|
Hon, dicsõ hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hõ fohászim zsámolyodnál
Ím, imádva esdekelnek!
«Szép, dicsõ vagy és hatalmas,
Gyöngy s aranynyal ékszerezve,
Oldaladnál a királyférj
Mint a nap, sugárövezve!
S fájdalom van írva mégis
Homlokodnak szûz havára,
Halvány arczod szenvedésnek
Néma, csendes tört sugára.
Szép szemedbõl néha-néha
Nagy nehéz csepp gyöngye serked,
Mintha mély neheztelésnek
Súlya nyomná drága kebled.
Nem
vagyunk-e hûk eléggé?
Vagy szegény a szív szerelme?
Nem tiéd-e minden érzet -
Nem tiéd-e minden
elme?
Te vagy a gyermek imája,
Te az ifju lángolása,
Te a hölgynek érzeménye,
Te az aggnak végfohásza.
És a férfi õrfigyelme
Véled alszik, véled ébred,
Szent nevednek hallatára
Szíve dobban, lelke éled.
Hon, dicsõ hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hõ fohászim zsámolyodnál
Búd okáért esdekelnek!
S a minõ szent, a minõ nagy
S óriási hõ szerelmünk:
Búborúdat felderítni
Óriásokká leendünk:
Kérdd, s kitépi mind, fejenként,
Vérzõ keble hû barátját;
Tompa néma fájdalommal
Néked adja egy magzatját;
S a ki minden volt szivének,
Szive hölgyét, örüléssel;
S a javak legfõbb malasztját,
Életét, kéjérezéssel!
S föl! magasra, föl! lobogva
Oltárodra szökken vére!
Üdvöd és virágozásod
Egyedüli tette bére!»
Igy imád, így sír a dalnok,
Keble égvén, szíve fájván,
Néma éjfél sátorában
Rákos õsi hantin állván,
És minek szó és minek lant
Hangot adni képtelen még,
Mint a gyémánt föld ölében
Drága tisztán könyüén ég.
És a szent hölgy, egy istenné,
Méltósága fönségében
S földi mégis, mint anyának,
Köny remegve szép szemében,
A sirót egy néma csókkal
Felszorítja két karára,
Arcza gyászán áttör a kedv,
Mint borún a nap sugára.
Ah, de kedve mint a csillám,
Megszületve, már enyészik,
A ború felvonja gyászát,
Régi sebe újra vérzik.
«Egyenként, igen, szerettek!
Ah, de együtt szétoszoltok;
Magzatok, mig így gyötörtök,
Nem lehet az anya boldog.»
|