| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula A Robinsonok iskolája IntraText CT - Text |
A kiket balvégzetük Fina-szigetére vetett, azoknak - be fogja látni az olvasó - elég okot adhatott az aggodalomra, hogy a szigeten ily veszedelmes vadállatra bukkantak.
Godfrey - meglehet, hogy rosszul tette - nem akarta eltitkolni Tartelett elõl azt, a mit tapasztalt.
- Medve! - kiáltott a tánczmester, oly arczczal tekintve maga körül, mintha a Vilmos-fa köröskörül lenne véve ily vadállattal. - Medve? Mire való már itt a medve? Hiszen a mi szigetünkön eddig nem volt medve! S ahol egy medve van, lehet több medve is, s még sok más vérszopó állat is, teszem jaguár, párducz, tigris, hiéna és oroszlán!
Tartelett már azt képzelte, hogy a Fina-sziget egy egész elszabadult állatsereglet megrohanásának van kitéve.
Godfrey azt felelte, hogy semmit nem szabad túlozni. Annyi bizonyos, hogy õ látott egy medvét. Hogy történhetett, hogy eddigelé, mikor át meg át kutatta a sziget erdeit, soha nem akadt szeme elébe ily állat, azt nem tudta megmagyarázni s az valóban megmagyarázhatatlan is volt. De ettõl addig a következtetésig, hogy most már erdõk, rétek zsibongnak a mindennemü ragadozó állattól, még igen messze volt az ut. De mégis ajánlatosnak tartotta az óvatosságot, s azt, hogy csak jól fölfegyverkezve távozzanak hazulról.
Szegény Tartelett! E naptól kezdve a félelem, izgalom, rémület, az oktalan aggodalmaskodás uj élete vette kezdetét reá nézve, a mely a legnagyobb mértékben fölkelté benne a honvágyat.
- Nem! - ismétlé untalan, - ez már mégis sok! Ha vadállatok vannak a szigeten, akkor én köszönöm a mulatságot és inkább haza megyek.
Godfreynek és társainak ettõl fogva ugyancsak résen kellett állani. Támadástól most már nemcsak a tengerpart s a rét felõl, hanem a sequoia-csoportban is tartaniok kellett. Ennélfogva komoly rendszabályokhoz nyultak, hogy véletlen megrohanás ellenében biztositsák lakóhelyüket. Az ajtót lehetõleg megerõsitették, hogy a vadállatok támadását kiállhassa. A mi a házi állatokat illeti, Godfrey szeretett volna nekik istállót késziteni, a mibe legalább éjszakára bezárhassák õket, de ez nem volt könnyü dolog. Beérték tehát azzal, hogy a mennyire lehetett, a Vilmos-fa közelében tartották õket, egy keritésfélébe szoritva, a melybõl nem távozhattak. De ez a kerités sem elég erõs, sem elég magas nem volt, hogy egy medvét vagy hiénát megakadályozhatott volna, hogy rajta átugorjék vagy áttörjön.
Mivel azonban Karéfinotu, minden ellenkezés daczára, éjszakának idején mindig kinn õrködött, Godfrey remélte, hogy minden direkt támadást megakadályozhatnak.
Karéfinotu, midõn igy mintegy elõörsi szolgálatot teljesitett a Vilmos-fánál, tagadhatatlanul veszélynek tette ki magát; de bizonyosan felfogta, hogy az által szolgálatot teljesit élete megmentõi irányában; s igy, bármint ellenezte is Godfrey, ragaszkodott ahhoz, hogy õ ott kinn tölti az éjet.
Egy hét telt el, a nélkül, hogy a veszedelmes látogatók közül a környéken egy is mutatkozott volna. Godfrey különben nem távozott a lakóháztól többé, csak ha éppen szükséges volt. Mig a bárányok, kecskék s más állatok a szomszédos réteken legeltek, mindig szemmel tartották õket. Legtöbbször Karéfinotu volt a pásztoruk. Puskát nem vitt magával, mert, ugy látszott, a tüzelõ fegyverrel való bánást nem sajátitotta el, hanem övébe mindig volt dugva egy vadászkés s jobbjában mindig volt egy bárd. Igy fölfegyverkezve az erõteljes fekete nem habozott volna rá rohanni egy tigrisre, vagy bármely más veszedelmes állatra se.
Azonban, mivel sem medvét, sem más, vele fajrokon állatot többször nem láttak, Godfrey kezdett megnyugodni. Lassan-lassan ujra megkezdte körutjait s vadászatait; messze a sziget belsejébe azonban nem ment. Ilyenkor, ha a feketét magával vitte, Tartelett jól bezárkózott a Vilmos-fába és ki nem bújt volna onnét, ha mindjárt arról lett volna is szó, hogy tánczleczkét adjon valakinek! A mikor azonban Godfrey maga távozott el hazulról, Tartelett urnak társasága maradt, s õ egész buzgalommal látott annak oktatásához.
