HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

A mely ugy végzõdik, hogy a sok mindenféle, a mi
megmagyarázhatatlannak tetszett, mind magyarázatra talál.

E pillanatban, s mielõtt még Godfrey válaszolhatott volna, a Vilmos-fához közel puskalövések hallatszottak.

Ugyanakkor felhõszakadáshoz hasonló viharos esõ kezdé ontani záporát, mintegy megakadályozva, hogy a tûz, mely már fölemésztette a Vilmos-fa alsó ágait, tovább terjeszsze lángját s átkapjon a szomszéd fákra is.

Mit kellett Godfreynek gondolnia ez egymást érõ megmagyarázhatatlan jelenségekrõl? Karéfinotu angolul beszélt, mintha csak Londonból került volna ide, õt nevén szólitotta, nagybátyja ideérkezését emlegette, s azután csakugyan puskalövések hallatszottak.

Azt kérdé magától, nem õrült-e meg, de alig volt ideje e kérdésekre felelni.

Ebben a perczben ugyanis - alig öt percz mulva az elsõ puskalövések után - egy csoport tengerész jelent meg, oda bujván a fa alá.

Godfrey és Karéfinotu ennek láttára siettek lecsuszni a törzsön, melynek belsõ részei még égtek.

Abban a pilanatban, melyben Godfrey a földre ért, nevén hallá magát szólittatni és pedig két oly hang által, melyet legnagyobb zavara daczára is lehetetlen volt föl nem ismernie.

- Godfrey öcsém! szerencsés jó napot kivánok!

- Godfrey! kedves Godfrey!

- Vilmos bátyám!... Fina!... Ti vagytok? - kiáltá kábultan Godfrey. Három másodpercz alatt karjai közt volt az egyiknek s karjai közé szoritá a másikat.

Ugyanakkor, Turcotte kapitány rendeletére, a ki a kis tengerész-csapat parancsnoka volt, két tengerész felkúszott a fára Tartelettet megszabadítandó. Le is hozták õ kelmét, minden tisztelettel és kimélettel, mely egyéniségét megillette.

Azután a kérdések, feleletek, magyarázatok egymást érték.

- Vilmos bátyám! ön az?

- Mi vagyunk, Godfrey!

- S hogy akadtak rá Fina-szigetére?

- Fina-szigetére? A Spencer-szigetre, akarod mondani - felelé Kolderup W. Vilmos. - Nem volt nehéz ide találnom. Hat hónapja, hogy megvettem!

- A Spencer-szigetet?...

- A melyet te, kedves Godfrey, az én nevemrõl neveztél el, ugy-e bár? - kérdé az ifju leány.

- E név tetszik nekem, s azt továbbra is érvényben fogjuk tartani, ámbár mostanáig s a geografusok elõtt bizony csak Spencer-sziget, mely nincs messzebb San-Franciskótól három napi utnál. Jónak láttam, hogy ide küldjelek Robinsonságot tanulni.

- Oh bátyám, édes Vilmos bátyám, mit mond ön? - kiáltá Godfrey. - Az igazat mondva, még csak azt sem felelhetem, hogy nem érdemeltem meg. De akkor Vilmos bátyám, hogyan történhetett az «Álom» hajótörése.

- Nem volt igazi a hajótörés! - felelé Kolderup W. Vilmos, ki soha nem volt még ily jókedvü. - Az «Álom» szép csendesen, az utasitásokhoz képest, melyeket Turcottenak adtam, sülyedni kezdett, mert megtöltötte vizzel viztartó-fenekét. Te persze azt hitted, hogy egészen elsülyed; a kapitány azonban, mikor látta, hogy te és Tartelett szerencsésen partra juttok, szépen hátrafelé indult s három nap mulva San-Franciskóban volt. Most, az elõre megállapitott napon, ugyanaz a hajó hozott bennünket a Spencer-szigetre!

