|
Elénekeltem
Kont vitézt,
A hõset, a keményt,
Harmincz nemes bajtársival,
Szivem sugalltaként.
Elmondtam,
hogy szabad halált
Haltak mint honfiak,
S haláluk szép volt és dicsõ,
Mert elvért haltanak.
Miért ne mondjam õt is el,
A hû fegyvernököt?
A harminczkettedik nemest,
Ki együtt halt velök.
Ott volt urának harcziban
A hûséges legény,
Ott álla most is s látta, mik
Történnek György terén,
Mint álltanak, mint hulltak el,
Harminczan egyiránt,
Mint álla Kont, mint hulla el
Egy félország gyanánt.
A hõs elhullt, a hû apród
Utána porba hull,
Nagy veszteségét érezi
Ki mondhatatlanul.
«Ki a szegénynek napja volt,
A hõsek csillaga,
Egész hazában serget ért
Karával egy maga,
Kivel csatákban vért ivám,
Békében áldomást,
Ki ád helyette énnekem,
Ki ád kárpótolást?»
Igy sír; szivének kérgeit
Föltépik kínjai,
Könyût nem ismert két szeme
Tengernek árjai.
S mind látja õt, mind sír vele
A véres holt felett;
Csak a király bámúl maga
Ily hûséges szivet.
,Ki e legény, - borzadva szól,
S kérdõleg széttekint -
Ki egy felségsértõ felett
Érezhet ennyi kínt?’
«Nem felségsértõ, nem király!
- Kiált a hû legény -
Kontért, a hõs- és honfiért
S gazdámért sirok én.
Vágasd ki a fát, s mely reá
Kulcsolta szíverét,
Kivágtad a hû ihszalag
Kölcsön tenyészetét.
Szakaszd ki a meleg szivet,
S mely éltetett, nevelt,
Tátott koporsóvá tevéd
A gazdátlan kebelt.»
És újra sír és újra szól:
«Nem ad kárpótolást,
Oh nem, nem ad, sem föld, sem ég
Kontnak helyébe mást!»
Szólott s karával görcsösen
A csonka tetemet
Közelb szorítja ajkihoz,
Sír, átkoz és nevet...!
S mélyen megindul a király
Ily nagy hûség fölött:
,Kelj föl - kiált - helyed legyen
Testõreim között.
Kelj fel, fiú! hûségedért
Te veszteségedet
Királyilag kipótlom én,
Ha szolgálsz engemet.’
De az õrjöngve visszaszól
S mint rém reá mered:
«Inkább a poklok ördögét
Mint tégedet - cseh eb!»
S váltott inkább éltén halált
A hûséges legény,
A harminczkettedik nemes
Szent Györgynek vérterén:
Sem hogy szolgálna oly királyt,
Ki törvény s jog helyett
Önkény alá hajtand vala
Egy hõsi nemzetet.
|