DELFÉN

TUDÓSÍTÁS

Delfén egy táncosné volt, kinek tánca s teste járása a természet elsõ mesterségnek kellemetességét is csaknem felülhaladni láttatott. Nóver, egy csudálatos tehetségû táncmester és poéta, ki a régiségeket Bécsnek elõhordja, Páris ítéletébõl csinált egy táncot; hol Párist Júnó, Pallás, Vénus a közéjek vetett aranyalmának elajándékozására magok közt kénszerítették. E táncban Delfén Vénus istenasszonynak személyét játszotta; aki is szökéseibe Vénust megcáfolni láttatott: szépsége s kellemetes enyelgése mindent gyönyörködtetett. Ez a táncosné hirtelen forróbetegséget kap, s ifiúságának legnyájasabb idejében meghal; mely szomorú történetével a bécsi játéknézõhelynek is legelsõ gyönyörûségét magával együtt sírjába temeti. Mivel õ is sok nyájasságot okozott, az Eszterházi vigasságokhoz ragasztottam.

   A természet egyszer kebelébe hevült,
S csudájára Bécsnek, egy kedves Delfént szült.
Az asszonyi nembõl támadt e származás,
Kettõztetett benne sok nyájas tapsolás.
Egy mesterség ebbe kútfejét csinálta,
És nemes csudáját testébe formálta:
Táncosné volt; felkél Delféni nevével,
S reátekint Bécsre rendes személyével.
A játéknézõhely vagyonaiból élt,
S hogy valaki gyõzze mesterségét, nem félt.

   Páris ítéletét Nóver elõhozza
Bécsnek; s Delfént kezén titkon meghordozza.
Júnó, Pallás, Vénus öszvekeverednek
Az aranyalmáért, mellyen vetekednek.
Nagy nyereségekre Páris ítéletét
Kérték, ki Vénusnak adta feleletét.
Minden szív repdesett Delfénre e táncba,
Ki Nóver szavára rejtezett Vénusba.
Meghitt gyõzedelmét elõre örülte,
Játék, tánc, mosolygás mulattak körülte.
A játékpiacnak egyik szegletébõl
Jõ apróságival arany fellegébõl.
Virágkoszorúkat forgatnak elõtte,
Kupidó gyermeke enyeleg mellette.
Egyszerre a nézõk elébe kiszökik,
Megáll egyenesen, ruhája tündöklik.
Nemes tekintetén látszik méltósága:
Lebeg szemöldökén édes nyájassága.
A néki kirendelt nóta elkezdetik,
Hangja a fülekbe lassan eresztetik.

   Ekkor kezdi Delfén lankadva hágását,
S mosolyodva teszi elsõ mozdulását.
A nézõk szemei formáján elvesznek,
Egy pisszenést sehol miatta nem tesznek,
Csendes nótájára emeli karjait,
A bágyadt szerelem mozgatja tagjait.
Így mint kedves gyermek, enyelegni indul,
S aranypillangója róla lábához hull.
Elõre s hátra is formálja szökését:
Csudálják, tapsolják a nézõk tûnését.
Pihegni kezd: fújja kebelét párája,
Hol nyílik, hol öszvekapcsolódik szája;
Mintha szerelmébe füvet, fát kérdezne,
S futosván, az égnek, földnek esedezne;
Úgy mutatja magát, néha frissen szökvén,
S bágyadásai közt ismét csendesedvén.
Karjait, lábait emeli csendesen,
Húzza a szívet is hozzá szerelmesen.
Szemöldöke félig mutatja csak szemét,
Lankadoz, és alig ingathatja testét.
Nedvesült szemei fél mosolyodással,
Sok édes titkokat forgatnak egymással.

   A gondolkodások érte megtévednek,
S isteni képére szüntelen esdeknek.
Ki-ki részegen úsz gyönyörûségébe,
Nem tudja, mit tegyen érzékenységébe.
A muzsikahangnak csendes zengésétül,
Kedves lármájiban a szív fenékre ül.
Olimpuson, Tróján fut képzelõdése;
Istenek, vitézek közt jár lebegése,
Csendes tengereken csapkod dobogása;
Nyájas szigetekbe áll gondolkodása.
Szerelem; vitézség ragadja érzését,
Harc s mulatság teszi édes tévedését:
Gyönyörûségének karján csak úgy nyugszik,
Mársnak és Vénusnak ölében aluszik,
Elbágyadt verése nem tudja, mit tegyen,
S Elizeumába végre hová legyen.
Mindent megölelne, mindenre indulna,
Ha lehetne, egész világot feldúlna.
Számlálja a régi erõs vitézeket,
Keresi a mesélt régi isteneket,
A hajdani idõt járja futásával,
Mindent egy tûzzé tesz lankadozásával.

   Mikor a muzsika szívünk így altatta,
S édcs fájdalmi közt csendesen ringatta,
Nyájaskodik Delfén bágyadt nézésünkbe,
Ezerféle csudát élesztvén szívünkbe.
Minden érzésünknek egyszerre tárgya lett,
Kebelünkbe mérget és mézet élesztett.
Egész Bécs csudálta kellemetességét,
Vénus mellé tette ritka kedvességét.
Ekként mulattatta Delfén a szíveket,
Formálván sok ezer gyönyörûségeket.
Az ifjú szépségnek kellemetessége
Mosolygott személyén, mellynek gyengesége
Sok kínos öreget hevülésbe hozott,
Kiknek gyõzelmekhez szívek már nem bízott.
Az ifjúság pedig csélcsap szerelmével,
Reszketett, sóhajtott, küszködvén szívével.

   Mikor Bécs Delfénjén ekként mulatozna,
S személyének annyi hív szívvel áldozna,
A megszikkadt halál, sárgult csontjaival,
Felkél temetõjén, s jõ csúf bordájival,
Kiszaggatott orrán szörnyû útálat ül,
A rettegés mormol üres szemeibül,
Állkapcáji között száradt fogajival
Az irtózást rágja holtak hamvaival.
A játéknézõhely szép térjére felhág;
Megáll kaszájával, mint egy elszikkadt ág:
Kiragadja Delfént Bécsnek karjaiból,
Viszi s temetõföld porzik bordájiból.
A szûz kiált széjjel; mutatja félelmét,
De sehol nem kapja tovább segedelmét.
Elviszi az halál; sírjába bédugja,
S nékiülvén, testét fogaival rágja.

   „Megholt Delfén, aki természet csudája
Vala szépségével és keserves jaja.
Minden szívbe nyög még, ki testét ismérte,
S életében tõle nyájasságát kérte.”