TIZENHARMADIK FEJEZET.

Godfrey a sziget más pontján ujra füstöt lát.

Ez a vihar aztán igazán a maga idejében jött. Godfrey és Tartelettnek nem kellett, mint Prometheusznak, a menyekig kalandozni, hogy onnan lelopják az égi tüzet. Pedig valóban az ég volt, amint Tartelett megjegyezte, oly elõzékeny irántuk, hogy egy villám szárnyán tüzet bocsátott rendelkezésükre. Most már csak gondozni kellett, hogy fentartsák.

- Nem is hagyjuk ám elaludni! - kiáltá Godfrey.

- Annál kevésbbé, mert élesztésére fában ugyan nem szenvedünk szükséget, - mondá Tartelett, kinek elégedettsége hangja örömtõl való elfulladásában nyilvánult.

- De hát ki fogja rakni?

- Én! Virrasztani fogok, ha kell, éjjel-nappal, - felelé Tartelett, egy lángoló ágat igazgatván.

S igy tõn egész a nap fölkeltéig.

Száraz fa, a mint mondtuk, nagy bõségben volt az óriás fenyõk környékén. Hajnal hasadtával Godfrey és a tánczmester fogták magukat s összehordva egy egész máglyányi farakást, hozzá láttak, hogy hasznát vegyék a villám adta tûznek. Tûzhelyül az egyik fa lábánál, két kiemelkedõ gyökér közt szemeltek ki alkalmas helyet, a hol csakhamar vígan lobogott a tûz. Tartelett, neki hevülve, tüdeje egész erejével szitotta a lángot noha erre egyáltalában nem volt szükség. E foglalkozása közben a legnevetségesebb állásokat foglalta el, szélkakas módjára hajolt jobbra-balra, a szerint, a mint a szellõ erre vagy arra hajtotta a füstöt, mely könnyü felhõkben oszlott el a felsõ lombozat között.

De nem azért kivánkoztak õk oly nagyon a tûz után, hogy legyen mit bámulniok s legyen minél melegedniök. Sokkal kellemesebb czéljuk volt nekik azzal. Nem kevesebb remény biztatta õket, mint az, hogy most már véget vethetnek azoknak a nyers csigából és gyökérbõl álló lakomáknak, melyek eddig egyedüli táplálékukat képezték. A reggel egy része tehát arra volt szánva, hogy e tekintetben segitsenek valamit.

- Elõször is eszünk egy vagy két csirkét! - szóla Tartelett, a kinek már a gondolatra is harapásra nyilt a szája. - Aztán jön egy pár nyulczomb, juhpörkölt, kecsketokány, nehány vad madár, aztán két vagy három édesvizi hal, s végül jó csomó tengeri hal.

- Ne siessünk olyan nagyon, - felelé Godfrey, kit e szerény étlap igen jó kedélyhangulatba hozott. - Hogy az ember éhségét csillapitsa, nem szabad azt koczkáztatni, hogy csömört kapjon. Kiméljük azt, a mink van Tartelett! Két csirke, hogy mindegyikünknek jusson egy - isten neki; s ha a kenyérnek hiját találnók érezni, remélem, hogy a kámászgyökér, annak rendje és módja szerint elkészítve, tökéletesen pótolni fogja.

S két ártatlan szárnyas csakugyan áldozata lett étvágyuknak; leölték, lekoppasztották, megtisztogatták, aztán a tánczmester fanyársra huzván õket, csakhamar ott pirultak a lobogó lángon.

Ez alatt Godfrey azzal foglalkozott, hogy a kámászgyökereket oly állapotba hozza, hogy azok is kiegészítõ részét képezzék ennek az elsõ komoly jelentõségü reggelinek, melyet Fina szigetén elköltendõk voltak. Hogy a kámász ehetõvé váljék, ugy kell vele elbánni, mint az indiánok szokták, a mit az amerikaiak majd mindnyájan tudnak, mert a nyugati vidékeken ugyancsak gyakran láthatják.

Godfrey következõleg járt el.

Összeszedett egy csomó lapos követ a parton s aztán belerakta a parázsba, hogy mentül hamarabb izzóvá váljék. Tartelett valószinüleg azt gondolta ugyan magában, hogy kár ezt a szép tüzet arra használni, hogy kemény köveket süssenek benne, de mivel hogy az semmiben sem akadályozta csirkéi pirulását, nem tett kifogást a mûvelet ellen.

Mig a kövek izzottak, Godfrey kiszemelt egy tisztás helyet, honnan mintegy négyszög-yardnyi területen még a füvet is eltávolitotta; aztán hosszu kagylóhéjakat keresvén elõ, mintegy tiz hüvelyknyi mélyen leásott a földbe. E lyuk mélyére azután száraz fából tüzet rakott, a fát meggyujtotta s a közben ott hagyott földet izzó melegre hevítette.

