|
E kietlenségen, a kõsziklák között,
Mellyet a tengernek bús habja öntözött,
Nyájas világunkbul már számkivettetvén,
Nyögök, fájdalmamba mindég gyötrettetvén.
Fohászkodásimra a tenger zúgása
Szomorún felelget, melynek hánykódása
A lábomnál eldûlt kõsziklákhoz kapdos,
S e kemény testekhez búsulással faldos,
Mellyek körülettem széjjel itt nyugosznak,
S örökös álmokban szüntelen alusznak.
Könyveim nedvesült vállokra hullatom,
Cseppjeket a tenger habjával nyalatom.
Fohászkodásaim a reggeli köddel
Öszvekeveredvén, mennek a szelekkel.
Bús borongásik közt csendesen utaznak,
És ha a nap feljön, mély völgyekbe hullnak.
Honnan kigõzölvén, e kék térségekre
Sijetnek, felmenvén a magas egekre.
Azokkal közölik végsõ fájdalmamat,
Fel nem találhatván elveszett tárgyomat.
Búvik a nap, s hozza a világ örömét,
Mellyel még neveli életem gyötrelmét.
Körültem látásom szüntelen terjeszti
A földet, álmábul munkára éleszti.
Ediza okozza minden gyötrelmemet,
Ki mindég neveli mégis szerelmemet.
Seb nélkül is vérzik fáradt szívem bennem,
Lehetetlen innét tárgyomat ölelnem.
Ha e rész elválik elsõ vagyonátul,
Úgy tetszik, hogy fele szakadt el magátul.
Magánosságába csak titkon kesereg,
Kínja közt reménye zokogva kevereg.
Mindenütt pusztát lát, valamerre fordul,
Futosó elméje egész világot dúl.
Elvesztett fél részét keresi szüntelen,
A tönéneteket tkozza bûntelen.
Mivé lett örömöd, édes s
keserves szív!
Mennyire nem szenyved az, aki hozzád hív!
Rettegsz örömödtül, féled reményedet,
Kínokra forgatod édes törvényidet.
Mit nem követhetsz el az ifiúságnál!
Melly veszélyesb tengeren nem lelhet magánál.
Ah, Ediza! érzem, elszakadtál tõlem,
Vérzik a fél részem, hova tûnsz mellõlem!
Csak sebem, mit rajtam nyögve szemlélhetek,
Mindenem fáj, s reményt tovább nem lelhetek.
A földön fetrengve e kövekhez szóllok,
De gondolatimmal lábaidhoz hullok.
Édes s keserves tárgy, öleld rebegésem,
Érezzed szíveddel most esedezésem.
Képzelõdéseim gondolataimmal,
Éretted fáradnak fohászkodásimmal.
Olvad szívem bennem, szerelmemnek tüzén
Lassanként mindég foly szemem csorgó vizén.
Gyakran felfüggeszti kínos dobogását,
Hogy nagyobb erõvel fújja sohajtását.
Szerelmem fárad itt végsõ fájdalmába,
A természet adta panaszát szájába.
Mennyi csudája van egy ember éltének!
Ki tudná törvényit halandó létének!
Úgy tetszik, hogy jóra,
rosszra önként futunk,
Noha érzésünk csak, amellytül hajtatunk.
Mért kell egy személyért magunkat veszteni?
S okoskodásunkat útján téveszteni?
Magyarázd, Ediza, titkodat belölrül,
Szóllj, mert te tehedd ezt egy érzékeny szívrül,
Mi az benned, mi itt halálomra vetett,
S annyi édességbül kínos méreggé lett.
Ah, csak szerelem az, mellybe egy mord halál
Utolsó órái közt is kedvet talál.
Megtagadjalak-é, Ediza, hogy gyötresz,
S ifiú életem reményén elvesztesz.
Nem lehet tüzemet ellened megbírni,
Kénteleníttetem itt is sorsod sírni.
Szerelmem parancsol, s
enged gyengeségem,
Írok, bár vesztettem hozzád reménységem.
Az ember szívének rabságába esett,
Mellynek a gondolat csak segítsége lett.
Õbenné parancsol a világ törvénye,
Mindennek általa fogy s éled reménye.
Hijába rugdosok nagy hatalma ellen,
Mert örökös rabbá kell lennem kelletlen.
Ediza hányta rám veszélyes jármait,
Felgerjesztvén bennem édes fájdalmait.
Most tõle elesvén, megyek halálomra,
Éljen õ s ne jusson keserves kínomra.
|