HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

A mely Karéfinotunak egy igen meglepõ megszólalásával végzõdik.

Az ezen éghajlat alatt legnagyobb mértékben szigorú téli idõjárás végre bekövetkezett. A hideg elsõ jelei már mutatkoztak, s számolni kellett az ezután szükségkép gyorsan beálló fagy következményeivel. Godfreynek tehát nagyon is igaza volt, hogy tûzhelyet rakatott a fa belsõ részében. Magától értetõdik, hogy a deszkakerítés is elkészült, s most már erõs ajtó védte az elkerített hely bejáróját.

A következõ hat hét alatt, tehát deczember közepéig, sok igen csúnya nap volt, amelyen nem lehetett kimenni. Elõször is rettenetes viharok köszöntöttek be. Gyökereikig megrázták az óriási fenyõk csoportját s elboritották a földet letépett ágakkal, melyeknek különben a tüzhely szükségleteinél jó hasznát vették.

A Vilmos-fa vendégei most már oly melegen öltözködtek, a mint csak lehetett; a ládában talált gyapotkelméket használták, valahányszor élelmi szerek gyûjtése czéljából ki kellett a házból menniök; de az idõ csakhamar oly gonosz lett, hogy minden ily vállalkozás lehetetlenné vált.

A vadászatot egészen abba kellett hagyniok s a hó csakhamar oly viharos bõséggel lepte el a földet, hogy Godfrey bizvást azt hihette volna, hogy a sarktenger valamely vendégszeretetlen tájára vetõdött.

Tudva van különben, hogy Amerika északi része, melyen az északi szelek úgy süvöltenek át, hogy semmi föl nem tartóztatja õket, a földgömb leghidegebb tájai közé tartozik. A tél áprilison túl is el szokott tartani. Rendkivüli elõvigyázatra van szükség, hogy az ember megoltalmazhassa magát ellenében. Mindez azt a gondolatot kelté, hogy hátha Fina szigete sokkal feljebb fekszik, mint Godfrey föltételezte.

Ennek következtében a Vilmos-fa belsejét, a mennyire csak lehetett, kényelmesen be kellett rendezni; azonban ennek daczára is a hideg és esõ miatt kegyetlen sokat szenvedtek. A konyha tartalékkészlete szerencsétlenségre nem volt elég, a száritott tekenõsbékahús lassan-lassan fogyni kezdett; több izben reá kellett szánni magukat, hogy föláldozzanak egy egy birkát, nyulat vagy kecskét, a melyeknek száma a szigetre érkezésük óta nem valami nagyon szaporodott.

S ez új megpróbáltatásokkal mily keserves gondolatok gyötörték Godfrey lelkét!

Hozzájött még az is, hogy tizenöt nap hosszat makacs láz gyötörte. Ha a kis patika nincs, a melybõl könnyen kikereshette a szükséges orvosságokat, bizony, ki tudja, fellábadhatott volna-e. Tartelett vajmi kevéssé volt alkalmas arra, hogy e betegsége alatt illõ ápolásban részesitse. Különösen Karéfinotu figyelmessége segitette elõ gyógyulását.

És aztán azok az emlékek, az a sok maró önvád! Hiszen helyzetéért, a melynek végét be sem láthatta, nem okozhatott senkit, csak önmagát! Magánkivüli állapotában hányszor szólitotta Finát, a kit immár soha sem vélt viszontláthatni, és Vilmos bátyját, a kitõl örökre elválasztottnak hitte magát! Oh minõ másnak bizonyult a Robinsonok eme pályája, melybõl gyermekségének álmai egész ideált alkottak! Most a valóság egész kiábránditó hatásával uralkodott lelkén! Soha, soha nem remélhetett többé visszajuthatni régi tûzhelyéhez.

Igy telt el ez a szomorú deczember hónap; Godfrey csak e hó vége felé kezdett egy kissé uj erõhöz jutni.

