|
TAVASZ
Ez a természetet bölcsõbe mutatja,
Mellynek kisdedeit játszódva ringatja.
Mosolygással nézi zöldes öltözetét,
Virágokkal fûzi körül nagy kebelét.
A nap világára repdes plántáival,
Csendes szelek közt él nyájas fijaival.
Mint egy kicsiny gyermek, aki bölcsõjébe
Feloldatván szökdös anyjának ölébe:
Úgy tesz a szabadult természet tavasszal,
Melly aludván, most van ismét újulással.
A tavasz, e díszes szülõ édesanya
Magát gyermekivel szépítni kívánja.
Nagy kedvességgel van kiderült ideje,
Zöld füvekkel borult játékos mezeje.
Virági lobognak kiesült térségén,
Mellynek a csendes szél jár egyenességén.
Szagoskodik széjjel, ajánlja illatját.
Gyémántszínre festi reggeli harmatját.
Virágos zöldségû völgyeket kerekít,
Mellybe igen kedves játékokat indít.
Híves patakokat ereszt az hegyekrül,
Örömöt, mosolygást hoz minden részekrül.
Lágymeleg egére pacsirtákat ereszt,
A zengésre bennek vidám kedvet éleszt.
Ezek a nap alatt csendesen lebegvén,
Mulattatnak mindent szépen énekelvén.
Alattok a szántók fütyörészve járnak,
S iga-marhájokra széjjel kiabálnak.
Az erdõk zengenek víg
madaraikkal,
Csördülnek gallyai futó vadaikkal;
Szép zúgó folyások szaladnak sok helyrül,
Vizek a virágos mezõkön elterül.
Itt a füvek között csak úgy csergedeznek,
Hol a kis madárkák csevegve ferednek.
Az hevült levegõég szüntelen mozog,
Látszik, hogy futkároz s erdõk hegyin lobog.
Közte bujdosnak a lengedezõ szelek,
Szárnyán visznek sok jó virágszagot velek.
Mindenütt élesztik az újult világot.
Hívessé tesznek sok pázsitos árnyékot.
Az állatok széjjel fajzani
készülnek,
Barlangba rejteznek és fészekre ülnek.
Párjokat keresik széjjel kiabálva,
Hol megfutamodnak, hol hallgatnak állva.
Csupa szerelemmé válik a természet,
Melly a tavaszba olly nyájason tenyészhet.
Látás, hallás, érzés a szívre rohannak,
S a szaglás ízléssel benne csavarognak.
Mindenfelé nevet a sok elevenség,
Valamit láthatsz, mind kies gyönyörûség.
Így mulat a tavasz vidult életünkkel,
Gyengén nyájaskodván érzékeny szívünkkel.
NYÁR
Ha múlik a
tavasz, rá nyár következik,
Melly gyümölcseivel gazdagon érkezik.
Nem nagy gyönyörûség látszik formájába,
De a világ éled készített javába.
Nincsen gyermeki kedv koros személyjébe,
Éltes férfijúhoz hasonlít színébe.
Dologra kiáltja az emberi nemet,
Mellynek gyümölcsével újra ad élelmet.
Süti a nap heve mezei munkásit,
Hallhatni sok sarlók sebes harsogásit.
Emberek lepik el a térjeket széjjel,
Kik közt a szekerek járnak nappal, éjjel.
Hordja takarmányját minden, erejével,
Ki-ki áztatván azt sok verejtékével.
Tüzessen süt a nap, lankadnak erdeink.
Sárgulván pusztulnak kirablott mezeink.
Bágyadnak a füvek, fejeket lehajtják,
A nyárnak nagy hevét el nem hordozhatják.
Éget a meleg ég embert, barmot, füvet,
Izzadtan keresi minden a friss vizet.
A megszáradt térség végtére elpusztul,
Mellyre a sok baromnyáj egybe kitóldul.
Ki-ki elhordotta rólla takarmányát,
Kapuk alá zárván keresett vagyonát.
Mint egy csinos madárfészek, melly ezelõtt
Rendes üregjébe szép fijakkal megtõtt.
Egy ideig gazdag; de végre magábul
Eresztvén kincseit, üresen elpusztul:
Ekként gyümölcsivel a nyári mezõség
Pompáz, s utoljára lesz elpusztult térség,
Kóróji közt csak a sok kolompok dongnak,
Mellyek a legelõ barmokrul hírt adnak.
Gyújtogatnak széjjel az henye pásztorok,
Pipáznak, danolnak, nincsen nehéz dolgok.
Ekként a mezõség elvesztvén javait,
Emberi nemünknek szünteti dolgait.
Azonban a csûrök koros gyermekekkel,
Körülveszik magok sok soros rendekkel.
