TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

A melyben az történik, a mi minden, akár igazi, akár képzelt
Robinson életében legalább egyszer meg szokott történni.

A jövõ képe most már kevésbbé komor szinben tünt fel elõttük. Azonban mig Tartelett, teljesen a jelennek élve, mind e fölszerelés, szerszámok és fegyverek birtokában nem látott egyebet, mint módot arra, hogy ez elszigetelt életet kissé kellemesebbé tehessék; Godfrey már arra gondolt, hát hogyha lehetséges volna ezek segitségével eltávozni Fina szigetérõl. Hátha sikerülne most már neki, valami elég szolid járó müvet létesiteni, a melylyel eljuthatnának vagy valami szomszédos száraz földre, vagy valamely a sziget látkörében elhaladó hajóhoz?

Mielõtt azonban a sor erre került volna, Tartelett eszméinek valósitása volt az, a mi a legközelebbi hetek alatt õket foglalkoztatta.

Legelõször is osztályozták a ruhanemûeket s nagy kedvteléssel néztek a viszonylag gazdag ruhatárra, mely a Vilmos-fában létesült; de egyuttal azt is elhatározták, hogy azzal a kimélettel fogják használni mindezt a ruhát, a melyet a jövõ bizonytalansága parancsolt. Elfogadták általános szabálynak, hogy e részben is csak a legnélkülözhetetlenebb igényeket elégitik ki. A tánczmester nem minden ellentállás nélkül vetette magát alá e határozatnak.

- Mire való ez a zsugoriskodás? - kérdé. - Az ördögbe is, kedves Godfrey, hiszen nem vagyunk mi vad emberek, hogy félig meztelen járjunk.

- Pedig ugy kell tennünk, mintha vadak lennénk, - felelé Godfrey, vállat vonva Tartelett zugolódására.

- Legyen hát, a mint ön akarja, ámbár meg fogja látni, hogy eltávozunk e szigetrõl, mielõtt még elhasználtuk volna ezt a sok ruhát!

- Nem tudom én, Tartelett! mindenesetre jobb, ha fölösleges marad, mint ha a nélkülözhetetlen se lesz meg.

- De vasárnap, legalább vasárnap, csak szabad lesz egy kevéssé nagyobb gonddal, s több fényüzésel öltözködni?

- No hát nem bánom! Vasárnap, sõt ünnepnapokon is legyen az ön kedve szerint Tartelett! - felelé Godfrey, nem akarva tulságosan elkedvetleníteni könnyü vérü társát. De mivel ma még csak hétfõ van, egész hetünk van hátra, mielõtt arra gondolhatnánk, hogy magunkat felcziczomázzuk.

Önként érthetõ, hogy Godfrey azon naptól kezdve, a melyen a Fina szigetére vetõdtek, minden reggel gondosan följegyezte a napokat, s igy, a ládában talált naptár segitsége mellett, könnyen és biztosan meg lehetett állapítani, hogy csakugyan hétfõ van.

Azután fölosztották egymás között a napi teendõket, arra-valóságukhoz képest. A tûzre most már nem kellett éjjel-nappal vigyázni, mert hisz módjukban volt, ha kell, s ha, el talál aludni, ujat is gyujtani. Tartelett tehát abba hagyhatta e foglalkozást, mely pedig annyira kedvére való volt. Ezután - s a cserének nem örült valami nagyon - a yamf és kámász-gyökér szedése lett a dolga, kivált az utóbbié, amely a kenyér pótlására szolgált rendes élelmezésükben. A tánczmester úrnak tehát mindennap el kellett sétálni ezek megszedése végett egész a cserjésig, mely a Vilmos-fa mögött, az ott elterülõ rétség végén volt. Egy két mértföldnyi ut volt biz az, hanem hát hozzá kellett szokni. Azonfelül idõközben még azzal foglalkozott, hogy osztrigákat és csigát szedett, a mibõl igen nagy mennyiséget fogyasztottak.

