SCENA SECUNDA

Orestes, Chorus, Electra.

ORESTES.                    Vajon jó helyre találkoztunk-e mi, asszonyok?

CHORUS.                     Mit keres kigyelmetek?

ORESTES.                    Az Agamemnon király házát.

CHORUS.                     Igaz, megtalálta kigyelmetek, mert ez az.

ORESTES.                    Menjetek be tehát, jó asszonyok, mondjátok meg, hogy szembe lennénk az királyné asszonnyal és Aegistusszal.

CHORUS.                     Honnan jött kigyelmetek?

ORESTES.                    Phoceus-beli tartományból, Phanotheus házátúl.

ELECTRA.                    Jaj, mennybeli Isten, bizony ezek az szegín Orestes hamvát hozzák. Mit hoztok, jó uraim?

ORESTES.                    Az Agamemnon király fiának megégett testét hozzuk ím, az edényekbe, kit be kellene mutatnunk királynak és királyné asszonynak.

ELECTRA.                    Jaj, nyavajás fejem, mint veszek. Ez edényekbe vagynak-e, jó uram?

ORESTES.                    Mind az vagyon ezekbe, jó leány.

ELECTRA.                    Kérlek, jó uram, az Istenért, ha ezekbe vagynak, add ide kezembe, hadd csókolgassam, apolgassam ezen egyetlenemnek hamvát.

ORESTES.                    Adjátok oda neki. Mert nagy szeretetit mutatja hozzá, és hiszem, jó esmerõje volt.

ELECTRA.                    Orestes, Orestes, miért hagyál el engem? Ó, szívem, lelkem, Orestes, mint család az te édes nénédet! Mely sokszor biztattál leveledbe engemet, hogy megmentenéd az én árva fejemet, de lámcsak, hiába bíztam tebenned. Mert soha nem sietél hozzám, ím mint veszted magadat. Jaj, arám, édes arám, Orestes, ki hitte volna, hogy erre jusson a te ügyed, ki vélte volna ily szörnyû veszedelmed? Micsoda vagy te én ölembe: csak por, hamu, semmit nem használhatsz énnekem. Nem így küldélek én ki tégedet. Mikor az te gonosz anyád elõtt nagy titkon elhoztalak az bölcsõbõl, ugyan röpdössz vala kezembe. Akkor is nagy keserûséggel csókolgattalak tégedet, mert nehezen váltam meg tetûled, de féltettelek az te gonosz anyádtúl, azért nagy remínséggel küldettelek ki tégedet, hogy te lennél atyádért bosszúálló. Örültem, mikor hallottam egészségedet. Nagy szorgalmatossággal éjjel-nappal esedeztem teérted. Nagy óhajtva vártalak tégedet. Mikor eszembe jutottál, minden keserûségem elmúlt énnekem. Azt hittem, hogy örömmel ölelgesselek tégedet, reménylettem, hogy minden kínom megkönnyebbül tebenned, de elnehezedem nagy keserûségembe. Méznél édesbnek tartom vala az te jöveteledet, de minden méregnél keservesebb az te jelenvaló voltod. Mert kiáltok tehozzád, de nem hallgatod meg az én beszédemet, panaszolkodom elõtted, de nem felelsz énnekem. Meghalál, szívem, Orestes, ó, egyetlenem, hova legyen immár az te Electrád, kinél óhajtson, kitûl várjon segítséget? Orestes lelkem, ki torolja meg az te édesatyád halálát? Hova hagyád az te szegín népedet, hova hagyád nyomorult nemzetségedet? Vajha tudnád az te anyádnak gonoszságát, még ebbõl is felkiáltanál ellene! Ha te tudnád az te szerelmes nénédnek keserûségét, mely nyomorult, mely árva az te anyád miatt, még itt is kesergenél énrajtam. De lám, nem szólsz énnekem, nem vigasztalsz engem, elhagyál teljességgel. Jaj, elveszek immár, jaj, jaj lelkem, Orestes!

