon elkószált az öböl legészakibb pontjáig, mely egy homokos fensíkban végzõdött. Ott figyelmét egy különös alaku szikla vonta magára, mely tengeri fû és hinár közül a part végsõ szélén emelkedett ki.

Valami elõérzet azt sugta neki, hogy siettesse lépteit. Mekkora volt meglepetése s mekkora volt egyuttal öröme, mikor azt vette észre, hogy a mit õ sziklának nézett, az voltakép nem más, mint valami, a homokba félig eltemetett láda.

Az «Álom» rakományából való volt-e ez a láda? e helyen volt-e hajójuk elmerülése óta? Vagy talán valami ujabb tengeri szerencsétlenség vetette partra? Nehéz lett volna eldönteni. Mindenesetre, bárhonnan jött is e láda, s bármi is lehetett benne, nekik csak hasznukra lehetett.

Godfrey megvizsgálta kivülrõl. Czimzésnek nyoma sem volt rajta. Sem név, sem kezdõbetü nem volt rajta, a mint az amerikai utazó ládákon, többnyire egy-egy fémlapba vésve, rendesen szokott lenni. Abban reménykedett, hogy talán belül lesz valami irás, a mibõl megtudhatja, honnét jutott ide, miféle nemzetiségü, milyen nevü ember volt a tulajdonosa. Azt nyilván lehetett látni, hogy légmentesen záródik, s igy remélni lehetett, hogy tartalmát nem tette hasznavehetetlenné az, hogy a tenger vizében feküdt. Erõs faláda volt, vastag bõrfedéllel beboritva, minden sarkán rezes pántokkal védve, minden oldalán széles szijjakkal lekapcsolva.

Bármily türelmetlen volt is Godfrey megtudni, mi van a ládában, arra nem gondolt, hogy feltöri, hanem - felpattantván zárát - föl akarta nyitni. E ládát az Álom-rév végérõl a Vilmos-tanyára bevinni már sulyánál fogva is lehetetlennek látszott, s igy az Godfreynek eszébe sem jutott.

- Majd kiüritjük a helyszinén, - szólt magában Godfrey, - s annyiszor fordulunk, a mennyiszer kell, hogy elhordhassuk mindazt, a mi benne van.

A part e kiszögellõ része az óriási fák csoportjától mintegy négy mértföldnyire lehetett. Idõbe és fáradságba került tehát minden forduló, de hát idejük volt bõven, a mi pedig a fáradságot illeti, ha a láda tartalma megéri, azt sem volt okuk kimélni.

De hát mi lehetett e láda tartalma?... Godfrey, mielõtt a Vilmos-fához visszatérne, legalább meg akarta próbálni, hogy felnyitja.

Elõször is a szijakat bontotta tehát fel, s a midõn ez sikerült, lehetõ kiméletesen fölfeszitette a réz-kalapot, a mely a zárt elfedte. De hogy boldoguljon most ezzel a zárral?

Ez volt a feladat legfontosabb része. Vésõje, a mivel a zárt lepattanthatta volna, ép ugy nem volt, mint fogója, melylyel szegeit kihuzhatta volna. Azt pedig, hogy kését esetleg összetörje s e kisérletnél használhatatlanná tegye, semmikép sem koczkáztathatta. Arra szánta hát magát, hogy keres egy követ s azzal megpróbálja leverni a lakatot.

A parton töméntelen mindenféle alaku szarukõ volt, a melyek szinte kinálkoztak kalapácsnak.

Godfrey kikeresett egy ökölnagyságu követ, s azzal hatalmasan rácsapott a réz závárra.

Legnagyobb meglepetésére, a retesz, mely az alsó závárba belekapcsolódott, ez ütésre egyszerre és hirtelen kiugrott.

Vagy a hányattatás közben kellett a závárnak megpattannia, vagy azt kellett föltenni, hogy nem is volt kulcscsal bezárva. Godfrey szive erõsen vert, a midõn a láda födelét fölnyitotta.

