TIZENKETTEDIK FEJEZET.

A mely egy pompás és szerencsés villámcsapással végzõdik.

Miért is ne vallanók be? Godfrey kezdett e reá nézve elannyira uj helyzetben egész uj emberré válni. Szeles, könnyelmü, megfontolatlan, semmivel sem törõdõ, egyik napról a másikra élõ ember volt õ az elõtt. A holnap gondja soha még eddig meg nem zavarta nyugalmát. A montgomery-utczai dusgazdag palotában, hol tiz óra hosszat szokott egyhuzomban aludni, soha, még csak egy rózsalevél lehullása sem zavarta meg álmában.

No máskép fordult most a sorsa. Ezen az ismeretlen szigeten, teljesen és mindenfelõl elkülönözve látván magát a világ többi részétõl; reá kényszeritve, hogy számoljon a megélés körülményeivel, bizony olyan lett a sorsa, hogy nálánál sokkal gyakorlatibb emberrel is megtörténhetett volna, hogy nem tudja, mit tévõ legyen. Azt egész biztosra vette, hogy mikor az «Álom» eltünése kitudódik, azonnal keresésére fognak indulni. De mik voltak õk ketten? Ezerszer kevesebb, mint egyetlen gombostû egy nagy szénaboglyában, kevesebb, mint egy homokszem a tenger fenekén. Kolderup bátyja, mesés szerencséje nem szolgáltathatott e tekintetben kellõ megnyugtatást.

Ennélfogva, ámbár most már annyira-mennyire elfogadható menedékük volt, Godfrey álma igen szaggatott és izgatott álom volt. Agyveleje folytonos munkában volt, mint az elõtt soha. A legkülönbözõbb gondolatok zsibongtak benne: a multra vonatkozólag melynek elmultát keservesen megbánta, a jelenre vonatkozólag, melybõl a szabadulás eshetõségei foglalkoztatták s a jövõre vonatkozólag, melynek kilátásai szerfölött aggasztották.

De e nehéz megpróbáltatások közt józan belátása és erélye kezdett lassan-lassan kibontakozni a lankadtság azon ködébõl, a melybe eddigelé el volt rejtve. Godfrey elhatározta, hogy harczolni fog balsorsa ellen s mindent el fog követni, hogy emberséggel szabaduljon e kalandból. Ha egyszer végére ér, a leczke nem lesz elveszve jövõjére nézve.

Kora hajnalban talpon volt, hogy uj s teljesebb elhelyezkedésükön munkálkodjék. Az élelmi szerek, fõleg pedig a tûz kérdése volt az, a mely minden egyebet megelõzött; csak ezután következett az, hogy tudjanak szerszámokat s bárminõ fegyvereket késziteni, hogy tudjanak tiszta ruhára szert tenni, a nélkül, hogy legalább egy ideig a polinéziaiak módjára kelljen «öltözködniök».

Tartelett még aludt. Az árnyék homályában nem lehetett látni, de hallani lehetett. Ez a szegény ember, megmenekülve a hajótörésbõl, s szintoly szeles maradván negyvenöt éves korában, mint a milyen növendéke is mindeddig volt, nem igérkezett valami nagy segitségnek. Sõt ugy kellett vele számolni, mint uj teherrel, mert különbözõ szükségleteinek kielégitése Godfreyt terhelte, - de utóvégre mégis csak társ volt õ is.

Többet ért, mint a legértelmesb kutya ért volna, ámbár, tagadhatatlanul annak talán több hasznát vehette volna. De ez a teremtés tudott beszélni, habár össze-vissza; fecsegni, habár komoly dolgokról soha sem; és panaszkodni, a mi leggyakrabban megesett. Bármint volt is, szavaiban mégis csak emberi szó ütötte meg Godfrey fülét. S az mégis csak többet ért, mint Robinson Kruzoé papagálya. Tartelett társaságában még se tekinthette magát teljesen elhagyatottnak, pedig rá nézve semmi sem lett volna annyira leverõ, mint a tökéletes egyedüllét tudata.

- Robinson Péntek elõtt, s Robinson Péntek után: mily különbség! - gondolá magában.

E nap, junius 29-ike reggelén Godfrey azonban nem haragudott azért, hogy egyedül van; legalább átkutathatja az óriás fák csoportja közelében fekvõ környéket. Hátha sikerül neki valami ehetõ gyümölcsöt vagy gyökeret találni s azt az éhes tánczmester nagy gyönyörüségére haza hozni. Tartelettet hagyta tehát aludni és útnak indult.

