ACTUS TERTII

SCENA PRIMA

Electra, Clitemnestra.

ELECTRA.                    Legyen hála az Úristennek, ugyan megkönnyebbülék szívemben, hogy ez fertelmes asszonyi állatnak félelmét hallám, kit nem méltó, hogy anyámnak mondjak, mert lám, ez volt minden undokságnak, förtelmességnek kútfeje, kinek bizonnyal hiszem, el kell immár veszni.

CLITEMNESTRA.        Azmint eszembe veszem, olyha szádra érettél esmég, asszonyom. Tudom mi marja beledet, nincsen most honn Aegistus, szabadon mórálsz alá s fel, ha honn volna, bizony veszteg ülnél, mint egyébkor. Látom, nem gondolsz semmit énvelem, de ha megjû, megkötöm koszorúdat. Bizony kicsússz innen oly helyre, hol nem keserítesz engem. Veszteg csak nagynyelvû kabola; minden rútságot reánk kiáltasz, urammal egyetembe mindenek elõtt rágalmazol, de elcsíplek az nyelved végébe. Ez illik-e leányhoz? Így tisztelsz te engem? Ezt kell-e anyádon méltatlan mívelni? Nem tagadom, azkit én míveltem, mert méltán míveltem, mert jól tudod, az én édes leányomat, kit leginkább szerettem, ilyen százon nem adtam volna, mint te vagy, elveszté tûlem ez gonosz ember. Ez szegény ártatlan vérnek halálával másnak kelleté magát. Illett ez agg latornak oly szép virágért meghalni. Mert nagyobb keserûségem volt énnekem vele, hogynem mint neki. Én szûltem véres verítékemmel, én tartottam nagy keserûséggel, nagy nyughatatlansággal! Azért én töttem, én töttem, nem tagadom senki elõtt, mert megérdemlette, noha te tagadod. De õ, szegín leányka, ha szólhatna is, ezt mondaná. Azért nem kellene hátam mögött rágalmaznod, ha ember volnál, de ihon szembe vagyok, szólj szembe, ha mit akarsz.

ELECTRA.                    Csak meg ne haragudjál, szólok én szembe is, mind atyám képében, mind az leányka képében.

CLITEMNESTRA.        Mondd el, meghallgatlak.

ELECTRA.                    Ím, értem, nem tagadod, hogy nem te voltál volna atyámnak hóhéra, de mented magad, hogy méltán mívelted. Mert elvesztette gyermekedet. De eredsze, jóasszony, kérdezd meg Dianát, miért áldozék az én atyám az kis leánykával? Vajh, mely igen jól tudod, oly nagy ok kényszeríté erre, ki semmiképpen el nem múlhatott. Mert tudod, mikor szegín mulatságba vadászni nem volna, ott egy öreg szarvast általlõ, és valahogy szegín kérkedékeny beszédet is ejte, ki az latoniai szûznek ellene vala. Azért reá megharaguvék, minden népével megtartóztatta, úgyannyira, ha leányát meg nem áldozná, minden népével egyetembe el kellene vesznie. Eleget óhajta szegín, eleget vonogatá magát, tudod, mint kesergett rajta, mert igaz, úgy õ testébõl szakadt, mint teneked, de ké-kénytelen meg kelle mívelni. Azért ha szinte az leányka szólhatna is, õ maga is azt mondaná, jobb õneki meghalni, hogynem mint az õ édesatyjának, annyi fõemberekkel elveszni. De jóasszony, még ez kicsiny hazugság. Ha szinte igaz volna is mentésed, nem illett azért asszonyi állat lévén, az te jámbor házastársodat elvesztened. Ki adott teneked arra hatalmat? Minem voltál te neki bírája. Ha pedig azt mondod, hogy halált halállal kell megfizetni, az tennen tõröddel magadat megölöd, mert te az én atyámat megöléd méltatlan, kiért tehát te is méltó vagy halálra. De ha kévánod hallani, ím, megmondom én, miért veszted el, áruló, mert az vagy, az én atyámat. Mert mindörökké telhetetlen valál az nagy bujaságban! Miért hogy szegín õ nem bocsátott szádra, mert féltette tisztességét, te azért, hogy latroddal kedven lakhassál, elvesztéd, elvesztéd szegínt, kit nem adtam volna ilyen tömény ezeren, mint te vagy! De no, ha igaz ember vagy, mondsza meg, micsoda az oka, hogy ennyi ideig meg nem jobbítád életedet? Ha szinte méltán ölted volna meg is az én atyámat, nem kellett volna azért magad megkissebbíteni, nem kell vala nemzetségednek hírét, nevét elvesztened! Nem kell vala az hitvány latorral, Aegistusszal együtt lakoznod, kivel az én jámbor atyámnak öldöklõi, és tisztességének árulói voltatok. Ezek bizonysági, ezek, az te hamis beszédednek. Vajh, gonosz, átkozott asszonyi állat, miért metszed az te gyermekidnek torkát? Ha te jámbor volnál, nagyobb gondot viselnél az te tisztességbeli jámbor uradtul származott magzatokra, hogynem ez hitvány latortúl való fattyakra. Tekintse meg ím, ezeknek fattyait, mely frissen, mely örömmel, mely vígan laknak, kit csak azért mívelsz, hogy latrodnak kedvét lelhesd, kik méltán hívattatnak fattyaknak. Azok penig szegények csaknem halnak éhhel, kik tiszta házasságbeli, jámbor férjedtûl valók. Ezt dicsérném-e én? Ezért tiszteljelek-e téged? Ha jámbor volnál, tisztelnélek mint anyámat, de mint ilyen fertelmest, embernek sem tartok, mert lám, ördögnél is gonoszabb voltál. Te vagy, ki elvesztél engemet, te magadat is minden nemzetségeddel egyetembe. Nincs mit tennem, mert leány vagyok, bosszút nem állhatok, de vagyon egybe reménységem. Ó, édes Orestesem, hozzon meg az Úristen! Vajha megjõne, bosszút állana az rajtad! Ha éntûlem lehetne, kész volnék még ma ezen kezemmel az nyakadat kitekerni, ha immár szívem titkait érteni kévánod.

