|
MESTER.
Halljátok-e szép leányok, az Agamemnon király házát tudjátok-e melyik?
CHORUS.
Ím, ez az, jó uram.
MESTER.
Honn-e az királyné asszony?
CHORUS.
Ihon jõ, elejbe mehet kigyelmed.
MESTER.
Adjon Isten jó napot felségednek.
CLITEMNESTRA.
Fogadj Isten, jó atyámfia, mi járatban vagy?
MESTER.
Felségednek hívséges barátja, Phocensis-beli Phanoteus minden atyafiságát és
szomszédbarátságát ajánlja.
CLITEMNESTRA.
Fogadj Isten õkigyelmének; mit parancsol õkigyelme?
MESTER.
Semmit nem parancsol, de felségednek, ím levelet külde, nagy örömet is izene
felségednek.
CLITEMNESTRA.
Merthogy az Phanoteus énnekem régi bízott barátom, hiszem, hogy valami jeles
dolgot izent.
MESTER.
Azt értem uramtúl is, hogy felségednek ennél nagyobb öröm nem lehet.
CLITEMNESTRA.
De no beszéld el, jó atyámfia.
MESTER.
Egy szóval megmondhatom felségednek. Orestes megholt.
CLITEMNESTRA.
Kicsoda?
MESTER.
Orestes.
CLITEMNESTRA.
Megholt?
MESTER.
Meg.
CLITEMNESTRA.
Az Orestes?
MESTER.
Így vagyon, felséges asszonyom, azmint mondom.
CLITEMNESTRA.
Az én fiam?
MESTER.
Azt értem, felséged fia volt.
CLITEMNESTRA.
Igazat mondasz-e?
MESTER.
Mint engem látsz, úgy higgye
felséged.
CLITEMNESTRA.
Isten embere voltál te; de édes atyámfia, ha tudod beszéld meg, mint lött
halála.
MESTER.
Jól tudom, mert szememmel láttam, engem azért is külde uram felségedhez, hogy
megbeszélleném felségednek.
CLITEMNESTRA.
Most látom, jó barátom volt urad nekem, kit én neki soha meg nem szolgálhatok.
De no, ne hallgass!
MESTER.
Mikor, felséges asszonyom, az görög vitézek Delphusba játékot hirdettek volna,
Orestes is nagy frissen, mint vitéznek szokott lenni, felkészüle, kinek minden
vitézlõ szerszáma csudálatos ékes volt, õ maga is termetével, öltözetivel,
vitézségével minden vitézek közt megmondhatatlan díszes volt. Hogy igazán
megmondjam, jóllehet sok vitézeket immár vénségemre láttam, de nem emlékezem,
hogy annál az ifjúnál jelesebbet esmértem volna. Én az õ termetén,
magahordozásán és vitézségén nem gyõztem eléggé csudálkozni, még az vitézek is
elálmélkodtak rajta. Azki nézhette, ugyan gyönyörködött benne. Mihent az
vitézek közibe üté magát, csak mulatságba elsõ nyereséget is elvevé. Annyira
kiterjedt vala híre, még az gyermek is kiáltotta, hogy az Agamemnon király fia,
az vitéz görög Orestes elsõ pályát elvötte volna. Hogy látták az vitézek illõ
serény voltát, senki reá nem irígykedett, mint egyebekre ottan irígykedtek, de
ölelgették, csókolgatták erõsen az görög vitézek. Mindez meglevén, és külömb-külömb
vitézségeket és mulatságokat megszerezvén, az görög vitézeket mind szállására
vivé, vígan õket nagy tisztességgel, mint királyfiú, vendéglé. De hogy
másodnapra jutánk, ah, felséges asszonyom, majd hallasz szerencsének nagy
álhatatlan voltát. Erre mondják, hogy senki el ne higgye magát. Trombitát
fúvának, ki-ki kocsijára ragada, hogy azon is versenyt futtatának, és
vitézségeket megmutatnák. Vitéz Orestes is tíz kocsi vitézekkel egy rendbe
álla, õ maga legközépen volt. Mihent trombita zendüle, egyszersmind megsújtják
az lovakat, mint az szél, úgy mentek, az por csaknem az eget ütötte, kiáltás,
sikoltás volt nagy, az kocsik peregtek, csikorogtak, törtek erõsen.
Serénykedtek az vitézek elöl egymást haladni, õ is bizony váltig gyorsolkodott,
a kocsin is ugyan igen emberkedett. De az gonosz szerencsének mit tehet ember?
Mikor azért az hátulsó kocsisnak délceg lovai volnának, elragadják, és nagy
sebbel kezdik hordozni, a sok kocsinak mindjárt esze kezde veszni, egymásba
kezdének akadozni. Az Orestes lovai is megrémülének, ropp, úgy ütközék az elsõ
kocsiba, mindjárt szegín hanyatt esék az lovak lába közibe, az gyeplõ az kezére
kötelõszett volt, hordozni kezdik az széles mezõn az lovak, törték, szaggatták
annyira szegínt, hogy egy barátja is az õ személyét meg nem esmérte. Az játékot
félbehagyák mindjárt, hozzágyûlének, sírtak oly igen erõsen, jajgattak az
vitézek, szánták íly nemes vitéz ifjúnak veszedelmét. Kinek testét nagy
tisztességgel, mint király fiának, megégették, nagy szépen osztán edényekbe
helyeztették hamuját, tetemét. És miérthogy az én uram, Phoceus-beli Phanotheus
jól tudta, felségednek ezzel nagy kedvet szerzene, engem elöl elküldött, hogy
megmondanám felségednek, hogy az úton volnának fiad, Orestes testével. Uramnak
fõ-fõ szolgái nagy tisztességgel hozzák, hogy az atyja koporsójába temettesse
felséged, azt hiszem, immár nem messze vannak vele, még ma itt lesznek.
CHORUS.
Jaj, nagy Isten, mint szakada magva ez nagy királyságnak!
CLITEMNESTRA.
Örülök is, keserûlöm is ez szegín ifjat.
MESTER.
Mit keseregsz, felséges asszonyom?
CLITEMNESTRA.
Ah, szerelmes atyámfia, noha gyûlöltem, de testembõl szakadt azért. Ezt ládd,
az anyának keserû az gyermek, akármely lator legyen is.
MESTER.
Tehát hiába járunk mi, mert amint eszembe veszem, nincs ezen felségednek semmi
öröme.
CLITEMNESTRA.
Ho-hó, atyámfia, noha szánom, de nagy kedves azért. Mert ez gonosz faj, mióta
kikelt házamból, soha meg nem tuda látni, de még onnat is szidalmazott, és
szörnyû halállal fenyegetett, ki miatt sem nappal, sem éjjel nem nyughattam,
egy édes álmom miatta nem eshetett, de úgy féltem, úgy röttegtem, mint égi
tûztûl. Ez mai nap penig, legyen Istennek hála, tûle megmenekedtem, immár nem
röttegek többet tûle. De jer be, jó atyámfia, velem. Illik, hogy íly
örömmondásodért nagy ajándékot végy tûlem.
|