Tartelett ellenben, az ég különös kegyelmébõl, mindétig jól érezte magát. Hanem azért jajgatott szüntelen és kesergett végtelen. Mint Kalipso tanyája Ulisszes eltávozása után, a Vilmos-fa «nem hangzott többé énekétõl», - még csak hegedüjétõl sem, a melynek húrjait megfagyasztá a hideg.

Meg kell még jegyezni, hogy Godfrey legtöbbet aggódott a felett, hogy hátha ujra veszedelmes vadállatok támadnak rájuk, s hátha a vademberek is, kik a Fina-sziget helyzetét nyilván ismerték, ujra s nagyobb számban visszatérnek. Ezek támadása ellen az elkorlátolás vajmi kevés védelmet nyujtott volna.

Mindent jól megfontolva, a sequoia felsõ ágai között található menedék nyujtott még legnagyobb biztonságot. Azon igyekeztek tehát, hogy az odavaló feljuthatást minél könnyebbé tegyék. A szük nyilást, melyen a koronára való kijutás elõtt át kell bújni, mindig könnyen megvédelmezhetik.

Karéfinotu segitségével sikerült Godfreynek a fa egyik bütykétõl a másikig szabályos közökben rendes létrafokformát helyezni el s ezek mellett gyökérbõl készitett kötél függvén, a felmászás jelentékenyen gyorsítható lett.

- No lám, - mondá e munka elvégeztével mosolyogva Godfrey, - most megvan már a téli szállásunk ide lenn, meg a nyaralónk oda fenn.

- Jobb szeretném, ha pusztán egy pinczénk lenne is, csak az a Montgomery-utczán lenne, - felelé Tartelett.

Eljött Krisztus születésének ünnepe, a szép karácsony, melyet oly fényesen szoktak megülni az amerikai Egyesült államokban. Nyomban azután elkövetkezett uj év napja, melyhez annyi gyermekkori emlék tapadt, s mely most ködös, esõs, havas, hideg, komor idõjárásával oly kelletlen kilátások közt nyitotta meg az esztendõt.

Hat hónapja volt már, a mióta az Álom hajótöröttjeinek semmi érintkezése nem volt a külvilággal.

Az év kezdete egyátalán nem mutatkozott szerencsésnek. Készen kellett lenni, hogy Godfrey és társai ujabb s az eddigieknél is szörnyûbb megpróbáltatásokat lesznek kénytelenek elszenvedni.

A hó január 18-ig nem szûnt meg esni. A nyájat ki kellett ereszteni, hogy legelhessen oda kinn s gondoskodjék, ugy a hogy tud, élelmérõl õ maga.

Nap lementével igen nedves éj borult a tájra s a sequoiák komor vidéke a legteljesebb sötétség leplébe burkolódott.

Godfrey s Karéfinotu, bent a Vilmos-fában, ágyukon elterülve hiába igyekeztek aludni. Godfrey, egy fenyõág határozatlan fényénél, a bibliában levelezett.

Tiz óra felé valami távoli, lassan-lassan közeledõ moraj hallatszott a sziget északi részébõl.

Nem lehetett tévedni. A vadaktól származott e zaj, melyek a környéken bolyongtak s e jelenségben a legborzasztóbb az volt, hogy ez uttal a tigris és a hiéna üvöltése az oroszlán s a párducz orditásával egy borzasztó hangversenynyé olvadt össze. Godfrey, Tartelett és a fekete mondhatatlan aggodalom által megszállva hirtelen fölkeltek. Ha a vadállatok eme megmagyarázhatatlan támadásával szemben Karéfinotu osztozott is társai félelmében, meg kell jegyezni, hogy csodálkozása legalább is akkora volt, mint félelme.

Két halálveritékes órán keresztül mindhárman talpon voltak. Koronkint meg-megújult az üvöltés, nem valami nagy távolban. Aztán megint elhallgatott, mintha a vadállat-csorda, nem ismervén a vidéket, melyen jár, találomra szétoszlott volna. Ha igy történt, remélhették, hogy a Vilmos-tanya talán megszabadul a támadástól.

