SCENA SECUNDA

Chrisothemis, Electra, Chorus.

CHRISOTHEMIS.        Ha, ha, ha, örömömbe mind futottam. Semmit, édes néném, ne bánkódjál, jól adja az Úristen az mi kévánságunkat.

ELECTRA.                    Hagyj békét, az Istenért, vesszél elõlem, ne gyötörj.

CHRISOTHEMIS.        Mi lölé ezt, hogy csak szómat sem akarja meghallgatni.

CHORUS.                     Gonosz hírt hallott.

CHRISOTHEMIS.        Édes néném, senkinek semmit ne higgy, mert megtekinti immár az Isten az mi nyomorúságunkat. Oly bizonnyal higgyed, mint engem látsz, megjõ az Orestes!

ELECTRA.                    Jaj, veszteg, megbolondultál-e? Tartsd dolgod, ne kesergess, jó Chrisothemis.

CHRISOTHEMIS.        Bizony, igazat mondok, édes néném.

ELECTRA.                    Ki mondá, hogy ily igen elhitted?

CHRISOTHEMIS.        Szememmel láttam az atyám koporsójánál nagy bizonyjelet.

ELECTRA.                    Csak álmodozol, te most.

CHRISOTHEMIS.        Halld meg csak, te magad is igaznak mondod.

ELECTRA.                    Mondd el, ha egyebet nem akarsz benne.

CHRISOTHEMIS.        Mihent szegín atyánk koporsójához juték, az áldozatot megszerzém, amint parancsolád, és minekutána hanyatt borulván könyörögtem volna, az koporsót megkerülém, tehát egy ifjú ember áldozatja vagyon rajta, szép gyenge férfiú hajait felül reárakta, és az áldozattal mind széllel meghintette, kit jól tudom, hogy miközülünk senki nem mívelt, de vélem, hogy Orestes dolga, és hiszem ebbõl, hogy nem messze vagyon. Azért, édes néném, semmit ne keseregj, mert nem mindétig egy állapotban az szerencse, egy szempillantásban mind örömre fordulhat szomorúságunk.

ELECTRA.                    Jaj, ki bolond vagy, jó öcsém, hamar elhissz te mindent.

CHRISOTHEMIS.        Jaj, édes néném, semminek véled-e te ezt?

ELECTRA.                    Még azt sem tudod, hol vagy most, mit beszélsz, te magad sem érted.

CHRISOTHEMIS.        Ó, nagy Isten, azkit szememmel láttam, azt nem tudom-e?

ELECTRA.                    Ne bolondoskodjál, csak hiába vagyon látásod, mert megholt, jaj szívem, az én édes arám, Orestes.

CHRISOTHEMIS.        Jaj, veszek, jó néném, ki mondá?

ELECTRA.                    Az, ki szemével látta halálát. Ím, Chorus jól hallotta, hogy ezt mondá, még ma az hamvát is elhozzák.

CHRISOTHEMIS.        Ugyan igaz-e?

ELECTRA.                    Jaj, jaj, megholt.

CHRISOTHEMIS.        Ó, szerelmes bátyám, hogy soha nem láthatálak, jaj, egyetlenem, bátyám, hogy sohasem tudál az te véreidhez jõni!

ELECTRA.                    Jaj, jaj, szegín fejünk, hova legyünk? Nagy árvaságra jutánk immár, jó öcsém, Chrisothemis, nincs kibe bíznunk, mert megholt az Orestes. El kell vesznünk, ha más módon reá nem gondolunk.

CHRISOTHEMIS.        Ha megholt, jó néném, nehéz arra gondolni.

ELECTRA.                    Nem arról szólok.

CHRISOTHEMIS.        Mit akarsz tehát?

ELECTRA.                    Vajha azt mívelnéd, amit én akarnék.

CHRISOTHEMIS.        Azmi éntûlem lehet, kész vagyok mindenre.

ELECTRA.                    Jól esmérlek én téged.

CHRISOTHEMIS.        Mondd el csak, édes néném, mit akarsz.

ELECTRA.                    Ha szómat fogadod, megmondom.

CHRISOTHEMIS.        Megfogadom.

ELECTRA.                    Tudod, jó húgom, mióta szegín atyánkat elveszték az árulók, azóta csak egy barátunk sem volt, sem segítõnk, sem oltalmazónk. Egyetlenegy remínségünk vala, az Orestes. Mert éltében, szegín, gyakorta izent, jól tudod, hogy megszabadítana az farkasok kezébõl, de ím, érted, hogy szegín elveszett. Immár csak te egyedül vagy az én atyámfia, ha te engem elhagysz, sehol egy csepp bizodalmam sem leszen. Kérlek azért, édes öcsém, kérlek, jó Chrisothemis, az Istenért, az te édes nénéd kedvét ne szegjed. Nem kévánok tõled lehetetlen dolgot.

