|
Kályha mellett fûl a német,
Sert iszik s tobákol,
Fojtó szénnel fût, süt és fõz
A nehézkes angol;
Magyar ember kandallóba
Maga gyújtja fáját,
Versenyt szíjja füsti mellett
Hosszu, nagy pipáját.
Üdvözöllek, jó barátim,
Kik meglátogattok,
E hazának jó, balsorsban
S nékem hívem vagytok.
Néked is, hej vándor, ott künn
Hóban és viharban,
A meleg kandalló mellett,
Ha magyar vagy, hely van.
Mint e cserfa légyen a szív
Ép s kemény a mellben;
Mint e láng lobogjon a szív
Tiszta szeretetben:
Szeretetben a hazáért,
Mely tettekre gyújtson;
Szerelemben a leányért,
Mely megboldogítson.
Énkezemmel raktam a fát,
Lángját felszítottam;
A rakásban, a szításban
Két dolgot gondoltam:
Igy rakassék máglya, minden
Áruló számára,
S égjen el, mint itt ezen fa,
Õ a hon javára.
Másik, a mit elgondoltam,
Vágyam és imám lett:
Vajha lángra igy lehetne
Szítni minden
keblet,
Hogy miként e fahasáb itt,
A hogy égni látod,
Bárcsak annyit eszközölne,
- Meleget s világot!
Rakj a tûzre, szép leányka,
Barna kis galambom,
Tápot adni kell a tûznek,
Hogy felsustorogjon, -
Nem elég, szívben szerelmet
Gyújtni szép szemekkel,
A dics az, fentartni lángját
Uj s új kellemekkel.
És ti szíves, jó barátim,
És te messze vendég,
Gyújtsatok rá, mig a tûz ott,
Mig a szív itt benn ég!
Üssük össze serleginket,
Vígan egyre másra -
Sûrû nagy füstöt bocsátván
A nagy áldomásra.
A nagy
áldomást a honnak
S minden jó fiának,
És a sûrû, hosszu füstöt
Régi borujának, -
Hogy, mi ként e füst sötéten
Nehezült fölébe,
Hogy, miként e füst, enyészszék
Semmiség ürébe!
De mi zúg
künn a vidéken,
Mi süvölt fülünkbe?
A vihar hárfája zendül
Társas énekünkbe.
Rajta szélvész a viharban,
Rajta, társak itt benn!
Fölmelegszik lélek és szív,
Lelkes énekekben!
S ha
dalunk oly hangosan szól
Mint a vész hárfája,
Ha szivünk oly melegen ég
Mint e tûz lávája:
Mit nekünk hó, mit nekünk tél,
Dermesztõ fagyában?
Csakhogy a szív országában
Ébredõ tavasz van!
|