A LÉLEKRÜL

Egyedül lelkemnek titkába rejtezem,
S rabságát, hatalmát tõle megkérdezem.
Megnézem határit, hogy hol végezõdnek,
S homályos térjeken melly felõl kezdõdnek.
Mondja meg, ki adta világos törvényét,
Mellyel bujdoshatja az egeknek fényét.
Napját mint hozza fel égõ sugárival,
S hol homályosodik nagy éjtszakáival.
Mibe van igaza, mibe nem csalatik,
Hogy oktat törvénye, melly róla hallatik;
S mire szülte köztünk nemes szabadságát,
Mellybe formálhatja józan igazságát.

Gondolkozó lélek, végy fel karjaidra,
Taníts meg magadba dicsõ munkáidra.
Tévedt világunknak részeg lármájátul
Rejtsük el magunkat, szaladjunk jármátul.
ISTENED országát csendesen keressük,
A tolvaj módikat gonoszságin lessük.

Magyarázzunk minden hamis törvényeket,
Verjük le az apró bálvány isteneket.²
Az eltévelyedett embernek mutassuk
Hibájit; s miképpen cselekeszik, lássuk.
Engedd meg, hogy magam kebeledbe rejtvén,
Szólhassak belõled, törvényidet festvén.

E földön a lélek micsoda jót véljen?
Hogy annak voltárul elébb ne ítéljen.
Ha elvesszük tõle bíró hivatalát,
Miként bizonyítsa Istene hatalmát?
Amikor egy ember e világ térjére
Kiáll, s gondolkodik lelke erejére.

    A lélek minden igazságnak bírája

Mindjárt hatalomrul ítél, melly teremtet,
S a terjedt mindennek örök Istene lett.
Egy ember a maga ismeretségével
Eget, földet fontol kis tehetségével;
Mert ha ítéletit Urán nem tehetné,
Annak valóságát fel sem is lelhetné.
Minden dolgot nékem kell elébb szemlélni:
Róla akként tudok jót, rosszat ítélni.
Hogyha természetünk veszti bizonyságát,
Ki látja meg az Úr örök igazságát?
A hív barátságba örömömet érzem,
S tovább, ki engedte e jót? azt kérdezem,
Nap, hold, csillag ragyog kék színén az égnek,
Tele van kincsekkel kebele a földnek.
Érzéseddel szedhetsz minden édességet,
Szemlélhedd szemeddel a nagy fényességet.
Egy világ terjedett látásod elõtt el,
Ítéld meg, kicsoda parancsol ezekkel.
Van Isten! így kiált belõled a lélek,

Van nálam fõbb erõ! így szóllasz, mert élek:
Aki munkájának örökös ereje,
Tökélletes, s minden teremtésnek feje.
Így ítélsz, hogy hihess egy nagy igazságot,
S ismérni tanulhasd a hatalmasságot.
De hatalom szerént senki Istenérül
Nem ítél, sem szólhat dicsõ törvényérül.
A mi ítéletünk csak esméretre van,
Nem tehetünk törvényt az Úr hatalmában.
De erõs Istenünk mindent megnézhetett,
S azért isméretre nem is ítélhetett.
Az õ ítélete büntetést, jutalmat
Hoz, midõn tartatik, s úgy formál hatalmat.
A mi lelkünk pedig csak azon ítélhet,
Hogy mi lehet jó s rossz: hol sokképpen vélhet.
Így õ bírája lett ismeretségének,
Bizonyítván voltát örök Istenének.

Ki tudja rajzolni lelkének formáját?
Hogy megmutathassa titkos állapotját.
Éjtszaka álmaink, híg agyvelõnk mellett,
Miképpen lebegnek a csendes vér felett?
Vigyázását veszti okoskodó lelkünk,
És sok rút formákkal képzelõdik bennünk.
Neki is, mint nekünk, éjjele támadhat,
Mellybe törvényirül józanon nem tudhat.
Vérünk futásával, mint a láng, fellobban,
Ha pedig szunnyadunk, setétül magában.
Villámlás, pára, tüz, kis sugár vagy csak szél?
Micsoda? hol mozog, s millyen dolgokkal él?
Hogy a hûlt tagokat boncoló orvasok
Ne felejtsék soha haszontalanságok,
Kik egy elrothadott testbe vizsgálódván
Elevent gyógyítnak, holtbul okoskodván.
Nézzék meg egy fáradt szívnek dobogását,
S belõle kihajtott vérinek folyását:
Hogy futkos páránkkal az éltetõ lélek?

