|
1699.
Munkács magas várában ül Zrínyi
Ilona,
Körötte vérbiborban a tájék alkonya;
A karszék, mely nyugalmat fáradt testének ád,
Márvány pallóra ejti ruhája bársonyát.
Karszék elõtt asztalka, aranyzott
lábakon,
Asztal fölött kitárva nagy kapcsos könyv vagyon;
A könyvet a magas hölgy csak most lapozta át,
S mintegy pihenve rajta nyugasztja hó karát.
Fürtös fejét a könyvrõl majdan
fölemeli,
S felcsillog a könyûcsepp, mely szép szemét teli;
Ilyen, midõn fenséggel, de fellegek közûl
A nap, megtört sugárral, az égen fölmerûl.
S hosszan, sokáig néz még e nedves
pillanat,
Mig nedve gyöngygyé fagyva, arczán alászalad, -
Mert, melyet olvas a könyv, nagy dolgokat jegyez;
Dicsõ, de gyász családja gyász krónikája ez!
Olvassa szép apjáról Szigetvár ostromát,
Hol honja veszni hagyta legelsõ bajnokát,
Ki húszezer törökkel raká körül a sírt,
Melyet dicsõ nevével a hir könyvébe irt.
De a ki, bár dicsõn halt, mint
áldozat esék -
Mert a dicsõ dicsére szûkkeblû törpeség
S vágytársi féltékenység irígy agyart fene;
És Zrinyi Miklós vesztét megérte ellene.
Nagyapja,
György, öröklé Miklós erényeit,
De együtt örökölte irígyit, ellenit;
Országos harczi híre, ajkán a nyilt szavak,
Wallenstein táborában szálkául voltanak.
S a fõvezér Prágában asztalt terít
neki,
De ételét a hõsnek éltére tette ki,
A németek vigadtak, folyt Rajna tûz bora;
De Zrínyinek utósó a szörnyû vacsora!
Olvasta nagybátyjának, más Miklós életét,
A nagy hirû vitézét, a kedves dalnokét,
Ki észszel a tanácsban, fegyverrel a csatán,
Ki lantja zengzetével tündöklött két hazán.
S kit, mig pápák s királyok
méltatják érdemit,
Honn Montecuculinak ármánya elveszit,
S kinek akár a vadkan akár csel ölte el:
Ártatlan ontott vére kiált az égre fel! -
Olvasta és erében megjegedett a vér:
Péter, tulajdon apja, kit most a
gyász sor ér;
Kit, mert a sérelmnek emelte zászlait,
Bécsnek itélõszéke palloshalálra vitt.
Péterrel hullni látja s elveszni
egyaránt
Anyjáról anyabátyját, a hõsi
Frangepánt,
S könyût ejt és átkot mond a véres nap felett,
Mely a testvércsaládnak ily rémes sirja lett.
Olvasta elsõ férje, Rákóczy napjait,
S még egyszer átforgatja lelkének lapjait,
Hol régi csalt remények, nagyság s fény álma jár,
Vágyának egykor réve - most csak sirhalma már.
Hol sorsa szövedékén mint hosszú
gyász fonál,
Egy cselszövõ napának vészjósló képe áll, -
S csendes, szelid imát mond szegény Rákóczyra!
Báthori Zsófiáért könyezni nem bira!
A gyásznak nincs-e vége? s te sorsok
hirnöke,
Sötét könyv, a kapocscsal, koporsó vagy-e te?
Nincs vége még a gyásznak, mert él még Zrínyi vér!
S a könyv az érczkapocscsal még tápot egyre kér!
S még olvasott tovább is Munkácsnak
asszonya,
Saját házának áll ott hanyatló alkonya;
Benn második férjének döbbentõ rajza
van,
Egy háboritott tenger, vész csapkodásiban.
Elhagyta a szerencse, elhagyta
Tökölit;
Árulóvá lett rajta ember, szerencse, hit,
Török rabságban tartják õt, Bécsnek karjai,
S Munkács alatt - mi kell több? - Karaffa ágyui.