Tartelettnek eleintén abban fõtt a feje, hogy megtanitja Karéfinotut angolul a leghasználatosabb szavakra; errõl azonban le kellett mondania, annyira képtelennek bizonyult a fekete kiejtõ tehetsége minden ilyen kisérlet megvalósitására.
- Ugy hát, - szólt magában Tartelett, - ha mestere nem lehetek, tanitványa leszek!
S most már abban mesterkedett, hogy õ tanulja meg a szójárást, melyen Karéfinotu beszél.
Hiába mondta neki Godfrey, hogy annak bizony édeskevés hasznát fogja venni, Tartelett nem tágitott. Addig lábatlankodott, mig csak meg nem értette Karéfinotuval, hogy azt akarja, megtudni tõle, hogyan nevezik az õ nyelvén azokat a tárgyakat, melyeket kezével megjelöl.
S ugy kellett lenni, hogy Tartelettnek mint tanitványnak kiváló képességei voltak, mert nem került bele tizenöt nap, s tudott már vagy tizenöt szót! Tudta, hogy Karéfinotu «brisi»-nek nevezi a tüzet, «aradu»-nak az eget, «mervirá»-nak a tengert, «durá»-nak a fát stb. S oly büszke volt e tudományára, mintha polynéziai nyelvtudományával száz aranyat nyert volna az akadémián.
Ekkor történt, hogy a háladatosság nemes érzelmeibõl kiindulva, Tartelett elhatározta, hogy ha már nem viszonozhatja mestere irányában tett szolgálatait, ugy, hogy angolul tanitja meg, viszonozni fogja az által, hogy az európai tánczmûvészet szabatos elveit s kecses mozdulatait fogja vele elsajátittatni.
Godfrey meg nem állhatta, hogy jóizüen ne kaczagjon, midõn ezt meghallotta. Utóvégre idõtöltés volt ez is, s vasárnaponkint, midõn nem volt egyéb dolga, örömest volt jelen a tánczleczkéken, melyeket a hirneves san-franciskói Tartelett rendezett. Volt is rajta mit látni. Szegény Karéfinotu vért izzadott, hogy el tudja sajátitani a táncz elemi szabályait. S nem is volt õ ügyetlen, sem jó akarat hiján; csakhogy, mint minden fajbelijének, neki is hátranyomott válla, kidülledt hasa, csámpás térde és lába volt. Próbáljon aztán valaki Kampillit csinálni egy ilyen testalkatu vadból!
A tánczmester azonban ennek daczára egész hévvel látott feladatához. S maga Karéfinotu is, ámbár sokat gyötrõdött vele, buzgó volt és kitartó. El sem képzelhetni, mily kinjába került neki, lábait az elsõ poziczióba rakni. Hát még mikor abból a második, aztán a harmadik poziczióba kellett átmennie!
- Ide nézz, tökfejü! - kiáltá Tartelett, kinél az oktatás és példaadás mindig együtt járt. - Kifelé a lábbal! még jobban kifelé. Egyik láb sarkát a másik láb hegyéhez! El egymástól a két térdet, szamár! Elõre a vállat! ügyetlen. Egyenesen tartsd a fejedet!... gömbölyüen karjaidat!
- De hisz lehetetlenséget kiván tõle! - szólt közbe Godfrey.
- Értelmes embernek semmi sem lehetetlen! - volt Tartelett állandó válasza.
- De testalkata nem hajlékony ilyesmire!
- Majd hajlékony lesz, fogadok! Hajlékonynyá kell lennie! Aztán legalább, késõbb, e vadember nekem fogja köszönhetni, hogy illendõen fog fölléphetni a szalonokban s társaságokban.
- Ugyan Tartelett! teljes világéletében nem lesz ennek alkalma szalonokban föllépni.
- Honnan tudja ön azt, Godfrey, - felelé lábujjhegyre ágaskodva Tartelett. - Nem az uj társadalmi rétegeké-e a jövõ?
Ez volt Tartelett minden vitatkozásának vége. Aztán kezébe vette kis hegedûjét és vonóját, s oly ugráncsi dallamokat csalt ki belõle, hogy Karéfinotu majd kiugrott a bõrébõl. Mikor ezeket hallotta, nem kellett olyankor biztatni. Igaz, hogy nem törõdött a khoreografia mély értelmü szabályaival, hanem ugrott, tombolt, czigánykereket hányt, a hogy isten tudnia adta.
És Tartelett, elmélázva, a mint látta, hogy Polynésia e gyermeke ily ösztönöknek enged, kérdezte magában, vajjon e kissé tán tulságosan is jellegzett mozdulatok, ámbátor a mûvészet elveivel egyátalán meg nem egyeznek, nem egyeznek-e meg az emberi természettel jobban amazoknál?
