TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

A melyben egy vad ember erkölcsi és szellemi nevelésérõl van szó.

Ez alatt a fogoly oda ért megmentõihez. Egy pillanatra megállt, azon természetes félelemnél fogva, a melylyel e reá nézve felsõbbnek tetszõ lények iránt viseltetett; rögtön utána azonban annál gyorsabb léptekkel rohant feléjük. Oda érkezve a két fehér elé, lehajolt egész a földre; aztán megfogván Godfrey lábát, oda tette azt saját fejére, ezzel akarván jelezni, hogy szolgájának ismeri magát.

Az ember bizony könnyen azt hihette volna, hogy még ez a polinéziai ifju sem nevekedett föl a nélkül, hogy ne olvasta volna Robinson Kruzoét!

Godfrey azonnal fölemelte a szegény ördögöt, a ki egészen elképedve állt elõtte. Aztán jól a szeme közé nézett.

Vagy harminczöt éves ember lehetett, s ruha gyanánt mindössze egy pár darab rongyot viselt, a mivel ágyékait elfödte.

Vonásaiból, valamint feje alkatából azonnal föl lehetett ismerni, hogy az afrikai feketék fajához tartozik. A polinéziai szigetek elcsenevészett törzsével, mely a koponya összelapultságánál, s a karok hosszuságánál fogva annyira közel áll a majomhoz, egyátalán nem lehetett õt összetéveszteni.

De hát hogy történhetett, hogy egy szudáni vagy abissziniai néger a Csöndes-tenger valamely szigetének lakosai hatalmába került? Ezt csak ugy lehetett volna megtudni, ha ez a fekete beszélt volna angolul, vagy azon két-három európai nyelv valamelyikén, a melyen Godfrey értett. De csakhamar kiderült, hogy e szerencsétlen nem beszél, csak valami teljesen érthetetlen szójárást, bizonyára azon benszülöttek nyelvét, a kiknek valószinüleg igen ifju korában hatalmába került.

Godfrey ugyanis azonnal angol nyelven intézett hozzá kérdéseket: De választ nem kapott. Akkor aztán jelek által nagy nehezen megértette vele, hogy nevét kivánja tudni, Némi sikertelen erõlködés után a néger, a ki különben igen értelmes, sõt igen becsületes ábrázatu ember volt, a hozza intézett kérdésre ez egyetlen szóval felelt:

- Karéfinotu.

- Karéfinotu! - kiáltá Tartelett. - Nézze meg az ember a bolond feketéjének a nevét... Inditványozom, hogy nevezzük «Szerdá»-nak, mert ma szerda van, s a Robinson szigeteken ez a rendes gyakorlat. Tagadom, hogy ily körülmények között joga lenne magát Karéfinotunak hivatni.

- De ha ez a neve, - felelé Godfrey, - ugyan miért ne tarthatná meg azt továbbra is?

S e pillanatban érzé, hogy egy kéz nyul melle felé, míg a fekete arczának egész kifejezése azt a kérdést látszott intézni hozzá, hogy hát viszont mi az õ neve.

- Godfrey! - válaszolá.

A fekete megpróbálta utána mondani e nevet, de ámbátor Godfrey több izben ismételte elõtte, nem sikerült neki azt érthetõ módon kiejteni. Azután a tánczmesterhez fordult, mintegy annak neve után tudakozódván.

- Tartelett, - felelé az édeskés hangon.

- Tartelett! - ismétlé Karéfinotu.

Ugy kellett lenni, hogy e név betücsoportosítása megfelelt az õ nyelve és torka ügyében levõ hangoknak, mert elõszörre mindjárt tisztán, kivehetõleg ejtette ki.

A tánczmester rendkivül büszke volt erre. A mit elvégre tõle nem is vehetett rossz néven senki.

Godfrey azonban hasznát akarta venni a fekete nyilvánvaló értelmességének s azért igyekezett vele azt megértetni, hogy szeretné tudni, mi neve ennek a szigetnek. Azért két kezével reá mutatott az elõtte elterülõ erdõkre, rétekre, halmokra, aztán az azokat környezõ tengerpartvidékre s szemeivel kérdõleg tekintett felé.

Karéfinotu nem értvén meg azonnal, mit akarnak tõle, ismétlé kezeivel Godfrey mozdulatait, megfordult maga körül, s tekintetét megjártatta az egész környéken.

