AZ ELMÉRÜL

Mint egy kis szél, amelly tengereink mellett
Felkel s lengedezve jár az habok felett,
A kõsziklán süvölt suhogó szárnyával,
A mélységbe mormol bús csavargásával,
Ha felemelkedik nagy hegyek tetején,
Nyugoszik a szörnyû kõszálaknak hegyén,
Innen az egekbe felkel süvöltéssel,
S úgy száll a völgyre le szép lengedezéssel,
Egyenlõül repdes tengeren, térségen,
A magas egekbe jár mint a mélységen,
Tûz, víz, fagy, setétség, sem nagy világosság

Neki, ha csavarog, nem alkalmatlanság;
Elmém! te is ekként jársz szívem tengerén,
Sok habokat csinálsz széjjelfolyó erén.
A magas egekbe mégy repüléseddel,
A mélységbe alájössz lebegéseddel,
Égünk, földünk között gyakran lengedezve
Függesz, e világot gondolattal nézve.
A dühös habokon serénységgel futhatsz,
Szörnyû bérceinkre sebességgel hághatsz.
Mennyet, földet, poklot, tengert öszvejárkálsz,
Mindenekrül gondolsz, valamit feltalálsz.

   Csudállatos elme, millyen valóságod,
Magyarázza voltod sok tulajdonságod.
Érzékenységeim a történetektül
Ha fellármáztatnak, mint dühös szelektül,
Szívemnek csatáján veled a változás
Olly, mint a habok közt csapdosó villámlás.
Gondolatod dörög, vele a szív habzik,
Fájdalmas érzése szüntelen változik.
Nem nyughatsz, mindenkor futkossz a világon,
Felakadsz, repdesvén, minden kicsiny dolgon.
Meddig akarsz menni már repüléseddel?
Feldúlhatsz-é mindent vakmerõségeddel?
Tudd meg, hogy te abbul semmit nem ismérhetsz,
Amit e világon járkálva fellelhetsz.
A teremtés könyve el van tõled tiltva.
El nem érhetsz soha te ide olvasva.
Igaz, e világba mindent általjárhatsz,
De afelõl semmit meg nem magyarázhatsz.
Mennyire nem ragadsz vakmerõségeddel!
Semmit nem gondolsz már nagy csekélységeddel.
Mondd meg, micsoda az, honnan e nagy világ
Kijött, mint egy élõ fábul valamelly ág?
Tudakozd PLÁTÓtul a mély természetet,
Magyarázza NEFTON az örök nagy rendet.
Mi módon dolgozik a természet belõl,
Mikor származását hányja mindenfelõl?
Magyarázza meg LOK, melly valóság vagy te,
S hol van egy plántának nevelõ élete?

   ARISTOTELES is mért nem mondhatja meg,
Hogy mint teremt újra tavaszt a lágy meleg?
Micsoda kerekek azok a mélységbe,
Amellyek forognak olly nagy serénységbe?
Ez mint egy óralánc fel nem húzattatik,
Szüntelenül forog, mégsem bomolhatik.
Csak aki teremtett, a’ láthat ide bé
De egy halandó por soha nem jut mellé.
Elmém ne fárasszad itt nagyon magadat,
Ismérd meg vérembe alacsonyságodat.
Ne tedd bírájává léted e világnak,
Ne légy ítélõje olly számos vallásnak.
Csudáld teremtõdét, lásd meg kicsinységed,
Ne erõltesd sokra árnyék semmiséged.
Nézzed e világot, tanácskozz mindennel,
Csak ne háborodj meg soha az Istennel.
Ne vádoljad eztet nagy teremtésébe,
Ki örökös marad dicsõült egébe.

   Ennek kebelébül e világ elterjedt,
Belsõ részeiben a természet éledt.
Felettünk, alattunk, bennünk, mindenütt van,
Éljünk vagy múljunk bár, megmaradunk abban.
Õ terjeszkedett ki csak teremtésével,
Mindent magáért tart nagy Istenségével.
Ez az erõ, nékünk úgy tetszik, sehol sincs,
De mégis szemléled, akármerre tekints.
Õtet csudáld, elmém, okoskodásodba,
Imádjad nagy voltát csak gondolatodba.
Úgy nézd ezt, mint léted véghetetlen atyját,
Vizsgáld természeted, s ne bántsd akaratját.
Gondolkozz józanon, vezéreld életed,
Elrendeli az ÚR holtom után léted.

   Járjál egen, földön, vizsgálj mindeneket,
De soha ne ítélj magadtul lelkeket.
Repdestessen széjjel nyughatatlanságod,
De ne felejtsd soha nagy alacsonyságod.
Semmit nem ismérhetsz, alázd meg magadat,
Érzékenységimben õrizzed javadat.
Itt határoztatik édes nyugodalmad,
Ha ezek kínoznak, rád rohan fájdalmad.
Mint egy cifra árnyék, csak ollyformán habzol,
Érzékenységimben szüntelen változol.
Örömöm s fájdalmam rabja vagy létedbe,
Ezt kerülöd, amazt keresed éltedbe.
Ezek közt hánykódván, végre tõlem eltûnsz,
S gondolattal éltem vezérelni megszûnsz.
Visszafutsz a széjjelterjedt erõsségbe,
Mindég lengedezel egy nagy Istenségbe,
Megtart e nagy erõ belsõ része között,
Ki minden teremtést magába megõrzött.
Semmi nem múlhat el e nagy természetbe,
Csak változik, de megmarad az Istenbe.