- Mindegy! - gondolá magában Godfrey, - ha csak a legutolsóig ki nem írtjuk e bõsz állatokat, nem lesz többé nyugtunk e szigeten.

Kevéssel éjfél után az orditás fokozott erõvel s ezuttal már megint közelebb megkezdõdött. Nyilvánvaló volt, hogy az üvöltõ csorda közeledik a Vilmosfához.

Ez most már semmi kétséget nem türõ bizonyosságnak tetszett. Pedig hát hol vették magukat ezek a vadállatok? Mostanában nem juthattak a szigetre. Elõbb ott kellett már lenniök, mint a hogy Godfrey oda vetõdött. Már pedig, ha ott voltak, hogy történhetett, hogy ez az egész falka ugy el tudott rejtõzni, hogy Godfrey kirándulásai és vadászatai közben, a mikor bejárta a közép-erdõ rengetegeit s a sziget legtávolabb esõ vadonát is, soha nem látta még csak nyomukat sem. Mely rejtélyes barlang okádta rájuk ezt az oroszlán-, hiéna-, tigris és párducz-özönt? Minden eddigi megmagyarázhatatlan jelenség között valóban ez volt a legmegmagyarázhatatlanabb!

Karéfinotu nem akarta, nem tudta hinni, a mit hallott. Nála ez az orditás a legnagyobb mértékû elképedést idézte elõ. A lobogó tûz lángjánál, mely a Vilmosfa belsejét megvilágitotta, fekete ábrázatán a legkülönösebb elfintorodást lehetett észlelni. Tartelett szegény reszketett, jajgatott, siránkozott a maga szögletében. Kérdezõsködni szeretett volna Godfreytõl mind a felõl, a mi történik; de annak se kedve, se gondja nem volt rá, hogy feleljen. Nagy szerencsétlenség elõérzete bántotta; s törte a fejét, miképen szabaduljon attól.

Egyszer vagy kétszer õ és Karéfinotu kiment egész a keritésig. Az volt a czéljuk, hogy megnézik, elég erõsen be van-e támasztva az ajtó belülrõl.

Ép mikor künn voltak, nagy zajjal rohant egy csorda a Vilmos-fa felé.

Csak a birkák, kecskék s a többiek voltak. A vadállatok orditását hallván, bizonyára elfogta õket a rémület, s közeledésüket érezve, bódultan hagyták oda legelõjüket s menedéket keresni rohantak a kerités mögé.

- Ki kell nekik nyitni az ajtót! - kiáltá Godfrey.

Karéfinotu fejével bólintott. Nem volt rá szükség, hogy Godfrey az õ nyelvén beszéljen, hogy most megértse, mit akar.

Az ajtót kinyitották, s a rémült nyáj rohant a kerités mögé.

Hanem ebben a perczben, a kinyitott ajtó mögül, egyszerre csak szemek villogása tûnt elõ, a melyek izzó fényét a sequoia csoport által fokozott sötétség még feltünõbbé tette.

Már nem volt idõ az ajtót bezárni. Odavetni magát Godfreyre, bevonszolni a lakásba, s annak ajtaját magukra rántani: mindez Karéfinotura nézve egy pillanat mûve volt.

Ujabb orditás mutatta, hogy három vagy négy vadállat benyomult a kerités mögé.

S ekkor e rettenetes orditásba a bégetés és mekegés szivszakgató hangversenye vegyült. A házi állatok nyája, megfogva, mint valami csapdában, ki volt szolgáltatva e vérszopók kegyetlenségének.

Godfrey és Karéfinotu, felkúszván a sequoia héján vágott két kis ablakig, látni iparkodott, hogy mi történik künn a sötétben.

A vadak, - még nem tudhatták, oroszlánok, párduczok vagy tigrisek-e - nyilván megtámadták a nyájat s megkezdték pusztitásukat.

E perczben vak rémülete esztelen ösztönétõl indittatva, Tartelett felkapott egy puskát s találomra ki akart lõni az egyik ablakon.

