TIZENHETEDIK FEJEZET.

A melyben Tartelett tánczmester ur puskája valósággal csodát tesz.

Godfrey egyszerre meglepetve kiáltott fel, minek hallatára a tánczmester felpattant helyébõl. Nem lehetett többé kételkedni, a vadaknak immár kellett tudniok, hogy a szigeten emberi lények laknak, mert a zászló, mely a sziget elõfokára ki volt tûzve, - bizonyára általuk eltávolítva, - nem lobogott többé ott a Lobogó-Pont árboczfáján.

Megjött tehát a percz, a melyben végre kell hajtania a szándékolt tervet; elmenni, körültekinteni, s megnézni, vajjon a vadak a szigeten vannak-e, s ha igen, mit csinálnak.

- Induljunk, - szóla társához.

- Induljunk? - Csakugyan? - felelé Tartelett.

- Jobb szeretne ön talán itt maradni?

- Önnel, Godfrey... bizony jobb szeretnék!

- Nem úgy, de egyedül!

- Egyedül? - Soha!

- Akkor hát jöjjön!

Tartelett, belátván, hogy Godfreyt semmi sem fogja megtántorithatni határozatában, rá szánta magát, hogy vele megy. Arra, hogy egymagában ott maradjon a Vilmos-fánál, egyátalán hiányzott benne a mersz.

S igy a «rekognoszczirozó hadmüvelet» nem sokára megindult, természetesen gonddal s óvatosággal, a mennyire lehetett oly helyeken, a honnét õket nem láthatták. Az erdõ s a pagony legsürübb helyein, vigyázva haladt elõre Godfrey s nyomában a tánczmester.

Mielõtt elindultak volna, Godfrey megvizsgálta, hogy rendben vannak-e fegyvereik. A két puskát aztán megtöltötték golyóra s az egyik a tánczmester kezébe került, kit e fura szerszám nem kevésbbé látszott zavarba hozni, mint bármely pomotui benszülöttet hozott volna. Aztán övére föl kellett még csatolni egy vadászkést, a melyhez hozzá volt már kapcsolva a golyós táska is. Az a gondolat is eszébe ötlött az érdemes tánczmesternek, ne vigye-e magával hegedüjét, valószinüleg ugy okoskodván, hogy a vadak semmiesetre sem lesznek érzéktelenek e hangszer czinczogása iránt.

Godfreynek nem kis fáradságába került, hogy lebeszélje errõl az ép oly nevetséges, mint gyakorlatiatlan eszmérõl.

Hat óra lehetett reggel. Az óriás fák koronái már a nap elsõ sugaraiban sütkéreztek.

Az ajtót kinyitva, Godfrey pár lépést tett elõre, s azután körülnézett a fák környékén.

Tökéletes magány mindenfelé.

Az állatok visszatértek a rétre. Mintegy negyedmérföldnyi távolban legelésztek, egész nyugalmasan. Maguktartásában semmi nem mutatott a legcsekélyebb nyugtalanságra sem.

Godfrey intett Tartelettnek, hogy jõjjön hozzá. A tánczmester, harczias szellemre valló fölszerelése daczára meglehetõs esetlenül, szót fogadott neki, ámbár nem a nélkül, hogy némi habozást mutasson.

Ekkor aztán Godfrey betette az ajtót, s vigyázott, hogy az tökéletesen beleillesztõdjék a sequoia héjába s igy mintegy észrevehetetlenné váljék. Aztán oda vetve a fa lábához egy csomó ág-bogot, megindult a patak felé, az levén szándoka, hogy annak medre mentén lemegy, ha kell, egész a torkolatig.

Tartelett követte, azonban a hány lépést tett mindannyiszor aggodalmas tekintettel nézett maga körül, a meddig csak látása terjedt; de abbeli félelmében, hogy magára talál maradni, még sem tudta magát rászánni, hogy visszamaradjon.

Elérkezve a facsoportot övezõ pagony szélére, Godfrey megállt. Kivette tokjából messzelátóját, s a legnagyobb figyelemmel nézett végig az egész parton, mely a Lobogó-Pont elõfokától kezdve egész a sziget éjszakkeleti kiszögelléseig elterült.

