A MÁRIAVÖLGYI TISZTELENDÕ PAULINUS ATYÁKNAK

Pozsony, 1771. Karácson havának 12dik napján

Minek van az elme egyébért, hanem hogy szívünknek érzékenységeit és önnön gondolatjait vezérelvén, ugyanazokat mindenek elõtt szabadosan festhesse? Kicsoda vethet akadályt egy léleknek, mely gyönyörûségét az elõtte elterjedett világnak szorgalmatos szemlélésébe keresi? Minden dolog új játékpiac elõtte, melyen gondolatit érzékenységünkkel együtt változtatja. Mária völgyét én is meglátván, róla másképpen, mint verseim alább magyarázzák, nem gondolhattam. Szomorúnak írom, de ennek csak a télen való ottlétem volt oka. Igen sajnálom mindazonáltal, hogy idõmnek rövidsége verseimet hoszszabban írni nem engedte. Megbocsássanak Atyaságtok, ha ifiú szívem érzékenységeit s ez egész világra széjjel elvonatott elmém gondolatjait a Parnasszus Múzsáinak kellemetességekkel nem rajzolhatta. Az ifiúság véghetetlenül érez; fájdalmakkal gondol, és szüntelen tévelyeg. Kicsoda vezérelhetné elterjedett tüzét mindenkor egyenes úton? Én is a tudományoknak karjain most elevenedvén, idétlen hánykolódásimmmal életemnek kezdetinél egyebet nem mutatok. Engednék a kegyelmes végezések, hogy igyekezetemtül az öregbedett mértékletes és józan értelemnek csendes s kies határira vezéreltethetnék. Atyaságtoknak magamat ajánlom, s szerencsémnek ismérem azt az igaz tiszteletet, mellyel hívségekbe állandóul maradok.

B. Gy.

Amint napnyugotra Posonbul kitérünk,
Erdõs hegyek s völgyes mezõk közzé érünk.
A természet itt csak maga írta magát,
Nem igazította még mesterség dolgát.
Élõ fáji alatt nyugosznak hegyei,
Felhányt halmok nélkül hevernek mezei.
Ezek közt kedvembül alá s fel utazván,
Egy helyre találtam szememmel vigyázván.
Két erdõs hegy közzé kellett ereszkedni,
Hol egy bús barlangba lehetett süllyedni.
Hogy az ereszkedõ tetejére értem,
E szomorú völgynek formájára néztem.
Öszvenõtt bércecskék kerítették körül,
Hol az idõ sokat borong s ritkán derül.
Ezek felett terhes fellegek utaznak,
Mellyek az erdõkre csendesen havaznak.
Öblökbe kóborol a szél csavarogva,
Alájok egy patak omlik le zuhogva.
Az hegyek tetején elterjedt élõ fák,
Mintha barlangjokat köztök oltalmaznák,
Szomorún öltötték gallyjokat egymásba,
A völgyre úgy néznek mély gondolkodásba.
Ennek mélysége szép épületet formál,
Mely felett egy torony nagy hallgatással áll.
Régiséget mutat vén színe kívülrül,
A szél szomorúan bujkál fala körül.
Füstös köd terjedett széjjel el mellette,
Csendes homály borong a völgybe felette.
Bús szavát ha néha harangja hallatja,
Nyugovó barlangját szomorún zúgatja.
Alatta sok fejér papok gondolkoznak,
Kik imádságokkal szüntelen buzognak.
Ezek énekléshez kezdnek barlangjokban,
Zengnek, s az Isten van éneklõ szájokban.
Áhitatosságok habzik ajakokon,
Nagy tisztesség látszik fejér szakállokon.
Kellemetes vénség vagyon életekbe,
Csendességgel élnek könyörgõ helyekbe.
Áhitatossággal borong tekintetek,
Csak néznek, nem szólnak, s titkon gondol lelkek.¹
A sok imádságban elõhajlott vállok,
Kívánságok mindég láncon hever nálok.
Ezek laknak az írt mély völgynek öblibe,
Melly mord falakkal áll a nézõk elibe.
Barlangjokban alatt szorosan kell menni,
Hol mindent hallgatva lehet észrevenni.
Legelõször is egy hosszú boltozatot
Lehet látni, mellyet sok szent kép borított.
Aláment falai feketék, nedvesek,
Festett kárpitjai búsok és csendesek.
Félelmes hallgatás származik csak tõlök,
Mert homályossággal jár a látás köztök.

