AZ IFJÚSÁGNAK PANASZA

Tüzes ifjúságunk vigassága bomlik,
Életünk öröme lassan-lassan romlik.
Bágyadott szívünknek pusztul nyájassága,
Hidegszik véribe, s lankad kívánsága.
Csendesedni kezd majd tüzes szelességünk.
Baját jelengeti tikkadt egészségünk,
Ifiúi erõnk fárad ereinkbe,
Mindég hidegülést érzünk heveinkbe.
Gyönyörûségünkbül buzog fel csömörünk,
Mindenkoron búra változik örömünk.
Gyermeki idõnket mennyire hagytuk már!
Ifjúságunkban is számosodott a kár.
Ezelõtt boldogok, mindég nyájaskodtunk,
Vidám szíveinkkel vég nélkül mulattunk.
Már most természetünk nevelvén adóját,
Keserûvel fõzi fel ajánlott javát.
Fogy lassan vigságunk; lankadnak tagaink,
Titkosok, ravaszok nyelvünkön szavaink.
Gyermek életemnek kedves esztendeit
Óhajtom, most látván éltemnek veszélyit.
   Mostani életem tele mesterséggel,
Kívánságiban él, kínos nyereséggel.
Erejétül tovább fosztatik napokként,
Kedve, egészsége enyészik lassanként.
Gyönyörûséginktül fájdalmakat kapunk.
Minden nyájasságot végtére megununk.
Néha keseredvén, siratom életem,
Teréhnek találván mindenben a létem.
Ifjúságom feddem hasztalanságáért,
De megént ölelem sok nyájasságáért.
Mint az asszonynemet, mit futunk s kedvellünk,
Elõlünk elvetünk, majd ismét ölelünk:
Ifiúságomat úgy tartom éltembe,
Alig tudom, vele mit tegyek vesztembe.
Néha haragomba akarnám múlását,
De megént változván kérem újulását.
Napjait, hogy múlnak, titkosan siratom,
Folyt gyönyörûségem szívemben óhajtom.
A repülõ idõ húz koporsóm felé,
Ah, mi módon kelljen dûlni ebbe belé!