- E szerint a hajótörés alkalmával a személyzetbõl senki sem veszett el? - kérdé Godfrey.

- Senki... ha csak az a szerencsétlen khinai nem, a ki a hajóra szökött, s a kit aztán nem találtak.

- De hát az a vad-csónak?

- Nem volt igazi, én készittettem!

- Hát a vadak rajta?

- Nem voltak igazi vadak! Szerencsére lövéseitek nem is érték õket.

- És Karéfinotu?

- Nem volt igazi Karéfinotu, hanem hû szolgám Brass Jup, a ki, mint látom, csodálatosan jól játszotta a reá bizott Péntek-szerepet.

- S a mellett kétszer megmentette az életemet, mikor medve és tigris tört reám.

- Nem volt az igazi, sem a medve, sem a tigris! - válaszolá kaczagva Kolderup W. Vilmos. - Ki volt tömve mind a kettõ, s ugy került a szigetre, a nélkül, hogy te láttad volna, Brass Jup-pel és társaival.

- De hisz mozgatták a fejüket és karmaikat.

- Mozgatták ám, csakhogy egy készülék segitségével, melyet Brass Jup éjnek idején, pár órával a veled való, elõre készitett találkozás elõtt felhuzott.

- Hogyan? Igy történt volna? - kérdé Godfrey kissé szégyenkezve, hogy igy rászedette magát.

- Biz ez így történt! Nagyon jó dolgod volt a szigeten, kellett gondoskodni egy kis izgalomról is.

- De akkor, - felelé Godfrey, okosabbnak látva, hogy nevessen, - ha igy gondolkozott ön, Vilmos bátyám, miért küldött ide egy egész ládát, a melyben volt minden, a mire szükségünk lehetett?

- Egy ládát? felelé Kolderup W. Vilmos. Micsoda ládát? Nem küldtem én semmiféle ládát! Véletlenül történt volna?...

S így szólván, oda fordult Fina felé, ki fejét elforditva, lesütött szemekkel állt ott.

- No persze!... Egy ládát!... Most már értem... Hanem akkor Fina kisasszonynak czinkostársa is volt...

S oda fordult Turcotte kapitányhoz, ki nem állhatta meg, hogy nagyot ne kaczagjon.

- Biz az ugy volt, Kolderup ur. Azt én néha napság még csak meg tudom tenni, hogy ellene szegülök önnek, de Fina kisasszonynak... soha. Vagy négy hónappal ez elõtt, mikor elküldött, hogy nézzem meg a szigetet, a kérdéses ládát bizony én tétettem ki a partra.

- Fina, én kedves Finám! - szóla Godfrey megszoritván a lány kezét.

- Pedig Turcotte megigérte, hogy soha nem árul el! - felelé pirulva az.

S Kolderup W. Vilmos ur, nagy fejét rázva, hiába igyekezett titkolni, hogy mélyen meg van hatva.

De ha, a mint e magyarázatokat hallotta, Godfrey mosolygott is rajtuk, volt valaki, a ki nem nevetett: Tartelett, a tánczmester. Õ halálosan meg volt sértve az által, a mit most hallott. Hogy õ, a tekintélyes állás daczára, melyet az izlés szolgálatában elfoglal, ily felültetés tárgya legyen! Ezt nem fogadhatta el. Ezért egész méltósággal elõre lépve igy szólt:

- Kolderup Vilmos ur, remélem, azt nem fogja állitani senki, hogy az az óriási krokodil, mely engem majd hogy föl nem falt, szintén kitömött s masinára járó krokodil volt?

- Micsoda krokodil?

- Igaz, uram, - szólt közbe Karéfinotu, a kit ezentul jobb lesz valódi nevén, Brass Jupnek neveznünk, - az már valódi krokodil volt, a mely Tartelettet megrohanta s az is bizonyos, hogy ezt már nem én hoztam magammal.