A tengert és partját még könnyü köd lepte el; észak és kelet felõl azonban, a napsugarak behatása alatt, kezdett az engedni, hogy nem sokára egészen szétfoszoljék. Igen szép nap igérkezett.

Godfrey, egy derekas botot vágván magának, mintegy hét mérföldnyire elsétált a tengerparton azon irányban, a merre még nem járt.

A tengerpartra érve elõször is megreggelizett, és pedig kagylóból, csigákból, különösen pedig kitünõ kis osztrigákból, melyek itt roppant nagy számban voltak.

- Az igazat megvallva, - szólt magában, - most már nem kell attól tartani, hogy éhen halunk. Tizezer számban van itt az ehetõ osztriga, a mivel a gyomor legkövetelõbb igényeit is ki lehet elégiteni. Ha Tartelett panaszkodik, annak oka az, hogy nem szereti e héjas állatokat. No hát szeresse meg!

Annyi bizonyos, hogy az osztriga, ha teljesen nem is helyettesitheti a kenyeret és a húsételt, mindenesetre igen tápláló eledel, fõleg nagy mennyiségben fogyasztva. Könnyü emésztetü étel levén, minden veszély nélkül lakhatik jól vele az ember, a nélkül, hogy koczkáztatná, hogy késõbb megbánja.

Godfrey reggelijét befejezve ujra fölvette botját és rézsut irányban megindult délkeletnek, a patak tulsó partján akarván visszatérni. Ez uton el kellett jutni a rétségen át egész a facsoportig, melyet tegnap a bokrok és a cserje mögött látott, s melyet gondosabban meg akart szemlélni.

Godfrey tehát ebben az irányban haladt vagy két mértföldnyire. A patak partján mendegélt, melyet sûrü és mint a bársony, oly sima fû lepett el. Jöttére a vízi madarak egész csoportjai röppentek fel nagy zajjal, csudálkozva tekintve vissza ez uj lényre, a ki megzavarta birodalmuk nyugalmát. A patak áttetszõ vizében a legkülönbözõbb faju halak uszkáltak; a patak szélességét e helyen mintegy négy öt yardnyira lehetett becsülni. Nyilvánvaló volt tehát, hogy szükség esetén nem lenne nehéz benne halat fogni. Hanem hát a halakat is meg kellene elõbb sütni: s igy e részben is a tûz nagy kérdésével állt szemben.

Szerencsére azonban a cserjék elsõ sorához érve, Godfrey azonnal talált kétféle gyümölcsöt vagy gyökeret, melyek közül az elsõhöz szintén szükséges volt ugyan a tûz, hogy ehetõvé váljék, de a második élvezhetõ volt természetes állapotában is. Az amerikai indiánok e két növénynyel állandóan táplálkoznak.

Az elsõ a «kámász» nevü bokorról való, a mely még a minden mûvelésre alkalmatlan földeken is megterem. Hagymához hasonló gyökereibõl gazdag lisztféle táplálékot készítenek, mely szerfölött bõvelkedik egészséges tápláló erõben; különben ugy is meg lehet enni, mint a burgonyát. De akár igy, akár ugy, mindakét esetben némi fõzésnek vagy sütésnek kell alávetni.

A másik bokorféle alatt bizonyos hosszukás gumók teremnek, a melyeket a benszülöttek más vidékeken «yamf»-nak neveznek. Ebben kevesebb ugyan a tápláló anyag, mint a kamaszban, mindazonáltal a jelen viszonyok közt sokkal többet ért annál, mert ezt nyersen is meg lehetett enni.

Godfrey, nagyon meg levén elégedve azzal, a mit talált; minden további késedelem nélkül összeszedett nehányat e kitünõ gyökérbõl s gyümölcsbõl, s nem feledkezve meg Tartelett reggelijérõl sem, csomóba kötve hátára vetette azt, s megindult vissza a Vilmos-tanya felé.

Mondani is fölösleges, hogy ott - fõleg yamf-szállitmányára való tekintettel - igen szives fogadtatásra talált. A tánczmester mohón nyeldeste az uj táplálékot, ugy, hogy növendékének kellett közbelépni, hogy magát mérsékelje.

- Ejh! - felelé, - ma legalább módunkban van ily gyökeret enni; ki tudja, kapunk-e holnap ilyet is?