Mi azonban hagyjuk a táncz és testtartás mesterét bölcseleti tünõdései közt, s térjünk vissza gyakorlatibb s a helyzethez is jobban illõ kérdésekhez.
Az erdõben s a vadonban tett utolsó kirándulásai alkalmával, akár egyedül ment Godfrey, akár Karéfinotuval, nem látott több vadállatot. Sõt még nyomukra sem akadt. A patak partjain, a hova okvetetlen el kellett nézniök szomjukat oltani, hiába kereste lépteik nyomát. S éjszakának idején sem hallott semmi bõgést, sem gyanus orditást. Azonfölül a házi állatokon sem mutatkozott a nyugtalanság semminõ jele sem.
- Ez mégis különös, - mondá néhányszor magában Godfrey, - pedig nem csalatkoztam! Sem én, sem Karéfinotu! Valósággal medve volt az, a mit láttam! S valósággal medve volt az, a mire lõttem! S föltéve, hogy agyon lõttem, ez a medve lett volna a talpasok családjának utolsó képviselõje a szigeten?
Egyátalán megmagyarázhatatlan volt a dolog. Mert ha agyonlõtte a medvét, akkor meg kellett volna találnia testét ott a közelben. Pedig hiába keresték. Lehetett-e hinni, hogy a medve, halálosan találva, elvánszorogjon valami rejtekbe, az erdõ mélyére? Ez még végtére lehetséges volt; de akkor is, azon a helyen, a hol meglõtték, vérnyomoknak kellett volna lenni, pedig nem voltak.
- Bármint legyen is, - gondolá magában Godfrey, - az nem sokat változtat a dolgon; nekünk résen kell állani!
November elsõ napjain az ismeretlen világtáj eme részén beköszöntött a rossz idõ. Több órán át hûvös, hideg esõ esett. Igen valószinü volt, hogy késõbb bekövetkeznek azok a felhõszakadások, melyek hosszu heteken át szoktak tartani s a tél esõs részének tartozékai az ilyen természetü vidékeken.
Godfreynek ennélfogva arra kellett gondolni, hogy a Vilmos-fa belsejében tûzhelyet állitson, mely nélkülözhetetlen volt úgy a lakás fûtése czéljából, mint azért, hogy legyen biztos helyük, a hol zápor és szél ellen védve megfõzhessék ebédjüket.
A tûzhelyet még csak könnyü volt megcsinálni a szoba valamelyik szögletében nagy kövek között, ugy, hogy a kövek egy részét élire, a másikat lapjára helyezték. A nagy kérdés az volt, hogyan tudják a füstöt kivezetni, mert hogy a sequoia egész törzsén át, a fölülrõl levõ nyiláson bocsássák kifelé, az nem látszott tanácsosnak.
Godfrey arra a gondolatra jött, hogy abból a hosszu és széles bambuszból készit kéményt, mely a patak partján több helyütt nõtt.
El kell ismerni, hogy erre vonatkozó fáradozásaiban igen jó hasznára szolgált Karéfinotu. A fekete, ámbár csak hosszas mutogatás után, megértette, hogy mi az, a mit Godfrey akar. Elkisérte tehát, a midõn a Vilmos-fától két mértföldnyire távozott, hogy bambuszt keressen, s mikor a legvastagabb bambuszokat kiválogatták, õ segitett a tûzhely felállitásában. A köveket elrakták a földön, a szoba mélyén, az ajtóval szemben; a bambuszok belét kiszedték, csomóiknál ketté vágták õket, s egyiket a másikba illesztvén, valóságos kéményt csináltak belõlük, mely elég hosszu volt, hogy a sequoia héján vágott egy nyiláson kiérjen a szabadba. Ez hát elég jónak igérkezett, csak arra kellett vigyázni, hogy a tûz bele ne kapjon a bambusz-kémény végébe. Godfrey csakhamar örvendve látta, hogy lángol a vidám tûz a Vilmos-fa belsejében, a nélkül, hogy füstje megmételyezné a levegõt.
S jól tette, hogy errõl gondoskodott; még jobban tette, hogy sietve gondoskodott.
November 3-tól november 10-ig ugyanis az esõ felhõszakadásszerüen esett egyfolytában. Szabadban lehetetlen lett volna égve tartani a tüzet. E szomoru napok alatt folyton a lakásban kellett maradni. Csak a legsürgõsebb teendõket lehetett ellátni a nyáj s a baromfiól körül.
Ily körülmények közt megtörtént, hogy kámász-készletük elfogyott. Pedig ez volt élelmi czikkeik közül az, mely a kenyeret képviselte, s hiányát igy vajmi keserüen érezték.