Erre aztán Godfrey elbeszélte, a mi legutóbb történt; mily tömegesen jelentkeztek egy idõ óta a vadak, és pedig igazi oroszlánok, tigrisek, párduczok, aztán micsoda kigyó-seregre akadtak egyszerre, holott az elõtt, négy hónapon át, semmi ilyesnek még csak nyomát se látták a szigeten.

Kolderup W. Vilmos, meglepetve az által, a mit hall, semmit nem értett az egészbõl. A Spencer-szigetet régen ismerték már, s tudva volt felõle, hogy nincs rajta semmi vadállat, sõt az még az árverési hirdetésben is benne volt.

Az is megfoghatatlannak tetszett neki, a mit Godfrey arról beszélt, hogy a sziget több pontján füstöt látott, melynek okát hiába igyekezett kideriteni. Hallván e részleteket, nagyon felébredt kiváncsisága, mert látta, hogy itt más is játszott közbe, mint az õ akarata.

Tartelett viszont egyátalán nem akarta a magyarázatok érvényét elfogadni. Õ egy szót sem hitt abból, hogy a hajótörés, a vadállatok, a vadak nem voltak igaziak; s kiváltképen arról a dicsõségrõl nem akart lemondani, a melyet az által szerzett, hogy, a midõn elõször sütött el egy puskát életében, mindjárt le is lõtt egy polinéziai vezért. Hogy ez a vezér voltakép a Kolderup-palota egy szolgája volt, s hogy csak ugy nem volt neki kutya baja, mint magának a tánczmesternek, ezt Tartelett ur semmikép el nem hihette.

Mindent elmondtak, mindent megmagyaráztak, kivéve a valódi vadállatok s az ismeretlen füstgomoly kérdését. Ezek még Vilmos urat is komoly zavarba hozták. De, mint gyakorlati ember, erõt vett kiváncsiságán s elhatározott akarattal e kérdések megfejtését késõbbre halasztá s öcscséhez fordulva igy szólt:

- Godfrey! te mindig ugy szeretted a szigeteket, hogy azt hiszem, csak megelõzöm kérésedet, ha azt mondom, hogy ez a sziget a tied, a tied egyedül! Neked ajándékozom. Azt teheted szigeteddel, a mit akarsz. Eszem ágában sincs erõvel vinni el róla. Légy Robinson egész életeden át, ha arra van kedved...

- Én! - kiáltá Godfrey, - az egész életemen át!

Fina közeledett hozzá.

- Godfrey? - kérdé. - Igazán itt akarsz maradni a szigeten?

- Inkább meghalok! - mondá oly hangon, melynek õszinteségében nem lehetett kételkedni.

De aztán csak meggondolta magát.

- Vagy igen, - szóla, megfogván a leány kezét, - mégis itt maradok, de csak három föltétel alatt; az elsõ az, hogy te, kedves Fina, itt maradsz velem; a második, hogy Vilmos bátyánk is hozzánk csatlakozik, s a harmadik, hogy az «Álom» lelkésze ide jõ s még ma összeesket bennünket.

- Az «Álom»-nak nincs lelkésze, Godfrey! - felelé Vilmos nagybátyja, - hanem van még lelkész San-Franciscóban elég, s azt hiszem, olyat is találunk köztük, a ki vállalkozik rá, hogy e kis szivességet nekünk megtegye. Azt hiszem hát, hogy a te gondolatodnak adok kifejezést, midõn azt mondom, hogy holnap indulunk hazafelé.

Vilmos ur és Fina erre azt akarták, hogy Godfrey mutassa be nekik szigetét. Bejárták tehát azt, a sequoiák csoportjától kezdve, a patak mentén, egész a kis hídig.

A Vilmos-tanyát persze már nem mutathatta be. A tûz fölemésztette ezt a fatörzsbe vájt lakást teljesen. Bizony, ha Kolderup W. Vilmos meg nem érkezik, télviz idején, minden készletük tönkremenése után, vérengzõ vadállatokkal szemben, Robinsonjainknak igen szomoru lett volna a sorsa.

