|
CHORUS.
Ím, hatalmas Isten, az királyné asszony, Clitemnestra, mint dõzsõl ott
benn, latrával, Aegistusszal, tombol, vígad, örül erõsen. Az õ szülötte penig,
szegény Electra, csak meg nem hal mérgébe és nagy keserûségébe. De ihon jõ,
nagy könnyes szemmel.
ELECTRA.
Ó, nagy Isten, Úristen ne hagyj, tekints reám, mennyország, hogy hagysz
ily méltatlanságot, Úristen. Az én anyám elveszte engemet, elveszté
nemzetségemet, ó, veszett asszonyállat, megölé atyámat, ó, gonosz nemzet,
megszeplõsíté az én édesatyámnak tiszta ágyát, jaj mint veszek, minden
hírünket, nevünket elveszté. Ó, szívem atyám. Ó, Atyám, Agamemnon király, mely
híres, neves, mely gazdag, mely hatalmas király valál te! Ó, atyám, atyám, én
édesatyám, mint veszel te két förtelmes hitvány lator miatt, jaj, jaj, én is
mint veszek!
CHORUS.
Elkeseríte az szegín leány.
ELECTRA.
Ó, én eggyem, atyám. Senki nem kesereg terajtad, hanem csak a te
elveszett leányod jajgat tégedet, jaj, jaj énnekem, éjjel-nappal könnyez az én
szemem.
CHORUS.
Szerelmes asszonyom, Electra, édes asszonyom, mit gyötröd magad, mit
keseregsz ily igen?
ELECTRA.
Jaj, atyám, szívem atyám!
CHORUS.
Szûnjél meg, édes asszonyom!
ELECTRA.
Jaj, hagyjatok békét, nem kell nekem semmi vigasztalás.
CHORUS.
Ne hagyd el magad, jó leányom, Electra!
ELECTRA.
Ó, ki keserû az én atyám halála!
CHORUS.
Vajh, nagy Isten, szakasztanád nyakát ez gonosz embernek, ki miatt
elvesze. Ne sírj, jó Electra. Ezzel meg nem hozod szegint.
ELECTRA.
Ó, ki keserves életem vagyon nekem.
CHORUS.
Vedd jó néven, édes asszonyom, az Úristentûl, adj hálát õfölsége
akaratjárul.
ELECTRA.
Ó, ki nagy méreg ez énnekem, hogy az szegin atyám keresztjét az lator
emészti meg, ki õtet elveszté, ó, ki nehéz ez énnekem, hogy az hitvány ember
atyám királyi ruháiba öltözik, királyi pálcáját bírja, királyi székibe
méltatlan ül. Ó, megfojt, megfojt ez engemet, hogy az én atyámnak tiszta ágyát
undok ember megförtõzi. Ez gyötör engem, ez fojt, ez keserít. Csak mosolyogja
ezt az gonosz asszony, táncol örömében, vígad, tombol, dõzsõl, énnekem nagy
keserûség szakasztja szívemet. Mint egy fattyat, úgy tartanak, senki nem
könyörül rajtam, sõt nagy árvaságomban fenyegetnek, gyötörnek, kesergetnek, ily
nyavalyámban átkoz az én anyám, hogy mindétig ez sírásba szakassza Isten
nyakamat, ebbe veszessen Isten. Vajh, vesztené Isten azt, az ki engem ily
keserûségemben nem szán!
CHORUS.
Hadd járjanak ezek, jó Electra, hagyd az Istenre az bosszúállást,
megládd, meg tudja büntetni, õfölsége sem siet, sem késik, de mihent akarja,
mindjárt meglöli.
ELECTRA.
Vajh, lölné meg hamarébb, vesztené el õket, mert énnekem hajadon fõvel
kell megaggnom.
CHORUS.
Veszteg, az Istenért, ha meghallják, ennél is inkább el kell veszned.
ELECTRA.
Nem szánom halálom az én édesatyámért.
CHORUS.
Jobb neked, ha szót fogadsz.
ELECTRA.
Nemde igazat kérek-e, hogy az Isten azokat megtörje, megrontsa, kik
árvákat nyomorgatnak?
CHORUS.
Igen félek rajt, hogy még ma valami veszedelembe ne essél, ha meglát
amaz haragos Aegistus, de kérlek, az Istenért, jerünk be, jó asszonyom, az
házba.
|