Godfrey megakadályozta.

- Nem! - mondá. - E sötétségben szó sem lehet arról, hogy a lövés egyéb legyen üres pufogtatásnál! Már pedig nem szabad elvesztegetni a töltést! várjuk meg a nappalt!

Godfreynek igaza volt. A golyók csak ugy érhették volna a házi állatokat, mint a vadállatokat, sõt bizonyosabban azokat érték volna, mert többen, számosabban voltak. Megmenteni õket most már lehetetlen volt. Hanem ha talán feláldozzák õket, el lehet érni, hogy a vadak jól laknak, s eltávoznak a bekerített térrõl napkelte elõtt. Akkor aztán lenne idejök, gondoskodni arról, hogy védelmezzék magukat uj támadás eshetõsége ellenében.

Aztán meg e sötét éjjel s mindaddig, a mig lehetséges volt, tanácsosabbnak tetszett, hogy ne árulják el a vadállatok elõtt, hogy emberi lények is vannak a közelben, a kiket bizony-bizony még többre találnának becsülni minden állati zsákmánynál. Nyugodtan maradván, tán kikerülnek minden egyenes támadást a Vilmos-fa ellen.

Tartelett képtelen lévén akár ilynemü, akár másféle okoskodást megérteni, Godfrey beérte azzal, hogy egyszerûen elvette tõle fegyverét. A tánczmester erre levetette magát ágyára s átkozni kezdte az utazást, az utazókat, s a félbolondokat, kik nem tudnak nyugodtan házi tûzhelyük mellett maradni.

Két társa ujra elfoglalta figyelõ állását az ablaknál. Innen voltak tanúi, a nélkül, hogy beleavatkozni módjukban lett volna, annak az irtóztató öldöklésnek, mely künn a sötétben végbe ment.

A bárányok és kecskék vészjósló bégetése lassan-lassan szünni kezdett, akár azért, mert nagyobb részük már össze volt marczangolva, akár, hogy kimenekültek a kerítés mögül, a hol aztán nem kevésbbé biztos halál várt reájuk. Helyrehozhatatlan veszteség fenyegette e részben is, a kis gyarmatot; de Godfrey most nem ért rá, hogy a jövõn tünõdjék, eléggé fenyegetõ volt a jelen, hogy az vegye igénybe minden gondolatát.

Nem lehetett semmit tenni, semmit megpróbálni a pusztítás e mûvének megakadályozására.

Esti tizenegy óra lehetett, midõn a dühöngõ orditás egy pillanatra szûnni kezdett.

Godfrey és Karéfinotu még egyre figyelve néztek kifelé; ugy tetszett nekik, mintha egyre nagy árnyak vonulnának el a kerités mellett, mig a távolból ujabb léptek zaja ütötte meg füleiket.

Nyilván némely vad, a melynek szagló érzékét késõn ütötte meg a vérbûz, mely a Vilmos-fa környékén eltölté a léget, most sietett csatlakozni a falkához, mely már elõbb odakapott. S ott jártak és keltek, meg-megkerülvén a fát, s dühökben rekedt és tompa dörmögést hallatván. Ez árnyalakok egy része a földön kúszott, mint megannyi óriási macska. Hogy az elpusztított nyáj nem elégitette ki éhségüket, az már bizonyosnak látszott.

Sem Godfrey, sem társai nem mozdultak. Teljes csendben maradván, remélhették, hogy talán kikerülhetnek minden direkt támadást.

Egy szerencsétlen lövés azonban hirtelen elárulta itt létüket s a legnagyobb veszedelmet zúditotta nyakukra.

Tartelett teljesen magánkivül való állapotban hánykódván, fölkelt ágyáról. Felragadott egy revolvert a mielõtt még Godfrey és Karéfinotu megakadályozhatta volna, nem tudva, mit tesz, s azt hivén hogy egy tigris készül reá ugrani, elsütötte a pisztolyt. Golyója átfúrta a Vilmos-fa ajtaját.