- Vilmos bátyám, - mondá Godfrey, - ha e szigetnek Fina nevét adtam volt, engedje megmondanom, hogy viszont a fát, melyben laktunk, Vilmos-fának neveztem el.

- Jól tetted! - felelé bátyja, - Viszünk is a hajtásából haza, s elültetjük friskói kertemben.

E séta közben is láttak távolról vadállatokat, melyek azonban az «Álom» jól fölfegyverzett és számos matrózcsoportjával szemben nem gondolhattak támadásra. Itt létük azonban bizonyos volt és megfoghatatlan.

Azután felszálltak a hajóra; Tartelett azonban engedelmet kért, hogy az ellene való támadás bizonyitékául magával vihesse «krokodilját», a mit meg is engedtek neki.

Estére az egész társaság együtt volt az «Álom» szalonjában s vidám lakomával ünneplé Morgan Godfrey megpróbáltatásainak végét, s Hollaney Finával való eljegyzését.

Másnap, január 20-án, Turcotte kapitány vezetése alatt az «Álom» utnak indult. Reggel nyolcz órakor Godfrey nem minden meghatottság nélkül látta nyugat felé mint valami árnyat eltünni a szigetet, a melyen öt hónapon keresztül oly iskolát végzett, melynek leczkéit soha sem felejtheti el.

A tenger pompás, a szél kedvezõ volt. S az «Álom» mint a nyil haladhatott czélja felé. Hisz most nem kellett rászednie senkit. Nem kellett számtalan kerülõt és fordulót csinálnia, mint elsõ utja alkalmával. Éjjel nem kellett visszamennie azon az uton, melyen nappal elõre haladt.

Ennélfogva január 23-án délben a hajó meg is érkezett San-Franciscó óriási kikötõjébe, s oda sorakozott a hosszú rakodó part többi hajói mellé.

De mit láttak ottan?

A hajó fenekérõl kimászott egy ember, a ki az «Álom»-ra - a Fina-sziget mellett töltött éjszaka után - ujra uszva jutott, s szerencsésen másodszor is elbujt.

És ki volt ez az ember?

Seng-You, a khinai, a ki az utat visszafelé is ugyanugy tette meg, mint elsõ izben.

Seng-You közeledett Kolderup W. Vilmoshoz.

- Bocsásson meg Kolderup ur, - szólt udvariasan. - Mikor felszálltam az «Álom»-ra, azt hittem, hogy egyenesen Shanghaiba megy, a hova én vissza akartam költözni; látván, hogy az «Álom» visszatért San-Franciscóba, legyen szabad nekem is kiszállanom.

Elámulva a khinai hirtelen megjelenésén, nem tudtak mit felelni neki s mosolyogva néztek rá.

- De hát, - szóla végre Kolderup W. Vilmos, - csak nem voltál hat hónapon át ott a hajó fenekén?

- Nem! - felelé Seng-You.

- Hát hol voltál?

- A szigeten!

- Te! - kiáltá Godfrey.

- Én!

- Az a füst tehát?...

- Tüzre csak szükség volt!

- S nem igyekeztél közeledni hozzánk, közös életmódunkban osztozkodni?...

- A khinai szeret magában élni, - felelé nyugodtan Seng-You. - Beéri önmagával s nincs szüksége senkire.

S aztán köszönt Kolderup W. Vilmosnak, kilépett a hajóról s eltünt.

- Ilyen fából vannak faragva a valódi khinaiak! - kiáltá Kolderup Vilmos. - Nézz reá Godfrey, s lásd, van-e benned valami hozzá hasonló. Hanem az mindegy, angol-szász fajunknak elég gondot fog adni még ez a nép.

- Most már értem a füstöt, - mondá Godfrey, - hanem a vadállatok csak nem függnek össze Seng-You ottlétével.