Egyetlen élõ lény sem mutatkozott; még csak füst sem szállt a légben, a mi emberek ott létére mutatott volna.

Az elõfok szélsõ csúcsa szintén elhagyatott, magányos volt; arra azonban egész biztosan lehetett számítani, hogy ott egész sereg ujonan taposott nyomot fognak találni. A mi a zászlót illeti, e részben Godfrey nem csalódott. Az árboczfa ott állt ugyan az elõfok szélsõ szikláján, de a lobogó nem volt többé rajta. A benszülöttek e pontra érve nyilván hatalmukba keritették a vörös szövetet, mely fölkeltette érdeklõdésüket; aztán valószinüleg szépen visszatértek hajójukhoz, a patak torkolata táján.

Godfrey megfordult, hogy tekintetével a nyugati parton egészen végig láthasson.

Nem volt az egyéb, mint egy teljes sivatag, a Lobogó-Ponttól kezdve az Álom-öbölig.

Egyébként a tenger egész fölületén nem látszott hajó sehol. Ha a vadak visszamentek csónakukra, azt kellett következtetni, hogy most azzal a part mentén, a sziklák alatt eveznek és pedig olyan közel, hogy nem lehet õket látni.

Godfrey azonban egyátalán nem akart, nem akarhatott bizonytalanságban maradni. Rá nézve szerfölött fontos volt, hogy megtudja, vajjon a vadak eltávoztak-e a szigetrõl vagy nem.

Arra pedig, hogy magának ez iránt meggyõzõdést szerezhessen, szükséges volt eljutni arra a pontra, a melyre a csónak elõtte való nap eljutott, vagyis a patak torkolatához, mely egy szoros mélyedésben volt.

Ezt azonnal megkisértették.

A kis víz két partja, néhol fák által is árnyékolva, mintegy két kis mértföldnyi távolságban bokrokkal és cserjékkel volt boritva. Azontul, mintegy öt-hatszáz ölnyire egész a tengerig, a patak partja egészen puszta volt. E körülmény lehetõvé tette, hogy a fölfedeztetés veszedelme nélkül meglehetõs közel jussanak a partraszállás helyéhez. De lehetséges volt az is, hogy a vadak épen a patak mentén kezdtek már beljebb hatolni a szigetre. Igy tehát, nehogy a véletlen meglepje õket, csak rendkivüli óvatossággal lehetett elõbbre haladniok.

Godfrey azonban - és pedig nem ok nélkül - úgy okoskodott, hogy a vadak - a hosszu hajózás által kifárasztva - ily kora reggel aligha hagyták el partraszállásuk helyét. Talán az is meglehet hogy ott alusznak, vagy csónakukban, vagy a földön. Ez esetben azt is meg kell fontolni, nem lesz-e tanácsos õket meglepve megtámadni.

Tehát késedelem nélkül hozzáláttak tervük foganatositásához. A fõ az volt, hogy ne elõztessék meg magukat. Ily körülmények között legtöbbször annak kedvez a szerencse, a ki meg tudja lepni a másikat. Fegyverekkel ellátva lévén, meggyõzõdtek, rendben van-e a töltés, s megvizsgálták revolvereiket is; aztán Godfrey és Tartelett megindult a tenger felé, a patak bal partján haladva.

Körülöttük minden csöndes volt. Egész csoport madár röppent egyik partról a másikra, kergetve egymást a felsõbb ágak között a nélkül, hogy bármi megriadást mutatnának.

Godfrey ment elül, s minden bizonyítgatás nélkül elhihetjük, hogy társának nem kis fáradságába került nyomában maradni. Egyik fától a másikig haladva, igy közeledtek a tengerpart felé, nem koczkáztatva, hogy észrevétessenek. Majd bokrok és cserjék rejtették el õket a tulsó part felõl; majd meg még fejük is eltünt a magas fûben, melynek mozgása magában véve éppen nem árulhatta el senkinek, hogy ember, és nem állat közeledik. Mindazonáltal egy nyillövésre vagy egy paritytyadobásra minden perczben készen kellett lenni. Az óvatosság tehát szerfölött ajánlatos volt.