Alig mer itt a szív magátul érezni,
Mindent a lélektül kell neki kérdezni.
Szomorú az elme képzelõdésével,
Elváltozik a vér sebes érzésével.
Az örök valóság forgott itt eszembe,
Elhallgatott Vénus világi szívembe.
Ez helyrül földünknek veszélyes lármája,
Ádámnak megtiltott édes asszony fája
Számkivettetésbe küldettek örökre,
Hogy ne ronthassanak a buzgó szívekre.
Megjelenvén én is itt egy barátommal,
Mit láttam, megtartom azt gondolatommal.

Erre választ nyertem, mely nekem inkább hízelkedett, mintsem azt úgy ide tehetném; hogy haszontalanságom belõle ne gondoltatnék. Melyre nézve, csak az arra ismét küldött verseimbül ítéltessék meg, mely méltó mentséget tettem érdemetlen dicséretemre.

Bécs, 1771. Karácson havának 29dik napján.

Demetrius N. N., leveledet vettem,
Mellyet elolvasván kétképpen értettem.
Méltatlanul hányod rám a dicséretet,
Nem érdemlek, hidd el, olly nagy tiszteletet.
Kárt teszel az ollyan erõs nagy lelkeknek,
Akiket ismérünk elsõ vezéreknek.
Mások adója ez, mellyet nekem küldtél,
Olvasott munkámrul hibásan ítéltél.
Mint a gyermek, melly már anyjának ölében
Fetrengvén, lehellhet éltetõ vérében,
Hánykolódásival kezdetét mutatja,
S a reá tett kezet gyengéül rúghatja:
Úgy én a tudomány karjaira esvén,
Mozgok; Minervának egével lehellvén.
Csak éltem formáját mutatom versemmel,
Most kezdek gondolni, s tévelygek lelkemmel.
Parnasszusnak vize magasan csergedez,
Nehéz egy gyermeknek felutazni ehhez.

A tenger habjai soha nem hevernek,
Mellyeket a szelek kõsziklákhoz vernek.
De mégis hasztalan nyughatatlanságok,
Csak szárazak tõlök a nagy magasságok.
Harsogással dûlvén hányszor emelkednek,
Noha zúgások közt mindég visszaesnek.
Magas hegyeinket fenn meg nem hághatják,
Mellyek a felleget homlokokon tartják:
Ekként habzik elmém Parnasszus tövére,
De nem szaladhat fel kies tetejére.
Mindég visszaesem emelkedésembül,
S ez okon gyakorta sóhajtok szívembül.

Mint egy sólyom, melly az eget süvöltéssel
Hasítván, csak tûnik sebes repüléssel,
Ugy csapkod elõttem Minerva fényjével,
Kibe sok csalatott már meg reményjével.
Nem érdemli pennám dicséreteteket,
Ne csaljátok bennem ítéleteteket.
Nem veszem el tõled magasztalásomat,
Talán csak próbálod ifiúságomat.
Ne véld, a dicséret hogy megszédíthessen,
S büszke képzelõdést elmémbe tehessen.
Parnasszus vizével te hinted versedet,
Mégis erõtlennek isméred lelkedet.
Ha magaddal illyen nagy manérral bánhatsz,
Hidd el, hogy énrólam még jobban hallgathatsz.
Mások érdemelik dicséreteteket,
Kik a múzsák között formálták lelkeket.
Áldozatjok füstjét ne lopd oltárokrul,
Tisztelettel gondolj dicsõ árnyékokrul.
Mint egy saskeselyû, melly nem szédülhet meg,
Felleginken túlhat, s a nap alatt lebeg;
Úgy járnak felettem sok versszerzõ lelkek,
Akiket közelrül szemlélnek az egek.
Alattok Parnasszus nagyon kiesedett,
Futó arany vize áradva terjedett.

Ezeket Minerva szárnyával fedezte,
Lelkeket szeretvén, éltek védelmezte.
De én mit reményljek ifiúságommal?
Merre induljak el kis tudományommal?
Szemem elõtt egész világ terjedett el,
Mit csináljak benne egy gyenge lélekkel?
PÓP! emberi nemünk érdemes mestere,
Te legyél lelkeddel elmémnek vézére.
A versnek erejét kérem HENRIADtul,
VOLTÉR vetette ezt le a Parnasszusrul.
Nézzük e világot, s írva gondolkozzunk,
Örök Istenünkkel titkon tanácskozzunk.
Mint tûz villámlások s mord setétséget,
Akként járja elménk e nagy erõsséget.
Régi bölcseinktül nagy tudományokat
Vegyük el, s vizsgáljuk okoskodásokat.
De én ezt magamtul másnak tanácsolom,
Mert reá nem megyek soha, azt megvallom.
Röviden szaladhat elmém ki testembül,
Mellyel reményemet fogyasztja szívembül.
Ekként festetik itt nyughatatlanságom,
Élj jól, azon fárad érted kívánságom.