- Bizonyosan kapunk holnap is, holnapután is és mindig; - felelé Godfrey. - Csak oda kell menni, a honnét ezt hoztam és fölszedni.

- No ugy már jól van Godfrey; de hát ezzel a kámászszal mit csináljunk?

- Abból majd lisztet készitünk s kenyeret sütünk, mihelyt egyszer tüzünk lesz.

- Tûz! tûz! - kiáltott fejét csóválva a tánczmester. - De hát hogyan teszünk szert tûzre?

- Azt még magam sem tudom, de valahogy majd csak szert teszünk! - felelé Godfrey.

- Az ég adja, hogy igaza legyen, kedves Godfrey! Ha meggondolom, hogy oly sok ember van, kinek csak egy kis kénesfát kell saruja talpához dörzsölni és van tüze, a mennyi kell: egész dühbe jövök! Nem! soha sem hittem volna, hogy balsorsom valaha még ily nélkülözésre kényszerit. A Montgomery-utczán nem tehet az ember három lépést, hogy ne találkozzék valakivel, a ki égõ szivarából a legnagyobb készséggel szolgál tûzzel, míg itt...

- Itt, Tartelett, nem vagyunk San-Franciscóban, sem a Montgomery-utczán, s azt hiszem, okosabb lesz reményünket nem a járókelõk elõzékenységébe vetni!

- De hát igaz is, - békételenkedék Tartelett - mire való már az, hogy a sütés-fõzés nélkül nem jó se a kenyér, se a hus? Miért nem rendelte ugy a természet, hogy az ember élelem gyanánt beérhetné kevesebb czeremóniával is, talán magával a levegõvel is!

- Az is talán meg fog történni nem sokára! - felelé Godfrey jó kedvvel.

- Azt hiszi?

- Azt tudom, hogy a természettudósok foglalkoznak e problemával.

- Igazán? És mire alapitják ez uj táplálkozási mód létesitésére irányzott kutatásaikat?

- Arra az okoskodásra, - felelé Godfrey, - hogy az emésztés és lélekzés összeköttetésben levõ müködései a szervezetnek, hogy tehát egyik talán pótolhatná a másikat. Azon napon tehát, melyen a chemia kiviszi, hogy az ember táplálkozására szükséges elemek légzési uton beszivhatók legyenek, a nagy kérdés meg lesz oldva. Nem kell egyéb, csak a levegõt kell tápláló erejüvé tenni. S akkor, a helyett, hogy megenné az ember az ebédjét, be fogja azt szivni. Ennyi az egész!

- Milyen kár, - zúgolódott Tartelett, - hogy e nagyszerü találmány még nincs alkalmazásban. Én a magam részérõl szives örömest fölszivnék néhány tuczat rántott libamájat s egy szelet borjuszügyet, étvágy csinálónak.

És Tartelett elmerült gondolataiba, maga elé képzelvén e zamatos lég-ebédet, ugy, hogy szája önkénytelen harapásra nyilt, tüdeje neki tágult, s egyátalán elfelejtette, hogy nem csak ily képzelt légi ebédje nincsen, hanem egyátalán alig van magát mivel táplálni.

Godfrey ébresztette föl elmélázásából s szólitotta vissza a valódi életbe.

Arról volt szó, hogy a Vilmos-tanya belsejét mentül teljesebben fölszereljék.

Az elsõ feladat e részben az volt, hogy a jövendõ lakóházat minél teljesebb tisztogatásnak vessék alá. Legelõször is több mázsányit ki kellett hordani abból a növényporból, mely belül a földet ellepte, s melybe az ember majd térdig besüppedt. Két órai munka alig volt elégséges e nehéz feladat teljesitésére; végtére azonban a szoba mégis csak megszabadult ettõl a porladozó rétegtöl, mely a legcsekélyebb mozdulásra felhõvé kavarodott.