Godfrey gondját teljesen a házi állatok s a tyúkketrecz rendben tartására forditotta. A mészáros-mesterség nem igen felelt ugyan meg hajlamainak, de csak belé törõdött ebbe is valahogy s leküzdte ellenszenvét. Az õ buzgalma révén a leveses fazék igen gyakran fölkerült az asztalra s abban mindannyiszor valami párolt hus, a mi az eddigi egyhangu étlaphoz képest meglehetõs változatosságot nyujtott. A Fina-sziget erdeiben zsibongott a vad s Godfrey készült is reá, hogy mihelyt egyéb, sürgõs teendõit elintézi, megkezdi a vadászatot. Biztosra vehette, hogy puskájának, porának és töltéseinek jó hasznát fogja venni; elõbb azonban azt akarta, hogy az elhelyezkedés a Vilmos-fában tökéletesen be legyen fejezve.

Szerszámai segitségével könnyü volt bent a Vilmos-fában, valamint körüle kivül néhány padot felállitani. A tuskókat a balta segitségével megvékonyitották s az asztalt is megformásitván, méltóbbá tették az ételekhez, edényekhez s teritékekhez, a melyekkel Tartelett ur fel szokta ékesíteni. A fekvõ helyet is ugy rendezték, hogy faszegélylyel vették körül, mi által száraz levél-ágynemüjök is sokkal kinálatosabbá vált. Ha vánkosuk, derékaljuk nem is volt, most már legalább a takaró nem hiányzott. A különbözõ konyhaszer sem hentergett többé a földön, hanem rendes helyet talált a Vilmos-fában belül elhelyezett polczokon. A mi értékesebbjük volt, a ruhanemût, fehérnemût stb., azt gondosan eltették a fülkékbe, melyeket a Vilmos-fában vájtak, a lemálló port gondosan eltávolítván a keletkezõ odvakból. A belsõ bütykök szinte kinálkoztak a sequoiában alkalmas fogasok gyanánt, a melyekre fegyvereket, szerszámokat aggattak, úgy hogy ezek valóságos faldisz gyanánt szolgáltak a szobában.

Godfrey a szobát be is akarta zárni, hogy éjnek idején, ha egyéb élõ lény nincs is a szigeten, az állatok se hatolhassanak be hozzájuk s ne zavarhassák õket álmukban. A kis kézi fürészszel nem gondolhatott arra, hogy nagy, gerendaszerü törzseket deszkákká szabdalhasson, nem volt hát mit tennie, mint e részben is a fahéjhoz fordulni, a melyet nagy darabokban s kénye-kedve szerint hasogathatott le. Ekkép elég biztos ajtóra tett szert, a melylyel a Vilmos-fa bejáróját betámaszthatta. Egyidejüleg azonban egymással szemben két kis ablakot is vágott a fa héján, hogy a világosságnak legyen hol behatolni a szobába. Éjszakára magával a kivágott farészszel elzárták az ablakokat; nappal azonban most már nem kellett folyton gyantás faágakat égetni, a mi nagyon befüstölte a tanyát.

Hogy mi tévõ lesz arra nézve hogy a hosszu téli estékre alkalmasabb világító eszközre tegyen szert, azt jóformán maga Godfrey sem tudta. Sikerül-e neki a birkák fagyújából valami gyertyafélét mártani, vagy be kell-e érni gondosabban használt gyantás fával: mindez oly kérdés volt, melynek megoldását a jövõre kellett bízni.

Az is sokat foglalkoztatta, hogyan lesz lehetséges kályhát csinálni a Vilmos-fa belsejében. A míg a szép idõjárás tartott, a Vilmos-fa két gyökere közt egy mélyedésben rakott tûz eleget tett a konyha igényeinek; de ha majd beköszönt a rossz idõ, s az esõ zuhatag módjára szakad, hogyan lesz akkor lehetséges a hideg ellen küzdeni, mely bizonyos idõszakban rendkivüli nagy is lehetett; s a mellett módot találni, hogy a tûz rakása által keletkezett füstnek alkalmas kijárója legyen. E fontos kérdést mindenesetre meg kellett oldani; hogy hogyan, az a jövõ titka volt.