- Szerencsétlen! - kiáltá Godfrey, Tartelettre vetvén magát, a kitõl a fekete sietett elvenni a pisztolyt.

Már késõ volt. A riasztó lövésre kivülröl erõteljesebben kezdõdött ujra az orditás. Borzasztó körmök kaparása hallatszott a sequoia kérgén. Iszonyu lökések rázkódtatták meg az ajtót, mely sokkal gyöngébb volt, semhogy ily támadásnak ellenállhatott volna.

- Védelmezzük magunkat! - kiáltá Godfrey.

És puskájával kezében, golyótartójával övében, ujra elfoglalta helyét az ablaknál.

Legnagyobb meglepetésére, Karéfinotu ugyanúgy tett, mint õ. Ugy van, ugy! a másik puskát - pedig még soha sem bánt vele - a fekete fogta a kezébe, zsebeit tele rakta töltésekkel, s az ablaknál állást foglalt õ is.

Azután megkezdõdött a tüzelés e nyilásokon keresztül. S a lövések villámánál Godfrey egyfelõl s Karéfinotu másfelõl láthatták, minõ ellenségekkel van dolguk.

Oda kinn, de a keritésen belül, dühökben ordítva, a lövések zajától neki bõszülve, a golyóktól, melyek részben találtak, a földre terítve s ott hemperegve, legalább husz vadállat népesitette meg a Vilmos-fa környékét; oroszlánok, tigrisek, hiénák és párduczok vegyest. Orditásukra, mely elhangzott a messze távolba, föl lehetett tenni, hogy még több vadállat fog ide seregleni. Már is hallani lehetett messzirõl valami távoli orditásfélét, mely egyre közeledett a Vilmos-fához. Egész nagy állatsereglet volt, a mely igy egyszerre reá szabadult erre a szigetre.

Godfrey és Karéfinotu azonban, nem gondolván többé Tartelettre, a kinek nem lehetett semmiben hasznát venni, nem pazarolták a töltést, s csak biztosra lõttek. Nem akarván elvesztegetni egy töltést sem, mindig bevárták, mig egy árny jött az ablak elé és akkor lõttek. És találtak, mert a lövés zaját azonnal fájdalmas orditás követte, melyet a pórul járt vadállat hallatott.

Mintegy negyedóra mulva mintha minden megszûnt volna. A vadállatok abba hagyták a támadást, mely többnek közülök máris életébe került, vagy pedig a reggelre vártak, hogy akkor kedvezõbb viszonyok között kezdhessék ujra támadásukat.

Bármint lett légyen is, sem Godfrey, sem Karéfinotu nem érzett kedvet arra, hogy elhagyja állását. A fekete oly jól kezelte fegyverét, hogy ügyességre méltó párja volt Godfreynek. Ha ez csak pusztán utánzási tehetségének volt köszönhetõ, el kellett ismerni, hogy ez a tehetség nem mindennapi.

Reggeli két óra felé ujabb támadás következett be, minden eddigi támadásnál dühösebb. A veszedelem egyre fenyegetõbb lett, a Vilmos-fa belsejében való állások kezdtek tarthatatlanokká válni.

A sequoia lábánál ujabb, dühösebb orditozás hallatszott. De az ablakok egyenes irányban levén vágva, sem Godfrey, sem Karéfinotu nem nézhettek maguk alá, s nem tudhatták mi történik ott, s ennélfogva a siker reményével nem is lõhettek támadóikra.

Most a Vilmos-tanya ajtajára irányozták támadásukat a vadak, s bizony nem lehetett benne kétség, hogy az támadásuknak s karmaiknak elõbb-utóbb engedni fog.

Godfrey s a fekete leszállt a földre. Az ajtó már ropogott a külsõ támadásoktól. A sequoia résein meleg állati lehellet szaga hatolt át.

Godfrey és Karéfinotu megpróbálták, hogy megtámasztják az ajtót az ágyak körül használt karókkal, de tartani lehetett tõle, hogy ez sem lesz elegendõ.