Mikor a fa elégett, eltisztították onnan a hamut, s a kámászgyökereket, melyeket elõbb megtisztítottak, meghámoztak, szépen elhelyezték a földben, s egy réteg forró földdel teritették le; aztán fölibe rakták az izzó köveket s azokon uj tüzet gyujtottak, mely csakhamar lobogó lánggal égett.

Igy valóságos kemencze képzõdött, melyben csakhamar neki pirult a kámász s mintegy félóra mulva az egész mûvelet befejezettnek volt tekinthetõ.

A kõ és földréteg alatt ugyanis, a melyet aztán eltisztogattak, a kámász gyökerei egész nagy átalakuláson mentek keresztül. Ha az ember összezuzta volna õket, lisztet kapott volna, a melybõl igen könnyü lett volna valami kenyérfélét sütni. Igy, mostani állapotukban is igen tápláló természetû burgonyaízük volt.

Ezen alkalommal csak ilyen minémüségükben tálalták fel õket s képzelhetni, hogy a két menekült jó kedvüen lakmározott belõlük. Hát még a két csirkébõl! Meg is ették csontig mind a kettõt. Még kevésbbé kimélték a kámászt, mert nem kellett attól tartani, hogy elfogy. Hisz közel volt a mezõ, a hol bõségesen termett. Csak le kellett hajolniok, hogy százszámra szedhessék.

Befejezvén a lakomát, Godfrey azzal foglalkozott, hogy lisztet készített s kamaszból, a minek az a jó tulajdonsága van, hogy bármeddig eltehetõ, s kenyérnek bármikor használható.

Ez a nap ily foglalkozás közben, telt el. A tüzet mindig nagy gonddal táplálták. Különösen éjszakára raktak sokat rá; Tartelett azonban ennek daczára éj idején többször fölkelt, eltisztitotta a hamut, s uj ágakat rakott reá, hogy annál vígabban égjen. Aztán lefeküdt, de minthogy azt álmodta, hogy a tûz elaludt, csakhamar felugrott, s újra kezdte a munkát, míg csak meg nem virradt.

Az éjszaka különben minden baj nélkül eltelt. A tûz pattogásához csakhamar hozzájárult a kakas kukorikolása is, a mire aztán Godfrey fölébredt; nem sokára azután fölkelt társa is, a ki csak nem rég aludt el. Godfreyt legelõször is az lepte meg, hogy a Vilmos-fa belsejében léghuzamot érez, még pedig fölülrõl. Ebbõl azt következtette, hogy a sequoia üres és odvas egész felsõ ágaiig s ott is nyilás van rajta fölfelé, a mit ha védve és födve akarnak maradni, tanácsos lesz bedugni.

- Ez mégis különös! - szóla magában Godfrey. - Hogy történhetett, hogy én a mult éjszakákon nem éreztem ezt a léghuzamot. Tán a villám okozta volna?

S e kérdésekre felelni akarván, elhatározta, hogy kivülrõl meg fogja vizsgálni a nagy fa törzsét.

E vizsgálat után Godfrey tökéletesen tisztába jött az iránt, mi történt a vihar alatt.

A villám nyoma tisztán látható volt a fán, melyet az elektromos áram széles vonalban megfosztott héjától, törzsétõl kezdve egész gyökeréig. Ha a villamos szikra, a sequoiának nem külsején szalad végig, hanem belsejébe nyomul, Godfrey és társa menthetetlenül elvesznek. A nélkül, hogy sejtették volna, komoly veszedelemben forogtak.

- Igaz, hogy azt szokták mondani, - szólt Godfrey, - hogy vihar idején nem tanácsos fa alá menekülni. Meg is tehetik ezt azok, a kik máshová menekülhetnek. De hogy kerüljük mi ki ezt a veszedelmet, mikor éppen a fában lakunk? No de majd meglássuk!

Aztán megvizsgálta közelebbrõl a villám utját a törzsön.

- Az világos, - így okoskodott magában, - hogy ott, a hol a villám a fába becsapott, erõsen szét kellett hasitania az egész törzset. De akkor, minthogy e hasadás által okozott nyiláson behatol a lég, ez a fa egész törzse magasságában átodvasul, s éltetõ erejét már csak héja és külseje révén nyeri. E körülményt mindenesetre jó lesz számitásba venni.

S Godfrey fogta magát s egy oly ágat keresett, a melyet fáklya gyanánt használhat.

Egy fenyõbokor elszáradt fája alkalmasnak mutatkozott e czélra; ágain bõven volt a gyanta, s lángra lobbantva, igen tiszta fénynyel égett.

Ezzel aztán bement az odúba, mely lakásokul szolgált. A homályra hirtelen következvén a világosság, könnyü volt felismerni, milyen a Vilmos-fa belsõ alakulása.

