UGYANANNAK

A magánosságtul itt környülvétetve
Hallgatok, barátom, tereád tekintve.
A szív kebelemben édesdeden érez,
Megnyugodt most egyszer s belölrül nem vérez.
Nézek, ülök, írok, róllad gondolkodom,
Magamon, másokon titkon álmélkodom.
E világnak lelke mit csinál belöllünk!
Mit ítél törvénye vajjon most felöllünk!
Hagyjuk el, barátom, a mély okoskodást,
Ne tégyünk hiában ollyan sok hánykódást;
A természet setét mélységét elhagyván,
Örömre sijetek kezedet ragadván.
Szívünknek érzési fûzzék szárnyainkat,
Barátság élessze mozgó ajakinkat.
Világunk lármáját mihaszna kergetjük,
Végét, sem kezdetét, látod, nem érhetjük.
Földünknek bölcseit eleget forgatom,
A természet szavát már régen hallgatom,
És végre felleltem, hogy józan törvényünk,
Akármit gondoljunk, csak örök Istenünk.

Egy jó poétának lelke ha megindul,
Szívét mellé vévén, tûnik s mindent feldúl.
Méltóságot visel dicsõ törvényiben,
Szerelem mosolyog édes érzésiben.
Amit természeti kíván, mindent ölel,
S nem csatázik soha az örökös renddel.
Szállásnak szoros hely számára egy ország,
Természetben lakik, s megyéje egy világ
Egészen, amelynek törvényit érezvén,
Gyönyörködik, magát kedvétül vérezvén,
Mint a filemile, amely örömétül
Indíttatván, itt-ott zöld ágacskákra ül,
A hajnalnak tüzét hasadni szemlélvén
Várja a víg napot, mindég énekelvén,
Kedvei közt, tudjuk, oly soká zengedez,
Hogy végtére nyelvén vére is csergedez;
Erõlteti magát okoskodás nélkül,
Mert õ is törvényt vett a hû természettül:
Úgy egy poéta is Mársnak sisakjára
Felállván, jobb kezét Fébus paizsára
Bocsátja, és így e két istenség között
A kies Párnássus hegyéhez költözött,
Honnan e világot sóhajtva szemlélvén
Harcról, szerelemrül sokat énekelvén,
Mint a filemile, magát erõltetve
Vén ereszt és meghal mást gyönyörködtetve.

Bécs, 3. Februarii 1772.

            B. Gy.

Barátom, kérdezed, mondjam meg, mint vagyok:
Mozgok a világban, nézek és hallgatok.

Bécs, 25. augustii 1776.

            B. Gy.