|
Mátyás
király nem értett honn ülni kényesen,
Értett a harczi ménen megülni gyõztesen,
S ha harczi nem valának, bársony nyugágy helyett,
Mátyás király kezébe birói pálczát vett.
Bejárta
szép országát, s mint béke angyala,
Törvényt, igazságot tett, a merre járt vala,
Bejárta a Dunának s Tiszának mesgyeit.
Kihallgatá urával a pór sérelmeit.
Törvény
után, követvén az õs magyar szokást,
Tartott az útazásra Gömörben áldomást;
Az áldomások árja enyelgõ és komoly,
Mikép Maros aranyja, Tokaj nedûje foly.
Van, a ki
a királyért üríti a kehelyt,
A hon virágozása dobogtat más kebelt,
Ez a német vesztére nagy rettentõt iszik,
Az a török halálán, ez a csehén bizik.
S végig
lakoztanak már, és végig ittanak, -
Egyért feledtek inni a vigadó urak,
S vigalmok a hegyig hat, hol munkás hangyakép
A tõ tövét kapálja põrén a póri nép.
Mátyás
király a tréfát fölötte kedvelé,
Mátyás király föláll s int a szõlõhegy felé:
«Ím, dolgozott a munkás, mig vigadánk, urak!
Ne váltanók fel õket, hogy õk vigadjanak?
Fel, a
király nyomába!» Szól és elõre mén,
Mikép a felkelõ nap a fényes ég ivén,
Utána mén az úrnép vontatva s kénytelen,
Mikép a lomha árnyék a test után megyen.
S
bámészan a parasztok reá tekintenek,
Kiváncsilag megállnak a vándor fellegek,
A nap kibú alóluk, meglátni a csodát,
A hõs király kezének ügyében a kapát.
Mátyás
király megedzett s dologszokott vala,
Az úrinép puhán nõtt, és otthon lomhula;
Mátyás király ügyes volt és könnyü termetû,
Az úrinép nehézkes, tömör tekintetû.
Mondjam
tovább, ne mondjam a tréfa folyamát,
Mint ûli a veríték az úrnép homlokát?
Mondjam tovább, ne mondjam: a gyors király mögõl,
Miképen jobbra balra az úri nép kidõl?
«Uram
király - kiáltnak - pogány dolgot mivelsz,
Kegyelmetes tréfáddal még mind rakásra ölsz -
A kardot elviseljük, kapáljon a ki tud!»
És a panasz keserve Mátyás fülébe jut.
De mint a
könnyü sólyom fölöttök a király
A megkapált barázdán nem fáradottan áll,
Arczára méltóság ül, szigor van homlokán
S a lelkendõ urakhoz ily szó jön ajakán:
«Ám
hagyjuk a szokatlan dolog kisérletét,
De megjegyeznetek kell nehéz verejtekét:
A föld, urak, kemény rög, s ki azt megmíveli,
Véres verejtekének gyöngyével öntözi.
Azért, ha
máskor isztok, nem kell felednetek
Az áldomásba szõni: hogy éljen népetek!»
Szólott - s az úri nép megjegyzé az oktatást, -
Mátyás király Gömörben igy tarta áldomást.
|