S miként mesterkedik bennem, amíg élek?
Mit kíván, hogy velem jobban maradhasson,
S titkos útjaiba el ne változhasson?
Hagyjuk el az okost, keresse kenyerét:
Mi pedig kövessük a természet kezét.
Elrejtette voltunk törvényivel magát,
S neveti egy orvos kínos okosságát.
A lélek szüntelen dolgozik szívünkbe;
A szív, érzésivel, felszalad fejünkbe.
Egyik másikának erejét megviszi,
Sok, hogy szíve, lelke egy, csaknem azt hiszi.
Gondolat és érzés egymásba tévedtek,
Öröm s fájdalomba egy törvénnyé lettek.
Miképpen formálják egymáshoz ereket,
Fejtse meg a tudós mély mesterségeket.
Haszontalan ezek titkáért fáradni,
Elég, hogy léteket nem lehet tagadni.
Amint a lélekrül titkosan érezünk,
Benne gondolatnál egyebet nem lelünk,
Az érzékenységek szívbül futnak belé,
Társul vette csak ez hív barátját mellé.
Különben õ maga nappal elmélkedés,
Éjtszakákon pedig csak csendes lebegés.
Legvéknyabb ereje a teremtetésnek,
Feje mind életnek, mind vélekedésnek.
Mikor titkon készült ezer gondolatom,
Azokat, hogy többet formáljak, elhajtom.
Miként múlik bennem a dolgozó lélek?
Mellybe gondolatot újonnan nevelek.

Mint az Óceánus habjait indítván
Szaladni láttatik széjjel hánykolódván,
Számtalan halmait lekapja magába,
S ismét új hegyeket vet háborújába:
Ekként a lélek is habjait emelvén
Mindenkor dagadoz, szüntelen süllyedvén.
Csupa gondolatbul készíti csatáját,
Mellyet éreznünk kell, nem látván formáját.
Mint egy tûnõ hajó a szaladó vizen,
Úgy tetszik egy lélek csapkodni a véren.
Ha reá szél rohan, hánytatja hajóját,
Vervén oldalához körül apró habját:
Ekképpen a szív is ha sebesíttetik,
Felzúdult tengerén lelkünk repíttetik.
Vérünknek folyását nem vezérelhetjük,
Sem csavargásait el nem intézhetjük.
Mint a hegyek között nyargaló patakok,
Mellyek szabadosan kerülgetik magok:
Vérünk feléledvén e nagy természetbe,
Úgy jár törvény szerént egy eleven testbe.
Parancsolja néki valaki állását!
És ne engedje meg élete múlását!
Vagy midõn lefekszik estvére ágyába,
Kezdje el kergetni a vérit magába!
Lábábul húzza fel hirtelen fejébe!
S fejébül eressze hirtelen mellyébe!
Így a léleknek is képzelõdéseit
Igazgasd, ha alszol, s elmélkedéseit
Függeszd fel egészlen, amikor akarod!
Ne engedjed tõle üldöztetni álmod!
Nincsen hatalmadba a vér folyásával,
Lelkedet sem bírod gondolkozásával.

    A vér a léleknél hatalmunktul szabadabb

Nem tehetünk ollyan törvényt hív vérünkbe,
Hogy egy részbe gyûljön egyedül testünkbe;
De lelkünket sokszor külön elrekesztvén,
Elvisszük magános dolgokba süllyesztvén,
Ide vagy amoda elvezérelhetjük,
De gondolatitul fel nem függeszthetjük.
Hogyha megrettenünk, vérünk nagyon indul,
S mint a bujaságba, tüzével felzúdul.
Itt természetivel változik munkája,
Más hatalmasságtul nem eredt igája.
Leülök s azt mondom: akarom, hogy vérem
Sebesebben folyjon. Célom el nem érem.
Mert ha természetem reá nem támasztom,
Magam hatalmával õt fel nem gyúlasztom.