Szabálytalanul át meg átszelt csöves nyilás emelkedett egyenesen vagy tizenöt lábnyira a föld felett. Magasabbra emelvén fáklyáját, Godfrey egész tisztán kivette e kéményszerü mélyedést, melynek folytatása a homályba veszett el. Föl lehetett tenni, hogy a fa egész törzsén végig huzódik az a kémény; de más részt a sötétség meg arra mutatott, hogy kell lenni közbe-közbe még érintetlen maradt bütyköknek is. Ezek segitségével remélni lehetett, hogy, ha könnyen nem is, lehetséges lesz felkúszni a törzs tetejéig.

Godfrey, ki folyton a jövõre gondolt, elhatározta, hogy késedelem nélkül utána lát, mire mehet e tekintetben.

Kettõs czélja volt. Elõször is légmentesen el akarta zárni ezt a nyilást, a melyen keresztül szél és esõ behatolhattak, s ez által a Vilmos-fában való tartózkodást lehetetlenné tehették; - aztán meg arról is meg akart bizonyosodni, hogy veszedelem - teszem vadállatok vagy benszülöttek támadása - esetén, a sequoia felsõ ágai ez uton nem szolgálhatnának-e menedék gyanánt.

Próbálni mindenesetre meglehetett. Ha a szük lyukban valami legyõzhetetlen akadályra talál, hát akkor szép csöndesen visszatérhet.

Fáklyáját két nagy gyökér közé beléerõsitvén a talajba, kezdett az üreg falán fölfelé mászni. Hasadások és hézagok ebben nagy segitségére voltak. Aztán ügyes, erõs, hajlékony, izmos ember volt, s a testgyakorlatban mint minden amerikai, jártas. Csupa játék volt ez neki. Az egyenlõtlen üregben csakhamar szükebb helyre ért, a melyen csak már lábát, térdét, hátát összehuzva kúszhatott, mint valami kéményseprõ. Csak attól félt, hogy az üreg annyira talál keskenyedni, hogy kénytelen lesz visszatérni.

Ámde sikerült egyre fölebb hatolnia. A hol valami kényelmesebb pontot talált, ott megállapodott, hogy magát kipihenje.

Három percz mulva azután, hogy a földrõl felkúszott, ha nem is érkezett fel hatvan lábnyi magasra, nem lehetett már messze attól, s igy csak vagy husz lábnyi magasság volt, a melyen még át kellett hatolni.

Csakugyan kezdé is már érezni, hogy üdébb lég hatol az arczába; mohón nyelte is azt, mert egészben véve nem valami kellemes volt itt átfurakodni.

Pár pillanatig megnyugodván, s lerázván magáról a faport, mely reá hullott, Godfrey ujra megindult fölfelé a nyiláson, mely lassan-lassan keskenyedett.

E pillanatban azonban figyelmét valami zaj vonta magára, a melyet igen alaposan gyanusnak tartott. Mintha valami sziszegést hallott volna a fa belsejében. Azután pedig valami fütty-féle hangzott fülébe.

Godfrey megállt.

- Mi lehet ez? - kérdé magában. - Valami állat talán, a mely a sequoiába menekült? Hátha kigyó?... Nem!... Hisz kigyót még egyátalán nem láttunk ezen a szigeten... Inkább lehet valami madár, a mely menekülni akar.

Godfrey nem is csalódott s a mint fölebb mászott, tisztábban kivehetõ vijjogás, aztán pedig szárny csattogás hatolt hozzá; a mibõl meggyõzõdhetett, hogy csakugyan valami szárnyassal van dolga, mely e fában fészkel, s melyet nyugalmából felzavart.

Tüdeje egész erejével el kezdte hessegetni, és csakhamar csakugyan ki is riasztotta. Hallotta, a mint fölrepül, s az is lehallatszott, a mint már az ágakat és leveleket verdeste szárnyaival. Közel kell hát lenni a felsõ nyilásnak.

És csakugyan, néhány pillanat mulva Godfrey is kiüthette fejét a fatörzsbõl az ágak közé, s egy kis erõfeszités után egész kényelmesen elhelyezkedhetett a fa ágai között, nyolczvan lábnyi magasban a föld szine felett.

Egész erdõ volt ezen a fatörzsön. A lombozat némely ágon oly sûrü volt, mint az õserdõk cserjés bozótja, melyen lehetetlennek látszott keresztül hatolni.

Godfrey azonban, igaz, hogy nagy fáradsággal, de átkúszott egyik ágról a másikra, hogy, a mennyire lehet, magasra jusson.

Közeledtére seregesen röppentek el a madarak, ijedten csiripelve e szokatlan megzavartatásra s a szomszéd fákon települtek le, melyek felett a Vilmos-fa koronája magasan uralkodott.