Tartelett azonban, minden jó tanács daczára, a melyben vajmi bõven volt része, esetlenül lépvén bele némely földön kúszó növény indáiba, kétszer, háromszor is elbukott, a minek zajával könnyen elronthatott volna mindent. Godfrey már kezdte sajnálni, minek is hozta magával ezt az esetlen embert. Igazán szólva, ugy sem lehetett valami nagy segítségére szegény: Kétségtelenül többet ért volna, ha ott hagyja a Vilmos-tanyán, vagy - föltéve, hogy ebbe nem egyezik bele - ha elbujtatja valahol az erdõben. De most már késõ volt.

Egy órával azután, hogy a nagy fák csoportjától elindultak, Godfrey és társa nem járt be többet egy kis mértföldnél, mert a járás ebben a magas fûben s a bokrok által sövényszerüleg elállt irányban nem volt könnyü. S mindeddig sem egyikök, sem másikuk nem látott semmi gyanúsat.

A tájon, a melyre most érkeztek, mintegy száz ölnyi vonalon hiányzott minden fa, igy a patak egész tisztás helyen folyt, s a vidék meglehetõsen feltárult a szem elõtt.

Godfrey megállt. Gondosan végig tekintett a réten a patak jobb- és balfelén.

Még mindig nem látott semmit, a mi nyugtalanithatta volna; még mindig nem mutatott semmi arra, mintha a vadak a közelben lennének. Igaz, hogy a vadak - tisztában kellvén lenniök az iránt, hogy a szigeten laknak - szintén nem közeledhettek, csak a legnagyobb óvatossággal; föl lehetett tenni róluk, hogy ha õk fölfelé haladnak a patak mentén, ezt ugyanoly elõvigyázatossággal teszik, mint a hogy Godfrey teszi rekognoszczirozó utját lefelé. Majdnem bizonyosra lehetett hát venni, hogy ha csakugyan a környéken bolyongnak, õk is felhasználják a fák, bokrok, cserjék nyujtotta biztonságot, a mi a bujósdira önként kinálkozott.

Különös, de egész természetes jelenség volt, hogy Tartelett, azon mértékben, a mint egyre messzebb jutottak, a nélkül, hogy ellenségre akadtak volna, mindinkább megszabadult aggodalmaskodásától s kezdett lenézéssel beszélni ezekrõl a «nevetséges emberevõkrõl». Godfrey ellenkezõleg egyre tartózkodóbb lõn. A tisztás helyen gyorsan áthaladván, a fák és bokrok között megkétszerezett vigyázattal haladt tovább.

Egy órai út után eljutottak arra a vidékre, a hol a partot már csak egészen törpe növényzet szegélyezte, s a hol a fû növésének silányabb volta már a tenger szomszédságára mutatott.

Ily körülmények között igen nehéz volt elbújni, ha csak az ember a földön csuszva nem halad elõre.

Godfrey csakugyan igy tett, s mondta Tartelettnek, hogy õ is úgy tegyen.

- Ejh! Nincsenek már itt vadak! Nincsenek emberevõk! Elhordták az irhájukat! - szóla a tánczmester.

- De vannak! - felelé élénken, bár fojtott hangon Godfrey. - Itt kell lenniök. Hasaljon le! Legyen készen tüzelni, de ne süsse el fegyverét, a mig én nem rendelem.

E szavakat Godfrey oly parancsoló hangon mondta, hogy a tánczmester, lábait roskadozni érezvén maga alatt, minden fáradság s erõlködés nélkül azonnal a kivánt helyzetbe jutott.

S ezt ugyan jól tette.

Mert Godfrey csakugyan nem minden ok nélkül beszélt ugy, a hogy beszélt.

A helyrõl, a melyen most mind a ketten voltak, nem lehetett sem a tengerpartot, sem azt a vidéket látni, a hol a patak a tengerbe szakad. Ezt az okozta, hogy mintegy száz lépésre tõlük egy beszögellõ hegyoldal teljesen elzárta a kilátást; e kis közön tul azonban nyilván kivehetõ volt valami sûrü füst.

