RÉZUS PÁRIDESHEZ

Atyám! leveledet reszketéssel vettem,
Mellyet magyarázván, a földre verettem.
Elkövetett hibám fetrengve siratom,
Bolondulásomat gyötrelmim közt látom.
Tõled elszakadván egy szigetbe jöttem,
Nem tudom, mi okon, bujdosóvá lettem.
Itt fövenyes puszták és kietlenségek
Vannak, mellyek felett borongnak az egek.
Sovány szél sikoltoz széjjel az homokon,
Búson zúdul itt-ott a száraz bokrokon.
Fekete kõsziklák lepték el ez helyet,
Mellyek állva s dûlve lakják a fövenyet.
Oroszlánok bõgnek párolgó öblökbül,
Iszonyú hangjokra a vér bennem meghül.
   A tenger messzérül, fáradt habjaival
Utaz e partokhoz, futván tajtékjival.
A meredekségbe szomorún ütközik,
Mellynek hizakjiba csak titkon küszködik.
Más részrül a lapály fövenyekre szalad,
És a künn heverõ kõsziklákig halad.
Ködös térségein tévelyeg látásom,
Kietlen zúgását rettegi hallásom.
Néha a szelek közt vitorlákat látok,
De meg nem hallhatnak, hasztalan kiáltok.
Nem tudják, hogy fijad szerencsétlenné lett.
Kit hajótörése e szigetbe vetett.
Itt szenyvedek, Atyám, egyedül magamba,
Gondolkozom, sírok, s írok fájdalmamba.
Kínomat a jegyzõkönyvembe rajzolom,
Mellybe tévelygésem leírva vádolom.
Ha meghalok, s nállam szerencsésebb ember
Lesz, kit a háborús szél ez helyekre ver,
Legalább veszélyjét olvassa éltemnek,
Megvivén bánatom búsult nemzetemnek.
Ah! ha tudná minden, micsoda kínokkal
Vettettem ez helyre a tört árbocfákkal.
   Atyám! mikor tõled haraggal kijöttem,
S elbúsulásomba a tengerhez mentem,
Néztem a hajókat, miként készülgettek,
Láttam vitorlájok, mellyek lengedeztek,
Gyötrelmeim között elszántam magamat,
Hogy csak a tengeren kezdem majd utamat.
El kell, mondom, szökni egy ollyan Atyátul,
Aki az örömöt megtiltja fijátul.
Jegyesemmé lenni Edizát nem hagytad,
Végsõ akaratod ellene kiadtad.
Elviselhetetlen lett tovább életem,
Mihelyt szerelmemnek tárgyát elvesztettem.
Az helyet, hol lettem, látni nem akartam,
Mellyet hogy elhagyjak, hajóra futottam.
Annyi kínt éreztem, amennyit lehetett,
Az okosság rajtam már nem segíthetett.
   Egy kereskedõhöz akadtam utamba,
Kinek barátjává lettem fájdalmamba.
Tengeri házába bevezet magával,
Indul nagy útjára e vízi igával.
Messze országoknak fordítja edényét,
Kéri az egektül biztató reményét.
A vasmacskák, mellyek feneken hallgattak,
S a köves homokba mélyen kapaszkodtak,
Mozdulnak álmokbul a sok rángatással,
Elhagyják vackokat, s jönnek csikorgással.
Kövecses markokat nyújtják a tengerbül,
Érkezéseikre az edény megrendül.
Ekkor kötelet is kezdenek rángatni
És sok vitorlákat szélnek igazgatni.
   Megmozdul a hajó kezdetén útjának,
Dolgát általadja serény kormányának.
Nékidûl szokása szerint a tengernek,
Hasítja habjait e veszélyes térjnek.
Kétfelé ingadoz, dülöng árbocfája,
Kezdõdik orránál harsogó lármája.
Lebeg a vitorla, játszik szeleivel,
Feszül, s gyakran pattog húzós kötelivel.
A város elsüllyedt félig szemem elõtt,
Csak a füstöt néztem, melly belõle felkölt.
Némelly tornyok hegyit láttam homályosan,
Mellyek fenn állottak széjjel magánosan.
Búcsúmat ezerszer vettem falaiktul,
Láttam, hogy õértek könyvem ölemre hull.
Atyám, szerelmesem s olly sok társaságom
Elhagytam... elragadt tõlök bolondságom.
Tévelyegni kezdett szemem a tengeren,
Bujdosott nézése a szomorú egen.
Küszködvén látásom már a messzeséggel,
Sejtém, hogy egy hajó jön ránk sebességgel.
Nem tudtuk, mi okbul sijet úgy utánnunk,
Gondoltuk, nem lehet érte megállanunk.
E postával küldted, Atyám, leveledet,
Mellybe visszahívtad hozzád gyermekedet.
   Hozzánk jut az hajó, kiált, levelet nyújt
Egy férjfi, ki zúgó lapátjárul felnyúlt.
Behajítja hozzánk, Atyám, írásodat,
S fél halálra veri vele magzatodat.
Kezeim reszkettek, elmém tétovázott,
Látásom, hallásom, beszédem hibázott.
Még alig érkeztem leveled szemlélni,
Már hajós emberink elkezdettek félni.
Egy szomorú felleg bújt fel a tengerbül,
Nedves szeleivel a levegõég hül.
A tengernek térje lassan feketedik,
Emeli halmait, s mindég nevekedik.
Készül csatájához, várja ellenségét,
Szüli az utasnak keserves ínségét.
   A felleg azonban nagy útját haladta,
Egy fekete éjjel jön zúgva alatta.
Villámlás csap belé néha mennydörgéssel.
Az ég és tenger költ ellenünk égéssel.
A lármázó szelek hajónkra rohannak,
Vitorlánk kötési felettünk csattognak.
Ordít az árbocfa, irtóztat szavával,
Kiáltja veszélyünk rémítõ hangjával.
Bolondul a tenger, szórja nagy habjait,
Fenekén álmokbul felveri halait.
Kapdos a felleghez, vicsorgatja fogát,
Dûl a kõszikláknak, széjjelveri magát.
Setétség, villámlás, csattogó mennydörgés,
Háborodott tenger, dúló mennykõ égés.
Mennyi veszedelem egy halandó felett,
Ki igaz atyjának elpártolt fija lett.
Késõ volt már visszamennem az helyekre,
Honnan elindultam e kínos térjekre.
Ragadtatik hajónk a veszedelmektül,
Hol a fellegbe jár, hol a mélységbe ül.
Végre egy kõszikla hegyire vettetik,
Mellyen a haboktul százfelé veretik.
Ekkor karjaimmal egy deszkára kaptam,
S veszedelmem között ez helyre hányattam.
Hol most történetem keservemmel írom,
És megtett hibámat halálomig sírom.
Merjem-é remélni, Atyám! hogy láthatlak?
S az halandók között még feltalálhatlak?
Ki jön e szigetbe, ki engem felleljen?
Hogy veszedelmembül hazavezéreljen.
Az halálra kell itt elszánni magamat,
De leírom elébb megesett sorsomat.
Ha valaki látja e magánosságot,
Nézze hamvam felett az halandóságot:
   „Itt múlt el egy ember; kit e nagy természet
A földnek porábul megelevenített.
Míg élt, történetin széjjel hányattatott,
Mindent érzett, látott, gondolt és hallhatott.
Nem tudta kezdetét, magát sem ismérte,
S halálát mint ifjú idején elérte.
Annyi törvénye volt, amennyi lehetett,
Élt, s magátul mégis semmit nem tehetett:
Mindent a természet csinált életével,
Amelly szabaddá lett örök erejével.”