CHORUS.                     Veszteg, szerelmes asszonyom, mind meghallják odabe nagy kiáltásodat, ennek meg kellett lenni, mert õ is ember volt, mi is tartozunk egyszer vele. Ott benn valék az királyné asszonnyal, egyike kigyelmeteknek bemehet hozzája.

ORESTES.                    Menjél el, Mester uram, mondd meg, hogy itt vagyunk.

ELECTRA.                    Szólj, édes vérem, Orestes! az te szerelmes nénédnek. Jaj, ne hagyj el, ne hagyj el, édes arám, ó, szívem, ki hiába esedezem teneked!

ORESTES.                    Elkeseríte szegín, nyomorodott leány.

ELECTRA.                    Jaj, mint veszek, Orestes, jaj, mely keserû énnekem, hogy csak holt tetemid feküsznek elõttem.

ORESTES.                    Ne jajgass, jó leány.

ELECTRA.                    Méltó, uram, az én jajgatásom, meddig élek, ez lesz az én kínom.

ORESTES.                    Nem tudom, mit tegyek, nem tartóztathatom magam.

ELECTRA.                    Mit könyvez, jó uram, talán te is Orestest siratod?

ORESTES.                    Szánom õtet is szegínt.

ELECTRA.                    Kit egyebet, engem keserülsz-e?

ORESTES.                    Téged is, jó leány.

ELECTRA.                    Az Úristen jót adjon teneked, mert vagyon húsz esztendeje, hogy senki nem könyörült énrajtam.

ORESTES.                    Micsoda nyavalyád vagyon?

ELECTRA.                    Csak az Isten tudná az én sok nyavalyámat megmondani. Itt ez háznál még az eb is kedvesb énnálamnál.

ORESTES.                    Jaj, szegín nyavalyás!

ELECTRA.                    Jaj, veszett ember vagyok én!

ORESTES.                    Mi dolog?

ELECTRA.                    Az én atyám öldöklõi és árulói örülnek az én egyetlenem, Orestesem halálán, engem is immár örökkévaló fogsággal fenyegetnek. Nincs édes uram, ki megszabadítana kezekbõl. Jaj, jaj, jaj, el kell vesznem immáran!

ORESTES.                    Nem hagy az Isten!

ELECTRA.                    Ideje volt volna immár, de azkibe bíztam, azt is nem hozá meg.

ORESTES.                    Meghozza õfelsége, ne bánkódjál azon.

ELECTRA.                    Ha megholt, ihon kezembe vagyon az pora hogy hozhatja meg?

ORESTES.                    Nincs semmi gondja.

ELECTRA.                    Tudom, mert elveszett.

ORESTES.                    Isten oltalmazza attúl.

ELECTRA.                    Mitûl, édes uram?

ORESTES.                    Hogy Orestes elveszett volna.

ELECTRA.                    Tehát?

ORESTES.                    Jó egészsége vagyon, legyen hála Istennek!

ELECTRA.                    Ki vagy te, jó uram?

ORESTES.                    Megtudod még ma!

ELECTRA.                    De mondd meg, szerelmes uram. Ezek elõtt megmodhadd, mert mind híveim énnekem.

ORESTES.                    Tedd le tehát az edényt kezedbõl.

ELECTRA.                    Hadd járjon ez, édes uram, meghallgathatom azért.

ORESTES.                    De add oda nekiek.

ELECTRA.                    Jaj, nem adom.

ORESTES.                    Bocsásd.

ELECTRA.                    Az Istenért, kérlek, ne vödd el, édes uram.

ORESTES.                    Mit tész vele?

ELECTRA.                    Jaj, nem szakadhatok el az én egyetlenemtûl.

ORESTES.                    Ereszd, mert semmi az.

ELECTRA.                    Jaj, nagy Isten, lám, átkozott voltam én, ím, még csak hamujával is nem bírhatok az én édes arámnak. Jaj, nagy Isten, mit tegyek!

ORESTES.                    Ne jajgass, jó leány, csak hiába sírsz.