- Arnéka! - szólt végtére.

- Arnéka? - ismétlé Godfrey, s kérdését mintegy jobban megértetendõ, reá toppantott lábával a sziget földére.

- Arnéka! - felelé ujra a fekete.

E válaszból Godfrey semmivel sem lett okosabb, sem a sziget földrajzi elnevezését, sem a Csendes-tengerben való fekvését illetõleg. Ez a név egyátalán nem tartozott azok közé, melyeket szigetnév gyanánt hallott valaha; bizonyára a benszülöttek által használt táj-elnevezés volt, melyet a térkép-felvevõk nem ismertek.

E közben Karéfinotu nem szünt meg rábámulni a két fehér emberre; nem minden elképedés nélkül jártatta tekintetét hol egyiken, hol másikon, mintegy emlékezetébe akarva vésni a kettõt egymástól megkülönböztetõ vonásokat. Közben-közben mosolyra fordultak ajkai, s ilyenkor elõtüntek pompás fehér fogai, melyeket Tartelett nem minden bizalmatlanság nélkül szemlélt.

- Tulajdon kezemben törjék el a hegedûm, - szóla, - ha e fogak nem ropogtattak valaha emberi hust!

- Attól azonban nem kell többé uj társunknak tartani, hogy õt sütik és eszik meg, - felelé Godfrey. - És szegény ördögre nézve, valljuk meg, egyelõre ez a fõ.

Karéfinotu legnagyobb figyelemmel a fegyvereket nézegette, melyeket Godfrey és Tartelett viseltek, a vállukon levõ puskákat szintugy, mint az övükbe dugott revolvereket.

Godfreynek kedvére való volt ez a kiváncsiság. Ebbõl nyilván következtethetett arra, hogy feketéjük soha nem látott lõporos fegyvert. Tekintete egész tisztán árulta el az érdeklõdést az iránt, mik lehetnek ezek a villámot lövelõ vascsövek, melyek egyikének csak imént õ maga is megmentését köszönhette. S ez az érdeklõdés a legnagyobb mértékben természetes is volt. Godfrey ebbõl kiindulva, igen józan számítással igyekezett mentül nagyobb hatalomnak tüntetni föl elõtte azt, a mivel a fehér emberek rendelkeznek. Megtöltötte puskáját, aztán egy madárra irányzá Karéfinotu figyelmét, mely mintegy ötven lépésnyi távolban a rétség felett lebegett, arczához kapta fegyverét, czélzott vele, elsütötte: - a madár lehullott.

A lövés dörrenésére a fekete oly merész ugrást koczkáztatott, hogy Tartelett tánczmester létére meg nem állhatta, hogy mûvészete szempontjából ne bámuljon rajta. A vad pedig, legyõzvén rémületét s látván, hogy a madár, melynek a lövés szárnyát érte, ott bukdácsol a fûben, fogta magát s gyorsan, mint egy vadászkutya, oda rohant a madárhoz, aztán nagy arczfintorgatással, félig vidáman, félig elképedten, visszahozta azt gazdájához.

Midõn ezt Tartelett látta, neki is kedve kerekedett megmutatni Karéfinotunak, hogy a Nagy Szellem õt is megáldotta a villám hatalmával. Észrevevén egy halászmadarat a mint a patakhoz közel nyugodtan üldögélt, egy vén törzsön, rá fogta a puskáját.

- Nem! Ne lõjjön Tartelett! - szólt azonnal Godfrey.

- És miért ne?

- Gondolja csak meg! Hátha véletlenségbõl el találja hibázni azt a madarat, mennyire alább szállitja a feketének hatalmunkban vetett hitét.

- De hát mért hibáznám el? - kérdé Tartelett nem minden megbántódás nélkül. - Vajjon elõbb a csatában, mikor teljes világéletemben elõször sütöttem el puskát, messzebbrõl mint száz lépésrõl nem találtam-e mellen az egyik emberevõt?

- Igaz, tagadhatatlan, hogy eltalálta, - felelé Godfrey; - magam is láttam, a mint elesett; de azért, Tartelett, tegye meg a kedvemért, közös érdekünkben, s ne kisértse másodszor is a szerencsét.

A tánczmester elkedvetlenedve s megsértve, mégis hajtott az okos szóra; puskáját nagy mogorván vállára vetette, s azután mindketten követve Karéfinotutól, megindultak a Vilmos-fához hazafelé.