A test, ha szerelmet gerjeszt, meghevesül,
És szunnyadott vére sebes folyásra dül.
De itt a természet rabságába esett,
S mind ember, mind lélek, mind szív foglyává lett.
És így valamikor nagy változást teszünk,
A vérünkbe elébb rabok s szolgák leszünk.
Hogyha pedig vérünk keményen gyúladott,
Amikor akartuk, le nem csillapodott.
Másképpen találjuk lelkünk hatalmunkba,
Mert ezt igazgatjuk gyakorta magunkba.
Leülök s akarok nagyon gondolkozni,
Kéntelen lesz lelkem mindjárt fáradozni.
Õtet akarattal így erõltethetjük,
S parancsolatunkat iránta tehetjük.
Hogyha nehézségrül titkon gondolkozunk,
Amikor akarjuk, mindjárt elváltozunk.
Nehéz gondolatink kiûzzük fejünkbül,
Elhajtjuk szabadon munkánkat lelkünkbül.
Tûzrül, vízrül, földrül egy szempillantásba
Tesszük gondolatink hamar változásba;
De a vért ily könnyen hordozni nem lehet,
Hidegség s hévségre õ egybe nem mehet.

    Amillyen szûnés nélkül foly a vér egy eleven
    testbe: olly szüntelen repdes a lélek is

A vérnek, míg meleg, szüntelen folyni kell,
S úgy gondolat repdes mindég a lélekkel.
Sem egyik, sem másik nem múlatja dolgát,
Az Isten s Természet tettek rá csak igát.
Gondolatot, érzést kéntelen formálnak,
S mesterségeikkel így embert csinálnak.
Munkájok szaporább vagy csendesebb lehet,
De egyik is erén míg van, meg nem szûnhet.
Ekként rabságokat e nagy természetbe,
Meg nem tagadhatják, járván az életbe,
Hol az örök rendnek e világ rabja lett,
Mellybe nagy Istenünk egyenes törvényt tett.

    A lélek, Isten s természet igazságán kívül
    csupa halandó és teremtett emberi hatalom alatt,
    tulajdon maga belsõ igaz esméreti ellen rabságot
    nem szenyvedhet

Lelkemet leverni kicsoda akarja
Úgy, hogy szabadságát tõle eltakarja?
Természet? Isten vagy? hogy törvényt parancsolj,
Halandó valaki, és voltomba vádolj.
Szabhatsz-e lelkemnek rendet erõszakkal,
Megláncolhatod-é létét a barmokkal?
Ha õ gondolattal örök Istenéhez
Megindul és tûnik dicsõ kútfejéhez.
Eredj! menj utánna, verd le az egekbül!
S adj néki új törvényt halandó létedbül!
Ki kénszerít egy hû lelket gondolkozni?
Ki tud õhelyette az Úrnak áldozni?
Hogy legyen egy lélek erõszaknak rabja?
Miért vesszen benne szabad akaratja?

    Pogányok cselekeszik, hogy az emberek lelkein
    erõszakoskodjanak

Te Mahomet! millyen törvénybûl ítélhetsz?
S lélek ellen fegyvert millyen okbul vehetsz?
Teveled tart-é csak tanácsot az Isten?
Adott-é hatalmat néked lelkeinken?
Honnan tudhatod azt, hogy lelkünk vesztettük?
S örök Istenünkhöz útunk tévesztettük?
Nézd, keresztyénségünk miként gondolkozik,
S az Úrnak micsoda módokon áldozik.
Majd meglátod magad, mint egy férget benne,
Hát alacsony lelked törvényünk hogy lenne?
Eredj! szégyenülj meg alacsonyságodba!
S ne rugdosd a szelet rút makacsságodba.
Elégedj meg te is részeg törvényeddel,
Ne lármázz ellenünk alacsony lelkeddel.
Akit ítélettel te bolondnak teszel,
Annak törvényibe te is bolond leszel.
Eszerént hol leljünk okost életünkbe,
S hogy legyünk szabadok gondoló lelkünkbe?
Menjünk s mutassuk meg, hogy az igazságba
Szabad akarat lett az emberi ágba.

