|
CLITEMNESTRA. Legyen
Istennek hála penig, megmenekedhettem az Agamemnontúl, az én aggeb férjemtûl,
ki zabolán akar vala tartani. Annyira regnált vala rajtam, ingyen embernek sem
tudom vala magam, egy pohár bort kedvemre meg nem ihattam, híre nélkül csak ki
sem léphettem házamból. Maga engem az én anyám gyermekségemtûl fogva nagy
kedvemre tartott, õ penig mind természetembõl, mind erkölcsömbõl teljességgel
ki akar vala venni, kiért, ha száz lelke volt volna is, meg kellett volna
halni. Nem tudta õ, hogy régtûl fogva másba volt az én gyönyörûségem, sem
testemnek sem lelkemnek mint olyan dög nem kellett. Ha lefeküdt, dörgölõdött
ágyába, ha felkölt, csak morgolódott, sem ölelésem, sem csókolgatásom nem vala
kedves, de én hiszem, ugyan érzette, hogy kedvetlen mívelem. Vagyon immár kibe
vigadjak, ha megölelem Aegistust, õ is megölel, ha megcsókolom, õ is megcsókol.
Nincs ennek szívébe bánat, nincs az országra nagy gondja, mint annak, ki az
nagy pénztakarásba megagga. Sok
kincs miatt engem is megútála, egy napon nem tuda belõle élni. De ha Isten
segít, az én szeretõmmel, Aegistusszal vígan elköltöm lelkiért. Nem félek immár
senkitûl, parancsoljon immár, zabolázzon bátor - csak ez orvossága az gonosz
férjeknek: öld meg, fojtsd meg, veszejtsd el, mindjárt megmenekedsz tûle! Élj
úgy osztán, mint szinte neked tetszik, jobb te parancsolj másnak, hogynem mint
neked parancsoljanak. Ne gondolj vele, bár Simon bírónak mondjanak, csak legyen
neked kedvedre. De ahon látom Aegistust, hozzá megyek.
|