Godfrey a fûre hasalva, ujját fegyvere kakasán tartva, végig nézett a parton.

- Vajjon nem ugyanily természetû volt-e az a füst is, - szólt magában, - a melyet már két izben láttam? A vadak már kikötöttek volna a sziget éjszaki és déli részén is egyszer s az általuk gyujtott tûz füstje lett volna az, a mit láttam? De nem! Az nem lehetséges, mert egy helyütt sem találtam se hamut, se a tüzhely nyomát, se kormot. Most azonban nem tudom, mit gondoljak arról, a mit látok.

S ügyesen csuszva, a mit Tartelett legjobb tehetsége szerint utánzott, a nélkül, hogy fejét a fûbõl kiemelte volna, eljutott odáig, a hol a patak a beszögellõ hegy mögé kanyarodott.

Innét tekintetével kényére beláthatta az egész partot, a melyrõl a patak a tengerbe ömlött.

Majd hogy el nem kiáltotta magát ijedtében... Keze görcsösen ragadta meg a tánczmester vállát, hogy minden további mozgásban megakadályozza... Fölösleges volt tovább menni... Godfrey már látta, a mit látni kivánt!

Ott voltak a vadak!

A part alacsony sziklái között nagy tûz volt rakva, melybõl hatalmas füstoszlop gomolygott az ég felé. E tûz körül, azt minduntalan ujból fa rárakásával élesztgetvén, ott jártak és keltek a vademberek, kik elõtte való este a parton kikötöttek. Csónakjuk egy nagy kõhöz volt erõsítve, s az emelkedõ dagály által a part felé huzva, a visszaütõdõ hullámveréstõl ott ringott a vizen. Godfrey tisztán kivehetett mindent, a mi a parton történik, a nélkül, hogy messzelátóját kellett volna használnia. Nem volt messzebb a tûztõl kétszáz lépésnyinél, ugy, hogy még pattogását is hallotta. Azonnal meggyõzõdött, hogy hátulról való megtámadástól nem kell tartania, mert a feketék, kiket csónakukban megszámlált volt, mind együtt voltak elõtte.

Tizenketten voltak, s közülök tiz részben azzal foglalkozott, hogy a tüzet éleszsze, részben azzal, hogy követ mélyesszen a földbe, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy polinéziai szokás szerint máglyát rakhassanak. A tizenegyedik, a ki, ugy látszik, fõnökük volt, a parton sétált és tekintetét gyakran a sziget belseje felé forditá, mintha onnét támadástól tartott volna.

Vállain Godfrey fölismerte azt a vörös szövetet, melyet õ lobogónak készitett, s mely most e vad öltözékében szerepelt.

A mi a tizenkettedik feketét illeti, az a földön feküdt szorosan megkötözve.

Godfrey teljesen tisztában volt azzal, mily sorsra van kárhoztatva ez a szerencsétlen. Azt a máglyát azért készitették, hogy ezt feláldozzák. A tûz azért lobogott, hogy ezt az embert megsüssék!.. Tartelettnek elõérzete igazat sugott tehát, midõn ez embereket már tegnap mint emberevõket emlegette.

Meg kellett azonban vallani azt is, hogy a Robinsonok kalandjai legyenek bár igazak vagy képzeltek, mind csupán egymás utánzatai. Tagadhatatlanul, Godfrey és õ most ugyanabban a helyzetben voltak, mint De Foë Dániel hõse, midõn vadak kötöttek ki szigetén. Az is, õk is a kannibálság egy irtóztató jelenetének tanúi kényszerültek lenni.

Godfrey nem habozott s elhatározta, hogy ugyan ugy fog eljárni, mint elõdje. Nem! Azt nem tûrhette, hogy szeme láttára gyötörjék halálra ezt a foglyot, kire az emberevõk bõszült étvágya várt. Jól el volt látva fegyverrel. Két puskája, - négy lövés, - két revolvere, - nyolcz lövés, - megfelelõ fegyvernek igérkezett a tizenegy vad ellen; kikre nézve azt is várhatta, hogy a tüzelõ fegyver elsõ dörrenése elég lesz, hogy megszaladjanak. E részben elhatározván magát, a legteljesebb hideg vérrel várta az alkalmas pillanatot, a melyben egy puskalövéssel hatásosan közbeléphet.

