|
MESTER.
Vajh, bolond emberek, csak Isten oltalmazott, hogy el nem vesztettétek
magatokat. Az ti nagy örömmel való zenebonátokat mind meghallják az várba. Ha
bennetek nem mentettelek volna, szinte gonoszul járatok volna, azért hagyjatok
békét az sok beszédnek. Azmivel sietni kell, nem kell azt halogatni.
ORESTES.
Mint esméred ott benn az dolgot?
MESTER.
Legyen Istennek hála, az mi részünkre jól vagyon.
ORESTES.
Azt alítják-e, hogy megholtam?
MESTER.
Úgy hiszik, mint egy angyal szavát.
ORESTES.
Örülnek-e igen? Hogy mondnak?
MESTER.
Hagyj békét ennek, azután is meglehet ez, jobb volna más dologhoz látnál.
ELECTRA.
Kicsoda az, édes arám?
ORESTES.
Nem esmered-é?
ELECTRA.
Nem jut eszembe.
ORESTES.
Ez az, ki kezébe bíztál volt, ez tartott fel engem.
ELECTRA.
Ez-e az, édes arám? Egészséggel kigyelmednek, édes atyám, áldjon meg az
Úristen. Nemkülönben látlak, mint egy édesatyámat, mert lámcsak, te voltál
ennyi ezer ember közül az én atyámnak hûséges szolgája. Ó, istenes ember, ó,
nagy hívséges szolga! Az Úristen fizesse meg az te nagy kegyelmességedet, mert
én soha meg nem fizethetem! Háládatlan azért, megládd, soha nem akarok lenni.
MESTER.
Az én hûséges szolgálatom, jó asszonyom, megjelenik ezután, most arról nem
illik szólnunk, mert az sok szólásba sok idõ múlik. De jobb, ha dolgunkhoz
látunk. Az Clitemnestrát jókor találjuk, mert csak õ maga az kisebbik palotába.
ORESTES.
Maradjatok ti itt kinn. No, mi Isten hírével menjünk be.
|