Nyilvánvalónak tetszett, hogy csakhamar be fog dõlni ez az ajtó, mert az állatok uj erõvel rohantak neki, fõleg mióta a puskalövések nem árthattak nekik.

Godfrey tehát tehetetlenségre volt kárhoztatva. Ha õ és társai a Vilmos-fa belsejében maradnak addig, míg a támadók oda behatolnak, nyilvánvaló volt, hogy fegyvereik elégtelenek lesznek a védelemre.

Godfrey keresztbe fonta karjait. Látta, hogy az ajtó mindinkább enged, hogy széleinél mindegyre nagyobbul a rés. De nem segíthetett. Az elcsüggedés egy pillanatában szinte kétségbeesetten emelte homlokához kezét. De csakhamar ujra magához tért.

- Nincs más menekvés! Föl kell menni a fára! Mindnyájunknak.

S rámutatott a szük nyilásra, mely a Vilmos-fa belsejébõl a tetõre vezetett.

Karéfinotu és õ, magukkal vivén puskájukat s revolvereiket, ellátták magukat töltésekkel is.

Még csak az volt hátra, hogy Tartelettet rábirják, hogy kövesse õket a magasba, a hova eddigelé soha nem vitte rá a lelke, hogy föl merjen hatolni.

Tartelett ur azonban nem volt sehol. A mig társai tüzeltek, szépen - felmászott a fára, a maga eszétõl.

- Menjünk hát mi is! - mondá Godfrey.

Ez volt az utolsó menedék, a vadállatok támadása ellen mindenesetre biztos. Ha mindjárt valamelyik tigris vagy párducz meg is próbálná, hogy felhatoljon a sequoia koronájára, könnyü lenne ellene a védelem a szûk nyilásnál, a melyen át kell bujnia.

Godfrey és Karéfinotu nem voltak még harmincz lábnyi magasban, a midõn a Vilmos-fa belsejébõl vad orditás hangzott fölfelé.

Ha csak pár pillanattal tovább idõznek oda lenn, végük van. Az ajtó betörött.

Mindketten siettek fölfelé mászni, s végre elérték az odu felsõ nyilását.

Oda fönt rémült vészkiáltás fogadta õket. A Tartelett kiáltása, a ki már azt hitte, hogy valami párducz vagy tigris mászott fel idáig. A szerencsétlen tánczmester kétségbeesett rettegés közt kapaszkodott egy ágba, szörnyen aggódván, hogy le talál zuhanni.

Karéfinotu oda ment hozzá, kényszeritette, hogy vállát hozzá támaszsza egy fölötte emelkedõ ághoz, a melyhez aztán övénél fogva erõsen hozzá kötötte.

Azután, míg egyrészrõl Godfrey helyezkedett el ugy, hogy a nyilás felett bizton uralkodhassék; a másik felõl Karéfinotu foglalt helyet, hogy minden támadót kereszttûzbe foghassanak.

Azután várakoztak.

Igy minden valószinüség szerint remélniök lehetett, hogy semmi támadás nem fog ellenükben sikerülni.

Godfrey azonban ennek daczára látni akarta, hogy mi történik odalent, de az éj még sokkal sötétebb volt, semhogy ez sikerülhetett volna. Ennélfogva hallgatózni kezdett, s a szakadatlanul felhangzott üvöltésbõl csakhamar meggyõzõdhetett arról, hogy a támadóknak még eszük ágában sincs eltakarodni a csatatérrõl.

Egyszerre, ugy reggeli négy óra felé, nagy világosság lett észlelhetõ a fa tövénél. Csakhamar kisugárzott az ablakon és az ajtón is. Egyidejüleg bántó füst hatolt fölfelé, s a felsõ nyiláson kitódulva, terjedni kezdett a fa ág-bogai között.

- Még mi nem történik velünk! - kiáltá Godfrey.

