SCENA TERTIA

Clitemnestra, Chrisothemis.

CLITEMNESTRA.        Immár húsz esztendeje, hogy bánat az én szívembe nem esett volt, nagy kedvemre, nagy gyönyörûségemre éltem. Ím, ez éjjel annyira elröttenek álmomba, nem tudok hova lenni, ugyan reszketek ijedtembe, csak valami veszedelmet ne jelentene, kitül Isten oltalmazzon. Elküldöm Chrisothemist az atyja koporsójához, az mi szokásunk szerint áldozzon nékie, netalán megkönnyebbülök. Chrisothemis!

CHRISOTHEMIS.        Hallom, asszonyom.

CLITEMNESTRA.        Jöszte, édes leányom, vidd el ezeket atyád koporsójához, áldozzál vele, mert én azfelé sem kévánom mentem. Hallod-e? Mit sietsz? Electrát is lásd mentedbe, mit csinál.

CHRISOTHEMIS.        Bizony megijedt most anyám, mely igen elsárgult, egyébkor nem volt neki szokása, hogy szegín atyámnak áldoztatna, de vélem, fúrják most neki az fejét. De kicsoda jõ ihon?