Végre nyitva volt hát s meg kell vallani, hogy ha Godfreynek erõvel kellett volna feltörni, az nem lett volna könnyü munka.

Valóságos vasas láda volt. A külsõ fedél alatt még egy második ajtó nehezedett rá czinkbõl, elzárva a tengeri víz elõl minden utat. Bármily kényes volt tehát tartalma, bizvást lehetett remélni, hogy tökéletes épen maradt meg benne minden.

S milyen használható tárgyak voltak abban a ládában! Midõn kiszedte õket, Godfrey meg nem állhatta, hogy örömében föl ne kiáltson. Ez a láda bizonyosan valami szerfölött praktikus emberé lehetett, a ki számitott arra, hogy oly országba tévedhet, a hol egyedül saját segédforrásaira lesz utalva.

Elsõ sorban volt benne mindenféle fehérnemü; ingek, asztalkendõk, teritõk, lepedõk; aztán ruhanemüek: vászon ujjasok, pamut és vászon harisnyák, gatyák, mellények, minden a legtartósabb anyagból; volt azon fölül benne két pár erõs saru, vadász-csizma és nemez-kalap.

Másodsorban következtek a konyhaszerek és kényelmi czikkek; ott volt köztük az annyiszor óhajtott leveses fazék, forraló csésze, kávé és thea-készitõ, nehány csésze, kés és villa, egy kis tükör, s mindenféle kefék; volt azonfelül három csomag, a mely pálinkával és táfiával volt tele, a több fontnyi thea és kávé.

Harmadszor a szerszámok jöttek: furó, kézi fürész, vaspántok, kalapács, fejsze stb. Negyedszer a fegyverek. Két vadászkés volt bõrtokban, egy vadászfegyver és két duplapuska, három hatlövetü revolver, vagy tiz font puskapor, több ezer gyutacs s igen nagy golyó- és sörétkészlet. A fegyverek mind angol gyártmánynak látszottak. Ezek mellett volt még egy kis zseb-gyógytár, aztán egy messzelátó, egy iránytû s egy kronométer óra.

Volt ott azonfelül még néhány kötet angol könyv, néhány csomó tiszta papiros, irón, toll, tinta, egy naptár, egy New-Yorkban kiadott biblia s a szakácsmûvészet egy teljes kézikönyve.

Valóban el lehetett mondani, hogy a fenforgó körülmények közt ez a láda megbecsülhetetlen tartalmu volt.

Godfrey nem is tudta fékezni örömét. Hogy ha hajótörést szenvedettek részére elõre kivánt volna összeállitani fölszerelést, akkor sem lehetett volna az teljesebb.

Biz ez megérdemelte, hogy köszönetet rebegjen érte a gondviselésnek, s õ hálával telt szivvel nem is késett teljesiteni ebbeli kötelességét.

Aztán öröme telt abban, hogy kincseit szép rendben kirakta a partra. Sorba vizsgált minden egyes tárgyat; de irást, a melybõl kiderithette volna, hogy kinek tulajdonához tartozott elõbb ez a málha, vagy legalább hogy minõ hajóra volt fölrakva, nem talált.

A környékre különben a tenger nem vetette ki semminõ ujabb hajótörés romjait. A parton, a sziklákon semmi ilyesnek nem látszott nyoma. Azt kellett tehát föltenni, hogy e ládát - hosszabb vagy rövidebb hányattatás után a tengeren - a dagály vetette ide. Súlya és teriméje összehasonlitásából kiindulva, csakugyan fel lehetett tenni, hogy a láda uszhatott a tenger felszinén. A Fina-sziget két vendége tehát egy idõre anyagi tekintetben biztositottnak látszott minden szükség és szenvedés ellenében; bõven voltak szerszámaik, fegyvereik, eszközeik, ruháik; a szerencsés véletlen gazdagon ellátta õket mindezekkel.