CLITEMNESTRA.        Ó, Isten veszted, ördög leány, lám nagyobb az nyelved az fejednél, vesztegj csak, kurvanõ leánya, Szent Asszony úgy segítsen, fizetsz ezért, mihent Aegistus megjõ! Ó, szegín fejemmel nyomorult vagyok, hogy ily leányt szültem ez világra, ha emberségem nem nézném, tudnám, mit kellene mívelni.

ELECTRA.                    Ne nézd bár emberséged, mert régen elvesztetted.

CLITEMNESTRA.        Vesztegj, nagy kabola, ereggy, cobe innét, Isten-vesztet!

ELECTRA.                    Ez ám, ha igazat mondok is, bánja. Lám, te magad mondád, hogy szemedbe szóljak; ha nehéz, ne jöjj máskor hosszám igazságot kérdeni.

CLITEMNESTRA.        Mégis szólsz-e? Jobb, ha dolgod tartod. Lám, átkozott nap volt ez, Isten bár ne adta volna, hogy szememmel láthattam volna ez mai nap ez gonosz leányt, mert azmit tuda, ím, mindent reám kiálta, hiszem, hogy az többit tudta volna, azt is kicsácsogta volna, de hála Istennek, penig arról nem szóla! Csak hozná Isten uramat hamarébb meg, rágondolnék, nem kiáltana többet, mert elnyomorodom miatta, anélkül is penig igaz, elég keserûségem vagyon. Sem éjjel, sem nappal nincs nyugodalmam, valamire nézek, minden röttent, még az levél, ág is ijeszt. Ha lefekszem álmomba elrémülök, ha felkelek, énmettem, ím még az önnön gyermekem is keserít. Ó, nagy Isten, mely átkozott ember vagyok én, minden ételem keserû méreg, minden italom epe! Lám, sehol senki nincs, ki egy cseppnyire meg tudna könnyebbíteni. Ez éjjel is rettenetes álmot láttam, elrémültem, nem tudok mely felé fordulni, de könyörgök az Istennek, talán meghallgat. Hatalmas Isten, ki uralkodol mindeneken, hallgasd meg az én imádságomat, hogy az én álmom, ha jót jegyez, teljék énreám, ha penig gonoszt, kérlek tégedet, szakaszd az én gonosz akaróim nyakát bele. Kiknek igyekezeteket törd meg, és énnekem adj segítséget, hogy minden jószágomat bírjam békességbe, és az én urammal, Aegistusszal mégis lakhassam sok esztendeig nagy gyönyörûségemre. Ezt ha nekem megadod, téged hatalmas Istennek tartlak.