Hasznos munkát végzett Godfrey az által is, hogy, a sequoiák mellett levõ tisztásnál a patak két partja között összeköttetést létesitett. Sikerült neki, ámbár nem minden veszõdség nélkül, czövekeket verni a vizbe, s azok fölé egy pár gerendát erõsitve, átjárót csinálni, mely bürü gyanánt szolgált. Igy át lehetett menni az északi partra, a nélkül, hogy el kellett volna kerülni a part elsekélyesedésének helyére, a mi mintegy két kis mértföldnyi ut megkimélésével járt.

De ha Godfrey mindent megtett is, hogy az élet a Csendes-tenger e szigetén, - ha õ és társa kénytelenek lennének sokáig, hogy ne mondjuk örökre ott élni! - a mennyire lehet türhetõ legyen; másrészt nem akart elhanyagolni semmit, a mi a szabadulást elõmozdíthatta.

A Fina-szigete nem feküdt a rendes hajóközlekedési vonalak útjában, ez már egészen bizonyos volt. Nem volt rajta semmi szállitmány-felrakó kikötõ, sem élelmezési hely. A hajókat semmi sem ösztönözhette tehát, hogy tudomást vegyenek róla s fölkeressék. Az azonban nem volt lehetetlen, hogy valamely hadi vagy kereskedelmi hajó a sziget látási távolában talál elmenni. Szükségesnek mutatkozott tehát módot keresni, hogy figyelmét fölkeltsék s tudassák vele, hogy e szigeten emberek laknak.

E czélból Godfrey czélszerûnek tartotta, az észak felé emelkedõ hegyfok végpontján zászló-árboczot állitani fel, s e végre feláldozta a csomagban talált kendõk egyikének felét. Ezenfelül, mert attól tartott, hogy annak fehér szine csak igen csekély körtávolban lesz látható, megpróbálta zászlaját megfesteni a homokbuczkák alján tenyészõ bokorfák egyikének bogyóival. A szin, melyet nyert, élénk vörös volt, s bár lemoshatlanná - a szükséges khemiai szerek hiján - nem tudta tenni, megnyugodott a dologban; mert hiszen ha az esõ, szél vagy nap hatása alatt a lobogó elvesztené szinét, segíthetett rajta ugy, hogy ujra festette.

E különbözõ munkálatok mintegy augusztus 15-éig foglalkoztatták. Több hét óta az idõjárás állandóan szép volt; mindössze kétszer vagy háromszor köszöntött be idõközben a vihar, nagy patakokban zuditva a talajra az esõ vizet, melyet az sietett nagy szomjasan elnyelni.

Godfrey ebben az idõ tájban kezdte gyakorolni a vadász-mesterséget. De ha õ maga gyakorlott vadász volt is, e részben egyátalán nem számithatott Tartelettre, ki teljes világ-életében soha még egyetlen puskát sem sütött el.

Godfrey tehát hetenkint több napot szánt a vadászatra. Madarakra s gerinczes állatokra felváltva vadászott, s ha a zsákmány nem is volt valami szerfölött nagy, a Vilmos-tanya szükségleteit mégis kielégítette. Fürjek, foglyok, néha vadkacsák és szárcsák szerencsés változatosságot honosítottak meg a tanya rendes étlapján. Két vagy három antilopot is elejtett a fiatal vadász, s a tánczmester, azért, hogy elejtésükben nem volt része, nem kevesbé szivesen fogadta õket, a mint mártásos hus és nyárson sült alakjában az asztalra kerültek.

De vadászatai közben sem feledkezett el Godfrey arról, hogy lehetõ legteljesebb tájékozódást biztosítson magának a szigeten. Behatolt a sûrû erdõk mélyébe, melyek a sziget középsõ részét foglalták el. Követte a patakot egész forrásáig, a melyet nyugatról ömlõ vizek tápláltak. Ujból fölment a hegycsúcs tetejére s a keleti part felé esõ hegyháton lement a sziget azon részére, a melyen még nem járt.