Nem sokáig kellett várnia.

Alig telt el husz percz, a fõnök közeledett a máglyához, aztán egy mozdulattal a fogolyra mutatott. A vadak lesték tekintetét és parancsát.

Godfrey fölkelt. Tartelett, nem tudva miért, csak példáját követve, szintén fölkelt. El sem is tudta gondolni, mit akar társa, a ki tervérõl neki semmit sem szólt.

Godfrey nyilván azt gondolta, hogy a vadak õt meglátván, okvetetlen ott hagyják áldozatukat, vagy azért, hogy hajójukra meneküljenek, vagy hogy reá rohanjanak...

Egyátalán nem igy történt. Sõt ugy látszott, hogy észre sem vették, mert a fõnök e pillanatban egy még jelentõsebb mozdulatot tett!.. Három társa erre oda ment a fogolyhoz, feloldta kötelékeit s kényszeritette, hogy a tûz felé menjen.

Még ifju ember volt ez a szerencsétlen, a ki most utolsó óráját elérkezettnek látván, ellent akart állani. El lévén szánva, hogy, ha kell, drágán adja el életét, azon kezdte, hogy eltaszította magától kisérõit; de azok csak hamar földre nyomták s fõnökük egy kõbalta-féle szerszámot ragadván fel, oda rohant felé, hogy szétzúzza a fejét.

Godfrey közbekiáltott, s kiáltását azonnal dörrenés követte. Egy golyó fütyölt el a légben s annak okvetetlen halálosan kellett találni a fõnököt, mert az lerogyott a földre.

A lövés zajára a vadak, mintha még soha lõporos fegyvert nem láttak volna, egy pillanatra ámulva megállapodtak. S észre vevén Godfreyt, azok, a kik a foglyot tartották, önkénytelenül eleresztették.

Ez a szegény ördög azonnal kapta magát s rohant azon táj felé, a hol nem remélt szabaditóját látta.

S ebben a pillanatban egy második lövés dördült el.

Tartelett volt, ugy sütve el puskáját, hogy azt sem látta, merre lõ, mert ovatosságból jó elõre behunyta a szemét. Kapott is puskája tusától oly derekas pofont, a minõ széles e világon nem érte még soha a táncz s jó testtartás egy érdemes tanárának ékes arczulatát sem.

Ám - ilyen a véletlen - a fõnök közelében a lövésre egy második vad rogyott össze.

Ennek elestét átalános rémület követte. Azt gondolták-e a többiek, hogy a benszülöttek valami egész csapatával van dolguk, a melynek nem fognak tudni ellenállani? Vagy e két fehér ember láttára egyszerûen megrémültek-e, tapasztalván, hogy olyan fegyverük van, a melylyel úgy ölhetnek, mintha az istennyila állna rendelkezésükre? Elég az hozzá, hogy felkapták két sebesültjöket, magukkal vitték õket s rohantak csónakuk felé. Oda érkezvén, ugyancsak siettek használni evezõiket, hogy kiérjenek a kis partnyilásból, s kibonthassák vitorlájukat, hogy kedvezõ szél által hajtva a part mentén mentül elébb elhagyhassák a Lobogó-Pontot is, nyilván, hogy kiérhessenek a sík tengerre.

Godfreynek eszébe sem jutott õket üldözni. Mi haszna lett volna, ha többet megöl közülök. Megmentette, a kit fel akartak áldozni; õket magukat megszalasztotta, s ez volt a fõ. És mindez oly körülmények közt történt, hogy nem kellett attól tartani, hogy ezek az emberevõk valaha még vissza merjenek jönni Fina-szigetére. Minden a legjobb rendben ment tehát s nem volt egyéb hátra, mint örvendeni a diadalnak, melynek jó részét Tartelett nem késett önmagának tulajdonítani.