CHRISOTHEMIS.        Mi dolog, jó néném? Mondd el immár!

ELECTRA.                    Jó húgom, lám együtt lakol velek, ezt könnyen megszörözheted, kérlek, az tolvaj latort, az Aegistust, veszesd el valamiképpen, vagy öld meg, vagy fojtsd meg. Mert ha te azt el nem veszted, az miá kell nekünk elvesznünk. Bizony addig férjhez sem eggying, sem másink nem mehet, meddig az él, mert nem oly bolond az Aegistus, hogy magot támasztana az õ maga veszedelmére. De ha õtet megölnéd, az volna jobb az görög vitézek közt, ki bennünk kaphatna, mert hírünk, nevünk ez világon kiterjedne, hogy leányok lévén jószágunkat ez lator kezibõl, és mennen magunkat megmentettük. Noha immár nagy búba megfonnyadtunk, de csak az jószágért is elvennének bennünk. No azért, édes öcsém, könyörülj rajtunk, ments meg mind engem, mind téged ez átkozott ember hatalmából, kibõl semmi gyalázatot nem vesz, mert mind ez világ elõtt, tudod, útálatos, minden átkozza és szidalmazza ez förtelmes latrot. Ha ezt míveled, mind az mi szegín megholt atyánkat, mind szegín atyánkfiát, Orestest megkönnyebbíted. Szánjad azért, jó Chrisothemis akárcsak ezeket, ha engem nem szánsz!

CHORUS.                     Tisztes beszéd ez tetûled, ez illik-e hozzád?

ELECTRA.                    Állj elõ, ugyanis neked szólnak, nem kértenek téged erre!

CHORUS.                     Ugyan se kérj, mert ha kérnél is, nem telnék kedved benne! Azt fogadjad csak, asszonyom, amit õ beszél, látod, keserûségébe nem tudja, mit mond.

CHRISOTHEMIS.        Édes néném, nem szégyenled-e mondani, nem ládd-e, tiszta bolondság, amit beszélsz. Mihez való bíztodba miveltetnéd ezt; leányok vagyunk mi, nincs nekünk arra erõnk. Csak hozzákezdenénk, hamarébb megölnének bennünk, hogynem mint mi ölnõk õket. Ki mentene meg bennünk. Hol mit nyernénk nyavalyánkkal? Bizony higgyed, nagyobb szidalmunkra, hogynem mint tisztességünkre volna. Azért én is kérlek az Istenért, édes néném, hagyd el az dagályt! Ha így esett dolgunk, békéljél meg velek, engedj nekiek, mert ám jól tudod, mi szándékba ment Aegistus ki. Még most kedvét találhadd jelesben örömében. Talán az Isten idõ múlva más módon fordítja.

CHORUS.                     Igazat mond, jobb, ha ezt míveled. Embernek nagy bölcsesség idõhöz magát szabni.

ELECTRA.                    Ó, nagy Isten, lám, sehol senki egy mákszemnyit nem könyörül rajtam, ím, mindnyájan elhagytak, de én magamnak kell reá gondolnom.

CHRISOTHEMIS.        Nem hagylak, édes néném, csak bolondságot ne beszélj.

ELECTRA.                    Nem bolondság az, mi megmaradásunkra való tanács.

CHRISOTHEMIS.        Sõt, ez volna veszedelmünkre.

ELECTRA.                    Tartsd dolgod, ne prózsmálj, ugyan tudtam, hogy semmi hasznod nem vehetem, ezért nem akarok vala szólni.

CHRISOTHEMIS.        Hasznom vennéd, ha szómat fogadnád.

ELECTRA.                    Nem akarok az én atyámnak vérszopóival együtt tobzódnom.

CHRISOTHEMIS.        Nem akarnád te, de kényszeríttetel.

ELECTRA.                    Ó, nagy Isten, lám még bosszantasz.

CHRISOTHEMIS.        Elmegyek, el be anyámhoz, mert én teveled meg nem alkudhatom.

ELECTRA.                    Nem alkudhatol, mert az szúnyogból tevét akarsz csinálni. Az hitvány huszárt királynak akarod tartani, atyámnak árulóit akarod tiszteltetni. De jobb nekem meghalnom, hogynem mint azt míveljem. Azért elmehetsz nagy békével anyádhoz, szolgálj nekie.

CHRISOTHEMIS.        Énnékem ké-kénytelen szolgálnom kell. Bizony, te is, ha lehetne, szolgálnád még, de félek rajta, együld késõn fogsz eszeskedni.

ELECTRA.                    Eredj, eredj, tartsd dolgod!