|
MESTER.
Az szegény árvát, im, behozám jószágába, igaz, elég munkával, elég fáradsággal.
Õ is minden igyekezetit elvégezte: országába immár szabadon uralkodhatik, csak
hogy tudja magát forgatni, de igen félek rajta, hogy ez is, mint az több
atyjafiai, el ne veszesse magát. Mert ez ház mindörökké rakva volt
veszedelemmel. Ha meggondolom elõszõr Tantalus királyt, õ is mely röttenetes
dolgot cselekedék: az önnön fiúmagzatját felkoncolá. Ez hanem nagy hallatlan
dolog! És megint étekbe megfõzé, kiért õ is, méltón, szörnyûképpen elvesze
azoktúl, azkiknek megfõzte vala. Azután Pelops Myrtillusnak fejét vevé.
Thyestes az önnön atyjafiának, Atreusnak feleségét megszeplõsíté. Atreus erre
való haragjában nagy szép két kicsiny fiát neki megfõzé. Ím, ezeknek utána,
ennek édesatyját, Agamemnon királyt az önnön tulajdon felesége, Clitemnestra,
ketten Aegistussal megölék, kiért õk is mindketten ám meglakolának. Ez is
bizony nagy csudálatos dolog, hogy tulajdon fia édesanyját megölje, de hiszem
ugyan, az nagy Isten vakította meg ezeknek szíveket, hogy az õ nagy sok
gonoszságokról, kevélységekrõl, bujaságokról, tobzódásokról megfizetnének, mert
soha nem akarának véget vetni nagy undokságoknak. Ez az, ez az, ki az én
belemet furdalja, ettûl féltem ezt is: hogy õ is bolondságába elveszti magát.
De elmegyek el be hozzája, jó tanácsot adok nekie, hogy erõsen megõrizze magát
ez veszedelmektûl, jámbor és tiszta életû legyen, igazán és kegyelmesen éljen,
ha úgy nem akar járni, mint az õ elei. Ideje már elmennem, egyéb dolgaimhoz is
látnom, tihozzátok maradjon az Úristen!
|