Hevernek mellettek izmos asztagjai,
Eldûltek körültök megnyúlt kazaljai.
Pufog a tót széjjel csikorgó csépjével,
Izzad és küszködik a búza fejével.
Így a nyár megadván világának javát,
Õszül, s halálához készítgeti magát.
Zöldellik ugyan még néhol az erdõkrül,
S vidámnak is tetszik a kies berkekrül;
De öregségéhez mégis közel érvén,
Bágyad, a világnak adóját fizetvén.
Mint egy asszony, ki ha sok gyermekeket szül,
Megfárad, s véribe végtére lassan hül.
Így a nyár is magát ha kigyümölcsözte,
Idejét az õsznek általeresztette.
ÕSZ
A természet gyermek, s ifjú volt tavasszal,
Emberkorra jutott a gyümölcsös nyárral;
A deresült õszben öregszik meg végre,
Melly meglankadván jut erõtelenségre.
Szomorodik minden, ritkulnak az egek,
Hullott hó harmati ragyognak s jegesek.
Zúzmarával húznak be füveket, fákat,
Hideg ködök fedik a szõke halmokat.
A szél zuhogása nem hallik füveken,
Nemigen zöröghet a faleveleken.
Csak mormolva szalad a száraz ágakon,
Süvölt a térségbe tövisen s bokrokon.
Az egész természet
meghalaványodik,
Színe az hideggel õszül s ráncosodik.
Csendesek erdeink, sárgulnak bújokba,
Hullatják levelek gondolkozásokba.
Mellyek, hogy szárazak, szüntelen csörögnek,
S a bujdosó széllel alá s fel repdesnek.
Hideg õsz párákkal gõzölnek a tavak,
Fejér fellegekkel borongnak az havak.
Minden terméseket takarnak a téltül,
Hogy ne romoljanak fagyosult szelétül.
Mezõ térséginkrül pusztulnak a vadak,
Erdõre, nádakra, bércekre nyomulnak.
A gondos természet megfáradt, szunnyadoz,
Javait kiadta; nyugszik már s álmodoz.
Fejér koporsóba fekszik nyugalmára,
Mellyet a tél készít néki halálára.
Így az õsz, õszítvén e nagy természetet,
Elmúlik, s utánna húzza a rút telet.
TÉL
Ez a komor állat borzas nagy szõrével,
Lompos, s messze nyúlik gyapjas üstökével.
Jeges harmat fénylik deresült szakállán,
Havas fergeteget hoz meg fagyott vállán.
A fellegek öszveszorítják magokat,
Hullatják hegyekre, völgyekre havokat.
Elordítja magát észak ez havakra,
Kergeti szeleit fagyos világunkra.
Bõgnek ezek széjjel, mivel nem heverõk,
Jegesedik minden; sikoltnak az erdõk.
Fúvások hányatnak a kietlenségen,
Hó repdes csak széjjel a puszta térségen.
Mindenütt nyargalnak az északi szelek,
Havas s jeges essõk kavarognak velek.
A zúgó patakok fagyva megnémulnak,
Vastag jegek alatt szöknek, hol elfúlnak.
Harsognak a zajok folyóvizeinkbe,
Farkasok ordítnak puszta mezeinkbe.
Megholt a természet; temetése vagyon,
A tél takarítja, s azért lármáz nagyon.
Magas élõ fájink kopasz gallyjaikkal
Küszködnek a szelek lármás csatáikkal.
Észak talán azért fújta ki fajzatit,
Hogy verjék le a föld megvénült magzatit.
De el nem érheti szeleivel végét,
Kineveti a föld rossz igyekezetét.
Felnyúlt bérceivel magas kõszálait,
Kebelébül széjjel kinõtt élõ fáit
Gyökereknél tartva veti a szeleknek,
Hogy észak ne ártson harcával ezeknek.
Ekként teszi a tél mindenütt lármáját,
Aki csak eleven, érzi vele baját.
Fejérséget okoz földünk nagy térjének,
Hol az erdõk barna színekkel hevernek.
A bércek teteje fejér homlokokkal
Fénylenek a napra, s ordas kõszálakkal,
Völgyekre lecsüggvén, éppen úgy tetszenek,
Mintha égbe s földbe a téltül szöknének.
Így a tél zúzzával világunk behúzza,
S az éhséggel hullott barmot széjjelnyúzza.
Nem zengnek erdeink szép madárszavakkal,
Csak csókák krákognak karón a varjakkal.
Nincsen gyönyörûség, a természet nyugszik,
Fagyos koporsója szüntelen havadzik.
Csak ablakainkrul nézzük egeinket,
S házi játékokkal tartjuk szíveinket.
|