- Mindezen kutatások nyomán, - ismétlé gyakran magában Godfrey, - biztosra lehet venni, hogy Fina-szigetén nincs semmi ártalmas állat, sem vad, sem kigyó, sem ragadozó. Én legalább nem láttam egyet sem. Pedig ha lenne itt olyasmi, lövéseim zajára okvetetlenül föl kellett volna riadniok. És ez igen szerencsés körülmény. Ha a Vilmos-tanyát ilynemü támadások ellen kellett volna védelmezni, bizony nem tudom én, hogy sikerült volna-e az.

Azután egy más, igen természetes következtetésre térve át, igy folytatá magában:

- Azt is biztosra lehet venni, hogy e szigeten lakók nincsenek. A puskadörrenésre benszülöttek vagy ide menekült hajótöröttek egyiránt figyelmesekké lettek volna s összeszaladnak. Mi lehetett tehát az a megmagyarázhatatlan füst, a mit én kétszer észrevenni gondoltam?

Annyi bizonyos volt, hogy tüzet, vagy annak nyomát nem látott a szigeten sehol. A mi pedig azt illeti, hogy hátha, a mint eleinte gondolta, meleg források okozták azt a füstöt; a Fina-szigetének alakulása sehol nem mutatván vulkanikus nyomokat, e föltevés sem látszott valószinünek. Ugy kellett tehát lenni, hogy mind a kétszer ugyanazon káprázat játszott vele.

Egyébiránt az a füst vagy gõz-látomány nem is ismétlõdött többé. Sem akkor, a midõn Godfrey másodszor fölment a hegység kiemelkedõ csúcsára, sem akkor, midõn ismételve felmászott a Vilmos-fa koronájára, nem látott semmi olyat, a mi figyelmét felkölthette volna. Végre tehát egészen elfeledte ezt a jelenséget.

A fölszerelés eme munkálatai s a vadászati kirándulások közben több hét eltelt. Minden nap valami javulást hozott sorsukban.

Vasárnaponkint, a hogy elõre megegyeztek, Tartelett legszebb ruháit öltötte fel. E napon nem foglalkozott egyébbel, csak azzal, hogy a nagy fák alatt sétálgatott és hegedüjén játszott. Közbe-közbe megpróbált egy lejtõ lépést, önmagát oktatván a tánczban, ha már növendéke nem akarta folytani a táncztanfolyamot.

- Ugyan mire való volna már az? - felelé Godfrey a tánczmester ebbeli sürgetõzéseire. - Képzel ön, képzelhet-e ön oly Robinsont, a ki leczkéket vesz a tánczból s a helyes testtartásból?

- Már hogy ne képzelnék! - válaszolá komolyan Tartelett. - Miért lennének pusztán a Robinsonok fölmentve az illedelem ezen kiegészitõ kötelezettsége alól? Nem másokért, de magáért kötelessége az embernek jó formákhoz szoktatni tagjait.

Godfreynek erre nem volt mit felelni. De azért még sem adta meg magát s igy a szegény Tartelett arra maradt szorítva, hogy az «öntánczmesterkedésben» lelje örömét.

Szeptember 13-ika a legnagyobb, legszomorubb csalódások egyike által lett emlékezetessé, a mi csak szerencsétleneket, kiket valamely hajótörés egy puszta-szigetre kivet, egyátalán érhet. Godfrey figyelmét, a melyet, - a mint mondtuk, - jó ideje nem foglalkoztatott már a sziget egy pontján sem füst vagy gõz; e nap délutánján három óra felé valami hosszabb gõzvonal kötötte le, a melynek eredetére nézve egyátalán nem volt oka kétségeskedni.

Sétálni volt a Lobogó-Pontra, a mint azt a hegyfokot nevezni szokta, a melyre a zászlóárbocz ki volt tûzve. S a mint onnan messzelátójával széttekintett, a látó távol szélén füstöt vett észre, melyet a nyugati szél a sziget irányában hajtott.

Godfrey szive hangosabban kezdett dobogni.

- Hajó! - kiáltott fel.

De vajjon ez a hajó, ez a gõzös a sziget látkörén belõl fog-e elhaladni? S ha ott halad is el, fog-e annyira közeledni, hogy jelek által figyelme a szigetre irányozható s oda vonható legyen?