A talaj most kemény volt, szilárd, és összetartó, mintha csak padlózva lett volna a sequoia-fenyõ azon széles gyökereivel, melyek fölszinén kigyóztak. Ha hepehupás volt is e parket, annál szolidabb volt. Fekvõ helyül két sarkot szemeltek ki; ágy gyanánt természetesen nehány maroknyi, elõre jól megszáritott széna szolgált. A mi a többi butorokat illeti, különösen padot, szekrényt, asztalt, nem látszott lehetetlennek, hogy ilyeneket is készítenek maguknak, mert tudvalevõleg Godfreynek meg volt kitünõ kése s abban fürész és furó. És csakugyan szükséges is volt ez, mert rossz idõ esetén a fa belsejében kellett maradni, ott enni és dolgozni. Világosságban nem volt hiány, elég gazdagon özönlött az be az ajtón. Késõbb, ha nagyobb biztonság okáért kivánatosnak mutatkoznék, hogy a nyilás elzárható legyen, Godfreynek szándéka volt megkisérteni, hogy egy vagy két lyukat vág fölül a fa törzsén, a mely aztán ablak gyanánt szolgálhat.

Azt, hogy a törzs odvassága mily magasságban szünik meg, Godfrey nem tudta megállapítani világ nélkül. Csak annyit konstatálhatott, hogy egy tiz-tizenkét lábnyi pózna, ha feje fölött megforgatná, nem találna még semmi akadályra.

Ez a kérdés azonban még nem tartozott a sürgõsebbek közé. Megoldását bizvást késõbbre lehetett hagyni.

Igy telt el a nap; mire az e napra szánt munkát elvégezték, bizony beesteledett. Godfrey és Tartelett, igen ki lévén fáradva, nagyon kitünõnek találták ágyukat, mely nem állt másból, mint száraz fûbõl, a mely bõven állott rendelkezésükre; alvóhelyüket azonban ugyancsak védelmezni kellett a szárnyasoktól, melyek szintén nagy hajlandóságot mutattak, hogy a Vilmos-fa belsejében válaszszák tanyájukat. Ebbõl Godfrey arra a gondolatra jutott, hogy czélszerü lesz valamelyik szomszéd óriásfában egy tyukketreczet csinálni; addig azonban kénytelen volt a Vilmos-fa szobájába való bejárást ágakkal elzárni a betolakodó vendégek elõl. Szerencsére a birkák, nyulak, kecskék nem éreztek ilyen hajlandóságot. Ez állatok nyugodtan kivül maradtak s meg sem próbálták, hogy áttörjenek az elégtelen korláton.

A következõ napokon a fölszerelés munkáival s élelem-beszerzéssel bajlódtak, tojást és csigát, yámfgyökeret, manzarillaalmát szedtek, s minden reggel elmentek osztrigáért a tengerpartra; ez jó sok idõt vett igénybe és az órák gyorsan teltek. A háztartási szerek tekintetében még mindig szûken voltak. Egy pár mélyebb kagyló volt csak, a mit hol pohárnak, hol tányérnak használtak. Az igaz, hogy a táplálkozás ama módja mellett, a melyre a Vilmos-fa vendégei szoritva voltak, most nem is kellett több. A patak tiszta vizében lehetett mosdani, s ott lehetett tisztára mosni a fehérnemût is, a mi Tartelettnek volt a mulatsága. Nem igen fáradhatott bele, mert mindössze csak két ingük, két zsebkendõjük s két pár harisnyájuk volt.

A meddig a ruhamosás tartott - a mosás alá kerülõ darabok képezvén összes fehérnemükészletüket - a két megmenekült hajótörött kénytelen volt csak nadrágban és ujjasban lenni; de a nap oly melegen sütött, hogy meg nem fázhattak, aztán a kimosott ruha is gyorsan száradt.

Ilyen módon, a nélkül, hogy esõtõl, széltõl szenvedtek volna, megérték julius 3-át.

Helyzetüket mindinkább kezdték elfogadhatónak találni, legalább ahhoz a vigasztalan állapothoz képest, a melyben a szigetre jutottak.

Azonban nem volt szabad megfeledkezni a szabadulás lehetõségérõl sem, a mi csak kívülrõl következhetett be. Ezért Godfrey minden istenáldotta reggel végig tekintett a tengeren azon irányban, mely a hegyelõfoktól keletre s észak-nyugat felé terült. A Csendes-óczeán e része mindig elhagyatott volt. Semmi hajó sem járt arra, még csak halászbárka sem, még csak egy kis füstfelleg sem, mely a láthatáron kóvályogva elárulta volna, hogy erre nem messze egy gõzhajó jár. Ugy látszott, hogy Fina-szigete kivül fekszik minden kereskedelmi uton, s nem megy el mellette semminõ személyszállitó összekötõ vonal. Nem volt tehát mit tenni, mint türelmesen várni, s bizni a mindenhatóban, ki soha nem hagyja el a gyöngéket.