Az volt még csak a meglepetés Fina-szigetének uj vendégére nézve, a midõn meglátta, hogy a sequoia belsejében mily szerencsés találékonysággal van berendezve minden. Elõbb mindenre nézve ki kellett tanítani, megmutatván neki gyakorlatilag, oly módon, hogy elõtte használták õket, mire valók az egyes szerszámok, eszközök, edények. Ugy kellett lenni, hogy Karéfinotu eddig az emberi nem legalsóbb rendbeli vadjai között idõzhetett, mert még a vas is ismeretlennek látszott elõtte. Megfoghatatlannak találta, hogy a vasfazék nem gyulad meg, midõn izzó parázs fölé teszik, minduntalan vissza akarta rántani; a mi felett Tartelett, a ki a készülõ levesre való fölügyeletet magára vállalta, szerfölött boszankodott. Egy tükörrel szemben, melyet oda mutattak neki, bámulása alig ismert határt; forgatta elõre, hátra, mintegy látni akarva, hogy nincs-e saját egyénisége ott a háta mögött.

- De hisz ennek alig van annyi esze, mint egy jóravaló majomnak! - kiáltott Tartelett, lenézõleg tekintvén a vadra.

- Oh nem, Tartelett, - felelé Godfrey, - ez az ember sokkal több a majomnál, mert lássa, oda néz a tükör mögé, a mi arra mutat, hogy gondolkozik, a mire pedig egy állat sem képes.

- No jó, megengedem tehát, hogy több a majomnál, - szóla Tartelett, oly mozdulattal vonogatva vállát, mely nyilván mutatta, hogy nem valami nagyon van meggyõzõdve, - azt azonban határozottan merem állitani, hogy ennek az emberi lénynek nem fogjuk semmi hasznát venni.

- Én pedig biztos vagyok az ellenkezõrõl, - felelé Godfrey.

Ételek dolgában, a föltálalt ebéddel szemben, nem mutatkozott finnyásnak Karéfinotu úr. Elõször megszagolgatta, aztán foga hegyével megkóstolgatta az elébe adott ételeket, s mire az ebéd véget ért, azt tapasztalták, hogy a nyulleves, szárcsa pecsenye és ürüczomb, a mibõl kámász és yamf kiséretében a lakoma állt, alig volt elégséges étvágya kielégitésére.

- Látom, hogy jó étvágya van szegény ördögnek! - szóla Godfrey.

- Magam is úgy tapasztalom, - felelé Tartelett, - s azért jó lesz vigyázni, nehogy fölébredjenek a ficzkóban a kanibáli hajlandóságok.

- Ugyan menjen Tartelett! Hisz ha volt is valaha kedve emberhúst enni, módunkban lesz leszoktatni róla!

- Én nem merném biztosra venni, - felelé a tánczmester. - A ki egyszer az ilyesmibe bele kóstolt!...

Mig a két fehér ember igy beszélgetett, Karéfinotu a legnagyobb figyelemmel hallgatott reájuk. Szemeiben az értelmesség tüze ragyogott. Látni való volt, hogy szeretné megérteni, a mit jelenlétében mondanak. Aztán õ is beszélni kezdett, nagy folyékonysággal, de szakadozott, eltagolt hangokkal, jóformán kiáltásszerü szólamokkal, melyekben, mint a polynéziai nyelvek és szójárások legtöbbjében, az a és u hangok voltak a túlnyomók.

Elvégre is ezen oly gondviselésszerüen megmentett fekete egy uj társ volt magányukban, a kitõl várni lehetett, hogy - a legváratlanabb véletlen által hatalmukba ejtve - odaadó szolgája, valóságos rabszolgája lesz a Vilmos-fa gazdáinak. Erõs, ügyes, tevékeny férfinak látszott; semmi munkától vissza nem riadt. Igen nagy hajlandóságot s képességet mutatott mindent utánozni, a mit lát, hogy mások tesznek. Godfrey ezt felhasználva, látott hozzá neveléséhez. A házi állatok gondozását, gyökerek és gyümölcsök szedését, a nyulak és agutik kiválasztását, melyek a konyhára voltak szánva, egyszeri megmutatás után igen pontosan el tudta intézni s némi utmutatás után a manzanilla gyökerébõl is el tudta késziteni az almaborfélét, a mit szomjuk enyhitésére a viz mellett használtak.