E jelenség könnyen megmagyarázható volt. A vadállatok, feldulván a Vilmos-fa egész belsejét, szétszórták a tüzhelyen volt zsarátnokot. Annak parazsától csakhamar tüzet fogtak a szobában levõ különbözõ tárgyak. A láng megkapta a törzs héját is, mely rendkivül szárazságánál fogva szerfölött gyulékony volt. Az óriási tûlevelü tövén kezdve lángba borult.

A helyzet tehát rettenetesebb lett, mint eddig bármikor volt.

E pillanatban, a tûz felhatoló világánál, mely élénken sütött a fa alja környékére, látni lehetett a vadállatokat, a mint a Vilmos-fa lábánál dühöngtek.

Ugyan e pillanatban borzasztó robbanás hallatszott. A sequoia, roppantul megrázva, gyökerétõl fogva legfelsõbb ágai csucsáig megreszketett.

A lõpor-készlet tartaléka robbant fel a Vilmos-fa belsejében, s a levegõ, erõszakosan megrázkódtatva, ugy tódult ki a fa odujának felsõ nyilásán, mint a gáz szokott robbanás alkalmával.

Godfreyt és Karéfinotut ez a robbanás majd ledobta elfoglalt helyérõl. S ha Tartelett hatalmasan oda nincs kötve az ághoz, bizonyára menten lezuhant volna a földre.

A vadállatokat megrémitette e robbanás, s többé kevésbbé megsebesitve, futásnak és menekülésnek eredt valamennyi.

De ugyanakkor a hirtelen robbanás által erõre kapott tûz még az eddiginél is nagyobb arányokat öltött. Mint valami óriási kemenczének máglyája, ugy ápolta s élesztette azt, a mint emelkedett az óriási fának mind hatalmasabban égõ anyaga. E széles és hatalmas lángok, a mint a belsõ részeket nyaldosva terjedtek, csakhamar kihatoltak a törzsön kivül is, s rendkivüli pattogás közt, mely revolver-lövöldözéshez hasonlított, vették hatalmukba az óriási fa lehulló lombozatából nagy mennyiségben ott levõ száraz ágakat. Vakitó fény világította meg most már nem csupán az óriási fák környékét, hanem az egész partot is, a Lobogó-Ponttól egész az Álom-öböl déli fokáig.

A tûz nemsokára megfogta a sequoia alsó ágait is, s fenyegetõen közeledett azon részhez, a melyen Godfrey s két társa menedéket talált. E tûzben kellett tehát megégniök s nem volt egyéb menekülésök, mint a fa tetejérõl a lángok elõl leugrani a földre?

Igy is, ugy is bizonyos halál várt reájok.

Godfrey számot vetett magával, nincs-e még más lehetõség is a menekülésre? Nem volt! Az alsó ágak már tûzben voltak, s sûrû füst zavarta s elhomályositá a nappal elsõ világát, mely keletrõl jelentkezni kezdett.

E pillanatban óriási reccsenés hallatszott. A sequoia, gyökerein egészen elégve, nagyot reccsent, meghajolt s összedõlt.

De dõltében a fa reá zuhant a vele szomszédos fák lombozatára. Hatalmas ágai összeakadtak azokéival s igy rézsut feküdve, lógva maradt, mintegy negyvenöt foknyi szöget alkotva a földhöz.

Abban a pillanatban, melyben az óriási fa összerogyott, Godfrey és társai veszve hitték magukat!...

- Január tizenkilenczedike! - kiáltá ekkor egy hang, melyet Godfrey, rémületében is elámulva, azonnal megismert...

Karéfinotu volt!... ugy van, Karéfinotu, a ki e szavakat mondta, és pedig angolul, holott eddig ugy látszott, hogy sem nem ért, sem nem beszél angolul.

- Mit mondasz?... - kiáltá Godfrey, ki az ágak között egészen oda kúszott hozzá.

- Azt mondom, - felelé Karéfinotu, - hogy a mai nap az, a melyen az ön Vilmos bátyjának meg kell érkeznie, s ha nem érkezik meg, akkor ugyan pórul járunk.