|
CHORUS.
Vajh, álnok asszonyi állat, ím, mint tettei vala az idegen ember elõtt
keserûségét fia halálán, maga örömébe nem tud mit tenni. Ezentûl ennél is
gonoszb és fajtalanb fog ez lenni. Elálmélkodom az Istennek nagy tûrhetõségén,
csudálkozom, hogy szenvedheti ez nagy undokságot. Ím, azki bosszúálló vala, az
is szörnyûképpen elvesze, sehol lám, senki nincs, ki ezt megcsendesíthetné. Sem
Istennel, sem emberrel nem fog immár gondolni. De az szívem mégis gerjedez, nem
hihetem soha, hogy errûl elfeledkezzen az Úristen. Noha nincs immár kitûl
félni, de hiszem bizonnyal, menny ütõkõvel is agyonverheti, mikor az óra eljõ. De
ahon látom Electrát, ezt neki meg nem kell mondani, mert ha hallja, hogy
Orestes megholt, megöli magát keserûségébe. El-bemegyek innét elõle, hogy meg
ne lásson.
ELECTRA.
Chorus, Chorus, hova mégy Chorus?
CHORUS.
Kicsoda kiált? Kigyelmed volt-e, asszonyom?
ELECTRA.
Hova sietsz vala?
CHORUS.
Oda be indulék.
ELECTRA.
Mit csinálsz vala itt kinn?
CHORUS.
Semmit nem.
ELECTRA.
Hallám én, hogy beszélsz vala valamit.
CHORUS.
Szekfüvet keresek vala az leányasszonyoknak, arról beszélgetek vala magamba.
ELECTRA.
De más vala bezzeg: Orestest is említéd itt. Kérlek az Istenért, jó Chorus, ha
mit hallottál, beszéld meg.
CHORUS.
Nem hallottam, asszonyom, semmit.
ELECTRA.
Ó, vagyon valami, mert igen változik a színed. Édes Chorusom, ne tagadd meg!
CHORUS.
Mit?
ELECTRA.
Ha engem szeretsz, Chorus, szólj, Chorus szívem, talán megjõ Orestes.
CHORUS.
Vajha.
ELECTRA.
Mi dolog? Ne ijegess, mondd
meg!
CHORUS.
Jerünk be innet, mert ahon jõ anyád, ott benn megbeszélem, amit értöttem.
|