Bármit gondolt is magában Tartelett, Godfrey nem tudott semmi bizalmatlanságot sem érezni e vad iránt, s úgy látszott, hogy ezt nem is lesz oka megbánni. Ha volt valami, a mi aggasztotta, az az volt, hogy hátha az emberevõk, kik Fina szigetének fekvését most már egészen határozottan ismerték, vissza találnak oda térni.

Az elsõ napokban ágyat rögtönöztek Karéfinotu részére a Vilmos-tanya szobájában; õ azonban, ha csak az esõ nem esett, szivesebben aludt kivül, valamelyik fa tövében, mintha csak azt tartotta volna feladatának, hogy mint õrszem õrködjék a lakóház felett.

A szigetre való jöttét követõ tizenöt nap alatt Karéfinotu több izben elkisérte Godfreyt vadászatra. Meglepetése mindig szerfölött nagy volt, midõn a távolból eltalált vadakat lehullani látta, azután pedig oly hévvel és buzgalommal teljesitette a vadászkutya dolgát, hogy nem volt akadály - bozót, bokor, patak, - a mi ebben feltartóztathatta volna. Lassan-lassan Godfrey egész komolyan hozzá szokott e vad szolgához. Csak egy tekintetben mutatkozott Karéfinotu minden tökéletesedésre képtelennek: az angol nyelv megtanulása tekintetében. Bárhogy erõlködtek is, nem sikerült vele elsajátittatni a legközönségesebb használatú szókat sem; pedig Godfrey és fõleg Tartelett, a ki fejébe vette, hogy kifog vastagfejüségén, e részben mindent elkövettek.

Igy telt az idõ. Azonban, ha a jelen, hála a körülmények kedvezõ alakulásának, eléggé elviselhetõnek mutatkozott is, s ha semminõ közvetetlen veszély nem is fenyegette õket, Godfrey lelkében mégis minduntalan fölmerült a gondolat, vajjon soha világ életében nem sikerül-e e szigetrõl eltávoznia s valami uton-módon visszatérni hazájába! Nem volt nap, hogy ne gondolt volna Vilmos bátyjára s jegyesére. Mély elkeseredés vett rajta erõt, midõn észrevette, hogy a rossz idõ, mely barátai, családja és az õ egyénisége közé még az eddigieknél is áthághatlanabb akadályokat vet, nyilván közeledõben van.

Szeptember 27-dikén uj esemény szakitotta meg napjaik rendes folyását. Több lett ugyan vele a dolguk, de egyuttal bõ tartalékra tettek szert táplálék dolgában.

Godfrey és Karéfinotu csigák szedésével foglalkozott az Álom-öböl legszélsõbb partján, midõn egyszerre csak az apró szigetek megszámlálhatatlan raját vették észre a távolban, melyet a szél s a dagály lassacskán a part felé hajtott. Egész uszó szigettengernek látszott e raj, mely felett ott szárnyalt néhány széles szárnyu madár, melyet néhol tengeri kányának neveznek.

Mi lehetett ez a tömeg, mely hullámszerüen uszott, fölemelkedve, majd meg lebukva a hullámok járása szerint.

Godfrey el nem tudta képzelni, a midõn Karéfinotu egyszerre csak hasra vetette magát; aztán fejét behuzva vállai közé, kezét, lábát maga alatt mozgatva, utánozni igyekezett valamely állat járását, mely lassan kúszik a földön.

Godfrey reá nézett, de nem értett meg semmit e különös testgyakorlatból. Egyszerre azonban igy kiáltott fel:

- Tán teknõsbékák?

Karéfinotu nem csalódott. Mintegy fél négyszögmértföldnyi területen, sok milliónyi teknõsbéka volt ott, lassan közeledve a parthoz. Mielõtt száz ölnyire értek volna a szigethez, legnagyobb részük lebukott a viz alá s eltûnt; míg a tengeri kányák, melyek elõbb hátukon meg-megpihentek, támaszpontjukat elveszitve magasra repültek fel a levegõbe. Nehány száz teknõsbéka azonban szerencsésen kivetõdött a partra is.