Godfrey egyre feljebb mászott, a mig csak tudott, s nem állt meg, csak akkor, midõn a legfelsõ ágak már kezdtek hajladozni sulya alatt.

A meddig szeme látott, viz vette körül Fina szigetét, mely ugy terült el alatta, mint valami dombormûvü térkép.

Tekintete sietve járta körül a tengert. Üres és elhagyatott volt az minden irányban. Ujra meggyõzõdött tehát, hogy a szigetnek a Csendes-tenger kereskedelmi utjain kivül kell feküdni.

Godfrey nagyot sóhajtott; azután tekintete a szigetre irányzódott, erre a szûk földterületre, a melyhez élete kötve volt, mindenesetre hosszu idõre, talán örökre.

Godfrey a legnagyobb meglepetéssel vette észre, hogy - ez alkalommal észak felé - ismét oly füstöt lát, mely hasonlit ahhoz, a melyet már egyszer észrevenni vélt délfelõl. A legnagyobb figyelemmel vizsgálódott tehát arra felé.

A tiszta és nyugodt levegõben igen határozott körvonalokban kivehetõ, felsõ részén megoszlott kékes füst szállt egyenesen fölfelé.

- Nem! nem csalatkozom! - kiáltá Godfrey. - Ott füst van, s ennek folytán tûznek is kell lenni, a melybõl a füst ered! Ezt a tüzet pedig nem gyujthatta meg más, mint... Mint?.. az ég tudja, kicsoda?

Godfrey erre a legtökéletesebb szabatossággal utána látott, hogy megállapitsa a helyet, a honnét a füst felszállott.

A füst a sziget észak-keleti részén emelkedett fel, a magas sziklák közül, melyek a partot szegélyezték. E részben minden tévedés lehetetlen volt. Legalább ötezer lábnyira volt a Vilmos-fától. De ha az ember északkeleti irányban átvágott a mezõn, s azután a tengerpart mentén haladt, okvetlen el kellett jutni azokhoz a sziklákhoz, melyek fölött a füst lebegett.

Egészen kikelve magából, Godfrey a fa tetejérõl a törzshöz vissza sietett. Ott egy pillanatra megállt, letépett néhány fenyõágat és levelet, aztán ujra belékuszott az üregbe, s tõle telhetõ sietséggel csúszott le benne egész a föld szinéig.

Nehány szót szólt Tartelettnek, arra figyelmeztetvén, hogy ne aggódjék távolléte miatt, azután rohanva megindult északkelet felé, hogy eljusson a tengerpartra.

Mintegy két órai futás volt ez, elõbb a tisztás mezõségen át, itt-ott egy-egy ritkás csalitban, felfutó természetü bokrok mellett, aztán meg a tengerparti sürü mentén. Végre eljutott az utolsó sziklalánczhoz.

De a füstöt, melyet Godfrey a fa tetejérõl látott, hiába kereste tekintetével, mióta a fáról leszállott. De mert tisztán s világosan kivette az irányt, a honnét a füstnek föl kellett szállni, azt minden nehézség s tévedés nélkül feltalálhatta. Szorgosan hozzá látott tehát a kutatáshoz. Átvizsgálta teljesen a tengerpart ezen részét. Nézdelt erre-arra, kiáltozott...

Egy hang sem felelt hivására. Emberi lény a parton nem mutatkozott egyetlen egy sem. S egyetlen sziklán sem volt nyoma akár mostanában égõ tûznek, akár hamunak, a mi arra mutatott volna, hogy ott elõbb tûz volt, a melyet a tengeri növények s a szél által partra hajtott tengeri sás táplálhattak volna.

- Pedig lehetetlen, hogy tévedtem volna, - ismétlé magában mindegyre Godfrey. - Valóságos füst volt az, a mit láttam. És mégis...

Azt lehetetlen levén föltennie, hogy szeme káprázott; Godfrey arra gondolt, hátha valami meleg forrás, valami idõnkint felbuggyanó szökõviz van e szigeten, s igyekezett erre rá akadni, s igy gyõzõdni meg, hogy a füst ettõl eredt.

Semmi sem szólt az ellen, hogy a szigeten akár párosával találkozzék a természet ilyféle játéka. S ez esetben a füstoszlop egy egyszerü geológiai tünemény könnyen érthetõ jelensége lett volna. Godfrey, eltávozván a tengerpartról, a Vilmos-fa felé visszamentében körülményesebben megvizsgálta a tájat, mint jövet. Nehány négy lábu állatot is látott, egyebek közt amerikai õzet, de jöttére ezek mind oly sietve rohantak el, hogy lehetetlen lett volna õket elérni.

Vissza ugy négy óra tájban érkezett. Már vagy száz lépésnyi távolból hallotta a kis hegedü vékonyka czinczogását, s oda érve a fához, Tartelettet mint valami Vesztaszüzet, a gondjaira bizott tûz felett való gondos õrködésben találta.