Az örök Istenség, mint napfény s természet,
Minden teremtésre akképpen kiterjedt.
Ahol csak valami van, ott Isten beszél,
Mert erején kívül semmi lételt nem lél.
Nincs olly ember, ki nem formálná reményét,
A nap minden szemnek megmutatja fényét.
Valaki nézését ki kormányozhatja?
Másnak lehellését ki igazgathatja?
Minden szabadon néz s erejébül lehel,
Egy itt az isteni jóság mindenekkel.
Parancsoljon a te véred tenyészése
Az enyimnek, hogy ne lehessen érzése.
Te, ki a természet munkájává lettél,
Erõs mestereden hatalmat hogy vettél?
Igazság, természet közöltetett velem,
Mint veled; s erõtlen mit tehetsz ellenem?
Így beszél a lélek, melly csak úgy engedhet,
Ha esmeretibe tetszõ törvényt lelhet.
Amelly dolgot hihet, szabadon elveszi;
De mi ellene van, aztat félreteszi.

    A lelket csupa emberi hatalom nem ítélheti

Itt méltóságárul szólok a léleknek,
S azért határt szabok a teremtetésnek,
E nemes dolognak olly nagy szabadsága,
Hogy e földön sehol nem lehet rabsága.
Nevetem az egész világ ítéletét;
Ismérem voltomnak szabadd lett részét.
Ki ítél a földön halhatatlan lelket?
Ki hozza így alá közülünk az eget?
Mocsokkal illetném dicsõ Istenemet,
Ha itt ítéletre bocsátnám lelkemet.
Csak aki teremtett, az ollyan méltóság,
Kibõl megítélhet egy Örök Igazság.
Nem vetem halandó alá itt magamat,
Isteni Igazság ítélje dolgomat.

    Mivel az Isten magát mindenütt kinyilatkoztatta,
    mindenen szabadon ítélhet

Minden lélek látja a világot, hol él,
Mellybe törvényt, Istent akadály nélkül lél.
Valaki gondolhat, a természettel szól,
Szülessék északon, délen vagy akárhol:
Így Istenünk bíró lehet mindeneken,
Ki csendesen nyugszik a magas egeken.
Nem veszi ki ember pálcáját kezébül,
Hogy megítélhesse lelkünket székébül.
Jere most, halandó! tégy törvényt lelkemnek:
Parancsolj felõlem örök Istenemnek!
Hidd el, hogy aki ezt jól megesmérhette,
Dicsõ törvényivel ügyét végezhette.

    A lélek szabad

Valaki a napnak világát láthatja,
S erejével testét maga hordozhatja,
Keletre, északra, délre, nyugotra fut;
Akármerre megyen, indul elõtte út.
Tengeren, szárazon, hegyen, völgyön járhat,
Homokon, kõsziklán dolgaira várhat.
Ekként mindenfelé s minden helyen mehet,
De mégis megmarad, ha vigyázó lehet.
Egy embert bércen, mást völgybe látsz állani,
Mindketten halandók, azt meg kell vallani.
Így lelkeink a megesmért igazságnál,
Sokfelé indulnak kicsiny világoknál.
Egyik Péterrel van, másik Pállal megyen,
E’ térségen szalad; amaz áll egy hegyen.
Nemdenem egy napnál néznek-é mindketten?
Kicsoda ítélhet itt az ember-tetten?
Így a lélek egyszer Istenét ismervén,
Szabadon fáradoz segedelmet kérvén.
Egyik nem eszik; ma rettegi Istenét,
Más eszik és másba keresi kegyelmét.
Az Istenhez mindég természetbül megyünk,
E világnak akármelly részébe legyünk.
A lélek dolgunk közt sok törvényt meghihet,
De kénszerítéssel hitet fel nem vehet.
Igazságot kíván gondolkozásába,
S úgy szab törvényeket okoskodásába.