Koronkint, midõn a megélés közvetetlen szükségletei idõt adtak arra neki, fõleg Tartelett nyugtalansága következtében, Godfrey gyakran foglalkozott a tûz fontos és aggasztó kérdésével. Taplója szerencsétlenségre nem volt. Megkisérlette azt valami hasonló anyaggal pótolni. Valószinünek tetszett, hogy a sok mindenféle gombanemü közt, a mely a vén fák odvában nõ, akad olyan is, a mely hosszu száritás után gyulékony anyaggá változik.

Több ily gombát kerestek tehát s kitették a napra, a mig csak nem porlottak a szárazságtól. Azután Godfrey valami tûzkõszerû kõbõl, kése hátával, melyet most aczélnak használt, kiugratott egy pár szikrát, a mely rá is pattant arra a száritott gombára... De hiába... A szivacsos anyag nem gyuladt meg.

Erre az a gondolata támadt Godfreynek, hogy majd azt a növényport használja fel, a melyet a Vilmos-fa belsejében talált, s mely valószinûleg már sok száz éve száradt.

Azzal sem ment semmire.

Mindenbõl kifogyván, szikra kiveréssel megpróbált lángra gyujtani még valami szivacsféle növényt is, a mire a parti sziklák közt akadt.

E részben sem volt szerencsés. A szikra, melyet a kõ kiütött, rá ugrott ugyan arra az anyagra, de rajta azonnal elaludt. Godfrey és Tartelett igazán kétségbeestek. Lehetetlen volt tovább ellenniök tûz nélkül. A gyümölcsbe, gyökérbe, csigába már teljesen beleuntak, s félni lehetett, hogy gyomruk is egész képtelennek fog bizonyulni a mindig egyféle táplálék emésztésére. Mélabus tekinteteket vetettek - fõleg a tánczmester - a birkákra, nyulakra, csirkékre, melyek ott lábatlankodtak a Vilmosfa közelében. A nyáluk folyt erre a látományra. Szemeikkel kis híja, hogy nyersen föl nem falták õket.

Nem! ez nem tarthatott igy soká.

Azonban egy váratlan - sõt, ha ugy tetszik, mondhatjuk gondviselésszerü, - körülmény jött segitségükre.

A julius 3-ról 4-re virradó éjjel az idõ, mely pár nap óta már változóban volt, fullasztó meleg után, melyet a tengeri szél sem volt képes mérsékelni, hirtelen viharra fordult.

Godfreyt és Tartelettet éjjeli egy óra tájban hangos égdörgés ébresztette föl, melyet a villámok egész tüzijátéka kisért. Esõ még nem esett, hanem az sem késhetett már soká. Erõs záporra kellett készen lenni, mert a felhõrétegek a gõzök hirtelen lecsapódása folytán ugyancsak megtelhettek.

Godfrey fölkelt s kiment, hogy az ég állapotát megfigyelje.

A villámok fényében a lógó fellegek ugy tüntek fel, mintha nem is valami nagyon magas boltozatot képeznének a nagy fák lombozata fölött, melyek levelei valami khinai faldiszitmény finom részletei gyanánt tüntek most fel.

Egyszerre, az általános égzendülés közepett, egy lángolóbb villám csapott át a levegõn. A dörrenés nyomon követte, s a Vilmos-fán, tetejétõl aljáig, végig szaladt a villamos folyam.

Godfrey, egy szomszédos törzshöz félig odavágódva, hirtelen felugrott, mig körülte ugyancsak kezdett szakadni a zápor. A villám azonban meggyujtotta a felsõ lombozat száraz ágait. S a mint az esõ csapkodta, ugy szólva lángban uszó viz hullott le a földre.

Godfrey egy kiáltására ott termett társa:

- Tûz! Tûz!

- Tûz! - válaszolá Tartelett. - Áldva legyen a mindenek ura, a kinek köszönhetjük.

S mindketten rohantak a lehulló cserje felé, melynek egy része még lángolt, más része csak izzott. Hirtelen összeszedtek egy kevés száraz fát, a mi nem hiányzott az óriás fa tövénél, melynek alsó részét csak érintette a villám. Aztán bementek száraz lakásukba, de akkorra a fa felsõ égését tökéletesen eloltotta, a szakadó zápor, a nélkül, hogy - mint félni lehetett - a Vilmos-fa egész felsõ koronája elégett volna.