Vagy tán e füst, a hogy feltünt, el is fog ismét tünni hajóstul mindenestül a légkör éjszaknyugati vagy délnyugati irányában?

Két óra hosszat gyötörték Godfreyt a legváltakozóbb izgalmak, melyeket könnyebb elgondolni, mint leírni.

A füst koronkint fokozódott. Sûrüsödött, a mint a gõzös tüzelése erõsbült, s ritkult, sõt majdnem teljesen eltünt, a midõn a szénkészlet fogytán volt. De a hajó nyilván egyre közeledett. Négy óra felé felsõ árboczkosara láthatóvá lett a tenger és az égbolt között.

Nagy gõzhajónak kellett lenni, mely északnyugati irányban halad. - Godfrey ez iránt gyorsan és teljesen tájékozta magát s egyuttal biztosra vette, hogy ha a hajó útját ebben az irányban folytatja, mulhatatlanul meg kell közelitenie Fina szigetét.

Godfrey elõször arra gondolt, hogy elszalad a Vilmos-fához s értesiti Tartelettet. De mi hasznát veheti annak? Hogy egy ember látja-e a hajót vagy kettõ, teljesen egyre megy; a fontos az volt, hogy õt lássák meg. Helyén maradt tehát, kezében a messzelátóval, s el volt határozva, a gõzös egyetlen mozdulatát sem szalasztani el.

A hajó egyre közeledett a part felé, ámbár iránya nem egyenest arra felé tartott. Öt óra felé már tisztán kivehetõ volt a hajó három árbocza. Sõt meg tudta különböztetni Godfrey már a zászló szinét is, a mely rajta volt.

Amerikai szinek voltak.

- De hisz, - szólt magában, - ha én látom az õ zászlójukat, lehetetlen, hogy a hajó födélzetérõl õk is észre ne vegyék az én zászlómat. A szél úgy lengeti, hogy távcsõvel könnyen megláthatják. Ha jelet adnék vele, le és föllóbálgatván, bizonyára megértenék, hogy összeköttetésbe kivánok jutni a hajóval! Ugy van! Egyetlen veszteni való percz sincs.

A gondolat jó volt. Godfrey rohant a Lobogó-Pont szélére s kezdte lóbálgatni zászlaját, mint a hogy üdvözletet szokás váltani; azután félig meghajtva, rézsutos irányban tartá, a mi tengeri szokás szerint azt jelenti, hogy segitségre van szükség. A hajó még legalább három kis mérfölddel közeledett a parthoz, de zászlója csak mindig mozdulatlanul állt helyén s nem felelt a Lobogó-Pont üdvözléseire.

Godfrey összeszorulni érezte szivét. Bizonyára nem látták meg!... Pedig már fél hét volt; az esteledés ideje bekövetkezett.

Ekkor a hajó nem lehetett már távolabb a szigetfoktól két mérföldnyinél s még egyre rohanva közeledett arra felé. De a nap e pillanatban épen leáldozott. S az éjszaka elsõ árnyaival le kellett mondani az észrevétetés minden reményérõl.

Godfrey ujra lóbálgatni kezdé zászlaját. Most is siker nélkül. Nem feleltek neki.

Erre több izben kilõtte puskáját, abban a reményben, hogy - bár a távolság nagy - hátha a szél oda viszi a hangját... A hajóról semmi dörrenés nem felelt vissza.

E közben kezdett beállani az éji homály. A hajóárbocz is csakhamar eltünt benne. Bizonyos volt, hogy kevesebb mint egy órai idõ alatt túlhalad a sziget vonalán.

Godfrey nem tudta mit tevõ legyen. Arra a gondolatra jött, hogy meggyujt egy csomó rõzsét, mely a Lobogó-Pont mellett hányódott. Elõször száraz leveleket csomóra szedve lobbantott lángra, aztán reá tette a rõzsét, mely ugy lobogott, mint valami rengeteg fáklya.

Hiába! A hajóról nem feleltek tüzeléssel vissza, s Godfreynek szomoruan kellett visszatérni a Vilmos-tanyára, a hol tán még elhagyatottabbnak érezte magát, mint eddig.