Magától értetõdik, hogy Godfrey távolról sem gondolt arra, hogy mind e töméntelen tárgyat egymaga átvigye a Vilmos-fához. Többszörös utra kellett elhatároznia magát; egyuttal azonban a részben is döntött, hogy sietni kell, mert a rossz idõjárás már küszöbön volt.

Godfrey tehát a különbözõ tárgyak legnagyobb részét visszarakta a ládába. Csak egy puskát, bizonyos mennyiségü puskaport és töltést, egy vadászkést, a látó csövet, s a leveses fazekat vette magához.

Aztán gondosan ujra lecsukta, leszoritotta a ládát s sietõ léptekkel megindult visszafelé a tengerparton.

El lehet gondolni, hogy fogadta õt vagy egy óra mulva Tartelett! Szegény tánczmester, mily megelégedéssel hallgatta uj gazdaságuk részletezését. Különösen a leveses fazék volt az, a mi egészen magán kivül ragadta, ugy hogy a szó szoros értelmében összeverte bokáját s diadalmas tánczléptekre emelte lábait. De még korán volt. Ennélfogva Godfrey reggeli után azonnal vissza akart térni az Álom-öbölbe. Nem volt maradása mindaddig, mig csak mindent biztonságba nem helyezett a Vilmos-fánál.

Tartelett nem tett ellenvetést s késznek nyilatkozott az indulásra. Még csak a lobogó tûz miatt való aggodalom sem tartóztatta vissza. A puskapor segitségével mindenütt könnyû tûzre szert tenni. Azt azonban kivánta a tánczmester, hogy távollétük alatt a leveses fazékban hadd forrjon egy kis vizecske.

Hirtelen megtöltötték a fazekat édes vizzel, bele nyomtak egy fertály amerikai nyulat, aztán vagy tizenkét yamf-gyökeret, amelynek a fõzeléket kellett helyettesiteni, s megjavitották az egészet egy pár csipet sóval, a mit a sziklák között találtak.

- Ha föl talál forrni, magától is kifut a habja! - mondá Tartelett, - a ki nagyon elégedettnek látszott müvével.

S könnyü léptekkel mindaketten megindultak az Álom-öböl felé, a legrövidebb utat választva.

A láda még mindig helyén volt, Godfrey óvatosan nyitotta ki. Tartelett csodálkozó érzelemnyilvánitásai közt, hozzáláttak a különbözõ tárgyak kiszedéséhez.

Godfrey és társa, valósággal teherhordó állatokká idomulva, elsõ utjok alkalmával a fegyvereket, töltést s a ruhák egy részét vitték el a Vilmos-fához.

Azután mindketten megpihentek a fáradalom után asztaluk elõtt, melyen ott párolgott az amerikai nyulleves, melyet egyhangulag kitünõnek találtak. Husára nézve pedig a tánczmester menten kijelentette, hogy annál valami izletesebbet gondolni sem lehet. Oh csodás hatása a nélkülözésnek!

Másnap, 30-án, Godfrey és Tartelett már hajnalhasadáskor dolog után láttak s három forduló elég volt, hogy a ládát kiürítsék s tartalmát haza hordják. Az est beállta elõtt szerszámok, fegyverek, eszközök, szóval minden el volt szállitva, elrakva, behordva a Vilmos-fához.

Végre augusztus 1-én magát a ládát is, ámbár nem minden veszõdség nélkül, elczipelték a part mentén lakásukhoz, a hol azután ruhaszekrény lett belõle.

Tartelett most már, kedélye egész változékonyságával, mindent rózsaszinben látott. Nem fog tehát az olvasó elõtt különösnek tetszeni, ha elmondjuk neki, hogy e napon hegedüjével kezében oda állt növendéke elé, s mintha most is a Kolderup-palota szalonjában lennének, s komoly arczczal igy szólt hozzá:

- Nos kedves Godfrey, nem gondolja-e, hogy itt volna az ideje ujra hozzá látnunk táncztanulmányainkhoz?