ELECTRA.                    Ó, nyavalyás fejem, könnyû nektek, de nemhiába sírok én az édes segítõm halálán.

ORESTES.                    Lám, mondám, nincs semmi nyavalyája.

ELECTRA.                    Kinek?

ORESTES.                    Az te arádnak, Orestesnek.

ELECTRA.                    Hogy tudod, édes uram?

ORESTES.                    Mert láttam.

ELECTRA.                    Jaj, elveszett szegín!

ORESTES.                    Megládd, még ma, te is.

ELECTRA.                    Ne csalogass, jó uram!

ORESTES.                    Ihon, ha nem hiszed, nézz e gyûrûre. Ezt te küldted jelül neki, errõl megesméred.

ELECTRA.                    Mit kesergetsz, édes lelkem, hogy nem szólsz. Ó, én édes vérem, te vagy az én gyönyörûségem! Te vagy az Orestes, jól esmérlek, ez bélyegrõl is megesmérem. Ó, nagy örömömbe hova legyek, most születtem ez világra. Kész vagyok immár meghalni, penig Isten elhozott, édes arám.

ORESTES.                    Veszteg immár, jó néném, ím megjöttem immár.

ELECTRA.                    Látlak, nagy szerelmem, örül az én lelkem tebenned! Téged egyedül óhajtottalak. Legyen hála az Istennek, hogy megkönnyebbítél engemet. Ó, nagy gyönyörûségembe hova legyek, örömömbe lecsordul az könnyû szememrõl. Chorus, látod-e, ez az én egyetlenem, az Orestes! Leányasszonyok, nézzetek erre, ez az, ki megholt vala, ím feltámasztotta az Isten.

CHORUS.                     Látom, édes asszonyom, penig meghozta az Úristen õfelsége, örülök és kévánom õkigyelmének minden jó szerencséjét!

ELECTRA.                    Ó, szívem, édes arám, Orestes, jókor hozott az Úristen, mert ez mai nap kellett volna nekem elvesznem! Aegistus ma ment ki, hogy az én veszedelmemre helyet keressen.

ORESTES.                    Megértöttem mindent, gondot visel az Úristen reánk. Azt értem, ezentúl megjõ, de ha Isten segít, két óráig minden sáfárságoktúl mind az kettõt megmentem.

ELECTRA.                    Ó, Isten, Isten, áldd meg ennek kezét! Jaj, egyetlenem, meghalok érted örömömbe.

ORESTES.                    Veszteg, jó néném, senkinek semmit ne szólj!

ELECTRA.                    Kitûl félsz, édes arám?

ORESTES.                    Jobb csendességbe lenni.

ELECTRA.                    Anyámmal egy cseppet se kofitálj, mert senki nincs vele, csak egynéhány asszonyember.

ORESTES.                    Hallod-e, noha nincs az asszonyemberbe erõsség, de nagy okosság benne, jobb azért addig félni, meddig nem esik rajtunk.

ELECTRA.                    Jaj, nem feledkezhetem el rólad nagy gyönyörûségembe.

ORESTES.                    Igen félek, hogy az te nagy gyönyörûségeddel nekem veszedelmet csinálsz.

ELECTRA.                    Kérlek, az Istenért, ha immár ennyi idõtûl fogva nem láthattalak, hadd nézzelek kedvemre!

ORESTES.                    Mind meglehet még az, most más dolgunkhoz kell látnunk! Kérlek azért, jó néném, hagyd másszorra azt, viselj te is erre gondot. Ha anyád eleibe akadsz, kérlek, megõrizd magad, hogy eszébe ne vegye örömödet, avagy inkább be se menj hozzá, de maradj itt kinn. Mikor az Úristen jó végre adja igyekezetünket, osztán mi is bátran és örömmel szólhatunk mindenrõl.

ELECTRA.                    Valamint kigyelmednek tetszik, édes arám, úgy legyen. Én csak kigyelmedtûl vártam segítséget, azért most is mindent reád hagyok.

ORESTES.                    Elég immár, vesztegj, mert ám az kapun vagyon valaki!