Godfrey és a fekete rohantak e tengeri zsákmányra, melynek mindegyik darabja legalább három-négy láb átmérõjü volt. Az egyetlen mód, a melylyel a teknõsbékákat meg lehetett akadályozni abban, hogy vissza ne menjenek a tengerbe, az volt, hogy hátukra fordították õket; Godfrey és Karéfinotu tehát hozzá láttak e nehéz és fárasztó munkához.

A következõ napokat azután azzal töltötték, hogy behordják zsákmányukat. A teknõsbéka húsát, mely frissen és száritva is kitünõ, mindkétfélekép használhatták. Godfrey, a télre való tekintetbõl, legnagyobb részét besózva eltette, hogy gondoskodva legyen szükségletükrõl. De azért egy ideig kitünõ teknõsbéka levest is élveztek, a mi nem egyedül Tartelettnek esett jól.

Ezen az inczidensen kivül életük egyhanguságát nem zavarta meg semmi. Mindennap ugyanazon órákban ugyanaz volt a foglalkozásuk. Nem lesz-e életük még szomorúbb, ha majd a rossz idõjárás bekövetkezése arra kényszeríti Godfreyt és társait, hogy bezárkózzanak a Vilmos-tanyára? Godfrey aggodalommal eltelt szivvel nézett ezen idõ elé. De nem volt mód, hogy állapotukon segitsen.

Idõközben folytatta a Fina-sziget bebarangolását s midõn sürgetõbb dolga nem akadt, vadászni járt. Karéfinotu legtöbbnyire vele ment s a háznál Tartelett maradt. Õ - ámbátor elsõ lövése oly mesteri módon sikerült - elvégre is nem volt vadász.

Egy ily vadászkirándulás közben történt oly váratlan kaland, mely a jövõre nézve jelentékenyen megzavarta a Vilmos-fa lakosainak biztonságát.

Godfrey és feketéje vadászni voltak a központi nagy erdõben, mely a Fina-sziget fõhegységét képezõ emelkedések lábánál terült el. Reggeltõl kezdve mindössze két vagy három antilopot láttak a hegyoldalban, de sokkal távolabb, semhogy a siker legkisebb reményével rájuk lõhettek volna.

Minthogy pedig Godfrey, ki nem pecsenye-vadra jött ki ez alkalommal, s nem akart csak azért lövöldözni, hogy lövöldözzön, rászánta magát, hogy most az egyszer zsákmány nélkül tér haza. Nem is annyira húsát sajnálta az antilopoknak, mint inkább bõrüket, a melynek jó hasznát remélte vehetni.

Már három óra volt délután. Reggeli után, melyet fekete társával egy fa alatt költött el, szintén nem volt szerencsésebb, mint reggeli elõtt. Fölkészültek már mindaketten, hogy ebéd idejére visszatérnek a Vilmos-fához, a midõn, az erdõ szélén való elhaladásuk közben, Karéfinotu egyszerre csak hátra ugrott; aztán Godfreyhez rohant, megragadta vállánál fogva s oly erõvel vonszolta maga után, hogy nem tudott ellenállani.

Húsz lépéssel arrébb Godfrey megállt, lélekzetet vett s Karéfinotu felé fordulva, kérdõleg tekintett felé.

A fekete kiterjesztett karral, rémült arczczal mutatott egy mozdulatlan állatra, mely vagy ötven lépésnyire volt tõlük.

Szürke medve volt, melynek karmai egy fa törzsét tartották átölelve, mely nagy fejét alulról fölfelé emelgeté, mintha rá akarna rohanni a két vadászra.

Godfrey a mint ezt meglátta, arczához kapta puskáját s czélozásra is alig vevén magának idõt, azonnal, mielõtt Karéfinotu megakadályozhatta volna, reá lõtt.

Érte-e a golyó a hatalmas talpast? Valószinû. Megölte-e? Azt biztosan nem lehetett tudni. Karmai elbocsátották a fatörzset s a fa lábához hanyatlott.

Nem volt tanácsos felé közeledni. E szörnyû állattal minden közvetetlen mérkõzés a legszomorúbb eredményekre vezethetett volna. Köztudomásu, hogy a kaliforniai erdõkben a szürke medvék megtámadása igen gyakran a professzionatus vadászoknak is életébe kerül.

A fekete tehát karon ragadta Godfreyt s sietve vonszolta a Vilmos-fa felé. Godfrey érezvén, hogy itt tanácsos az óvatosság, engedte magát vezettetni.