- És az én krokodilom! Magyarázzák meg az én krokodilomat! - türelmetlenkedék Tartelett.

Kolderup W. Vilmos, érezvén, hogy e részben olyasmi történt, a mi túl ment az õ szándokán, zavartan emelte kezét homlokára, mintegy letörlendõ onnan a gondot.

- Késõbb majd megtudjuk ezt is. Minden kiderül, csak jól kell keresni tudni! - szóla.

Pár nap mulva nagy pompával ünnepelték Kolderup W. Vilmos öcscsének s gyámleányának esküvõjét. El lehet képzelni, hogy a dúsgazdag kereskedõ barátai mennyire kitüntették az ifju párt.

Az egész szertartásban Tartelett ur kitünõ, elõkelõ, méltóságos magatartást tanusitott s növendéke is méltó volt mesteréhez, a táncz és helyes testtartás tanárához.

Tartelettnek ezenközben egy eszméje támadt. Nem viselhetvén krokodilját melltû gyanánt, a mit eléggé sajnált, elhatározta, hogy kitömeti. Ekkép az állat tátott szájjal, elõrenyuló karmokkal, a szoba menyezetére akasztva, az õ szobájának legkiválóbb ékességéül igérkezett.

Az állatot tehát elküldték egy hires kitömõhöz, a ki nehány nap mulva elkészitve, visszahozta azt.

Az egész társaság sietett megbámulni a szörnyeteget, mely Tartelettet szemelte volt ki pecsenyéjének.

- És tudja-e ön, Kolderup ur - mondá a kitömõ átnyujtva számláját, - honnét került ez az állat?

- Nem tudom én! - felelé a gazdag kereskedõ.

- Pedig reá volt akasztva a jel.

- A jel! - kiáltá Godfrey.

- Itt is van! - felelé a hires kitömõ.

S odanyujtott egy kis rézlapot, a melyre lemoshatatlan tintával e szavak voltak irva:

Hagenbeck küldeménye Hamburgból
Taskinar J. R. részére, Stocktonba.

A mint Kolderup W. Vilmos e szavakat elolvasta, óriási kaczajba tört ki. Most már értett mindent.

Taskinar J. R. ellenfele, kit az árverésben is legyõzött, õ volt az, a ki, hogy boszut álljon, összevásárolt a világ mindkét részén jól ismert hires állatszállitótól mindenféle szörnyü vérengzõ, meleg és hidegvérü állatokat, s azokat éjnek idején kirakatta a Spencer-szigetre. Drágába került neki, de legalább sikerült megzavarnia vetélytársa birtokának nyugalmát, mint a hogy tettek annak idején - ha hagyománynak hinni lehet - az angolok Martinique szigetével, mielõtt Francziaországnak visszaadták volna.

A Fina-sziget emlékezetes eseményei közül immár egy se volt megmagyarázhatatlan.

- Derék dolog! - kiáltá Kolderup W. Vilmos. - Magam sem tudtam volna különb boszut kisütni, mint ez a vén Taskinar!

- De, - mondá Fina, - ezekkel a rettenetes állatokkal a Spencer-sziget...

- A Fina-sziget - vágott közbe Godfrey.

- Tehát a Fina-sziget, - folytatá mosolyogva a fiatal asszony, - most már teljesen lakhatatlan.

- Ejh! - szólt az öreg Vilmos. - Hát mielõtt oda menénk lakni, megvárjuk, mig az utolsó oroszlán felfalja az utolsó tigrist.

- És akkor, kedves Fina, nem fogsz félni ott tölteni velem egy nyarat? - kérdé Godfrey.

- Veled, kedves férjem, - válaszolá Fina - nem félek én sehol, s mert ugy sem tetted még meg utadat a világ körül...

- Megteszszük, együtt! - kiáltott Godfrey! - S ha a balszerencse valaha igazán Robinsonná tenne...

- Oly Robinson leszel, a kivel vele lesz örökre hû felesége!

-&-