Godfrey tehát november 10-én kijelentette Tartelettnek, hogy mihelyt az idõ egy kissé derül, õ és Karéfinotu elmennek kámászt szedni. Tartelett, ki soha sem nagyon sietett két mértföldes sétákat tenni, vállalkozott, hogy majd itthon marad házõrzõnek.
Este felé az égrõl kezdtek eltakarodni a nehéz felhõk, melyeket a nyugati szél a hó eleje óta összehajtott; az esõ is szünni kezdett, s az esti szürkület beállta elõtt még a nap nehány sugarát is megláthatták. Remélni lehetett, hogy más nap tiszta idõ lesz, a melyet felhasználhatnak.
- Holnap reggel kimegyek a házból, - szóla Godfrey - és Karéfinotu velem jõ.
- Jó lesz! - felelé Tartelett.
Estére kelve, vacsora után, minthogy a kitisztult égen már ott ragyogott egy pár csillag, a fekete minden áron ujra el akarta foglalni õrállását a szabadban, melyet a megelõzõ esõs éjszakák alatt elhagyott. Godfrey meg akarta vele értetni, hogy jobb lesz, ha a lakásban marad, s hogy - nem mutatkozván azóta semmi ujabb vadállat - fölösleges minden túlvitt elõvigyázat, de Karéfinotu nem tágitott, s végtére is engedni kellett óhajtásának.
Másnap, a mint Godfrey elõre sejtette, szép idõ volt, s az esõ elõtte való este óta nem esett. Midõn hét óra felé a Vilmos-fából kilépett, a nap elsõ sugarai aranyozták meg az óriási fák csucskoronáját.
Karéfinotu õrállásán volt, a hol az éjt töltötte. Már várt gazdájára. Csakhamar jól fölfegyverkezve s nagy zacskókkal ellátva, mind a ketten elbucsuztak Tartelett-tõl, s a patak felé indultak, annak partján akarván fölfelé haladni egész a kámász-bokrokig.
Egy óra mulva meg is érkeztek oda, a nélkül, hogy velük bármi kellemetlen esemény történt volna.
A bokrok gyökerét hamarjában kiásták s a két zsákot megtöltötték. Ez mintegy három órát vett igénybe, ugy hogy körülbelül tizenegy óra lehetett, amidõn Godfrey és társa megindult vissza a Vilmos-fához.
Egymás mellett haladtak, beérvén azzal, hogy egymásra nézzenek, mert beszélgetni nem tudtak; ép a patak egy kanyarulatához értek, a mely felett nagy fák álltak, egyik parttól a másikig nyujtván természetes lugast alkotó ágaikat. Godfrey itt hirtelen megállt.
Most õ volt az, a ki Karéfinotunak egy mozdulatlan állatot mutatott, mely egy fa lábánál állt, mig szemei különös fényben ragyogtak.
S nem csalódott. Valóságos tigris volt, széles szügyû állat, mely hátulsó lábaira támaszkodott s a fa törzsébe megfogódzva készen állt, hogy elõre ugorjék.
Godfrey egy szempillantás alatt ledobta gyökeres zsákját. Jobb kezébe kapta puskáját, felhuzta, arczához emelte, czélzott, és lõtt.
Nem lehetett benne kétség, a golyó találta a tigrist, mely hátra ugrott. De sebe tán nem volt halálos s igy megtörténhetett, hogy a golyó által csak jobban feldühödve, ujra rájuk támad.
Godfrey ujra czélzásra kapta fegyverét. Második golyója készen állt, hogy végezzen az állattal.
De Karéfinotu, mielõtt Godfrey visszatarthatta volna, hirtelen oda rohant arra a tájra, a melyen a tigris eltûnt, s vadászkését fenyegetõleg emelte ellene.
Godfrey utána kiáltott, hogy álljon meg, jöjjön vissza!... De hiába. A fekete, el levén szánva, hogy habár élete koczkáztatásával is, végez az állattal, mely talán csak sebet kapott, - nem hallotta, vagy nem akarta hallani gazdája szavát.
Midõn a parthoz ért, ott látta Karéfinotut a mint iszonyatos küzdelmet vívott a tigrissel; torkon ragadta, ugy fojtogatta s végül bátor, nem remegõ kézzel sziven döfte azt.
A tigris erre a partról a patakba zuhant, a melynek az utóbbi esõzések által megdagasztott vize a zuhatag erejével ragadta magával. Az állat hullája csak egy perczig uszott a patak felszinén, azután óriási sebességgel elmerült, s eltünt a tenger felé.
Elõbb egy medve! most meg egy tigris! nem lehetett többé kételkedni, hogy a szigeten igen veszedelmes vadállatok vannak!
Godfrey azután, elérvén Karéfinotut, meggyõzõdött, hogy a fekete küzdelmében csak pár jelentéktelen karczolást kapott. Erre, a jövõ eshetõségei miatt aggodalmasan, megindult vissza a Vilmos-fa felé.