De rendületlen áll még a várnak
kõfala,
Erõben és reményben áll Zrínyi Ilona;
Az ostromló seregnek ágyúgolyója száll
S az úri hölgy székénél a bársonyban megáll.
«Nem
szenvedett-e már meg, oh isten, e család!
Mikor veszed le rólunk karodnak ostorát?»
Szólt s felriad helyérõl az ékes úri nõ, -
Egy viharoktól sújtott, de büszke czédrus õ.
«A
könyvet nyitva hagytam! kezemben a tolú,
Mit írjak még beléje, derû-e vagy ború,
Mit végzésed parancsol?» - s a tollal szép kezén,
Áll, istenétõl várva, mi lesz a végzemény...
S megnyílik ím az ajtó! Bécsbõl egy
gyors követ
Öcscsérõl, Boldizsárról ily hirrel
érkezett:
,Öcsédrõl, Boldizsárról hirt hoztam, asszonyom!’
«Szólj - mond a hölgy- ártatlan fogságát jól tudom.»
,Már nincsen börtönében! - mond tompán
a követ! -
Sok év után igazság gyõzött a bûn felett;
De haj, mit ér az ifjan-õszûltnek, hogy szabad?
Agyában õrült lelke örökké rab maradt.’
«Isten ne hagyj!» - kiált fel a
hölgy s székébe hull?
Vélnéd egy szikla rendûl a föld ingásitul.
«A legutolsó Zrínyi - szól s kínja iszonyú! -
Van-e kezedben, isten, több töviskoszorú!»
A gyászkövet kifordul, utána mint a
fal,
Sápadtan és fehéren, beront egy õr s rivall:
«Mentsd meg magad s a mid van, kegyelmes asszonyom,
Elárult rõt diákod, a hûtlen Absolon!
S mit három éven által mint hõs
oltalmazál,
Munkács utósó várad császár kezére száll;
Reád pedig s fiadra Bécsnek fogsága vár!»
S szólt még - midõn Karaffa elõttök álla már!
«Karaffa e teremben; sokat mért rám
az ég!
- Szólt megadással a hölgy s fölegyenesedék -
Legyen, vezér, meghozva a legfõbb áldozat:
Vidd Bécsbe meg, mert úgy kell, meghódolásomat.»
«Kötésünk áll, - folytatja - én s
népem hódolok,
S fiam kezesnek elmegy, többet nem adhatok...
A nõ kitépi nektek keblébõl gyermekét,
S ti - megnyitjátok érte férjemnek börtönét.»
Szólott s gyengéd karokkal átfonja
kis fiát,
Hosszan végig csókolja szép arczát, homlokát.
«Vidd most, vezér! de tudd meg - szólott, - hogy a helye,
Honnan kitéped, véres - s ez anyja kebele!»
S a könyv, az érczkapocscsal, ujabb
gyászszal telék,
(Hogy a gyász rajzolója, a toll, nem vérezék!)
A toll s a lap nem vérzik, de annál véresebb
A legnemesb hölgy szívén az óriási seb!
S harmadszor nyilt az ajtó - a hölgy
sikoltva kél,
Tököli lép elébe, - most már mindent remél!
«A bécsiek szótartók; szabad vagy s újra itt!»
Kiált s férjére fonja, mint repkény, karjait.
,Szabad - ha úgy akarjuk - mint
légben a madár,
Kit egyaránt lõhet le vadász és vadkufár!’
Viszonz a férj sötéten s gúnygörcscsel ajakán. -
Földönfutókká lettünk; számûztek, Ilonám!’
«Nincs hát egyéb számunkra
csapásnál!» szól a nõ,
S áll megtompult érzéssel, dermedten mint a kõ,
A nagynevû családnak utósó sirköve, -
A könyv utósó lapja nevével telve be!
S hajóra száll férjével, roncsolt
hajó maga,
Melynek nehéz viharban ketté tört árbocza;
Melyen kötélt, vitorlát széthasgatott a szél -
De érczerõs keblében töretlen a sziv él.
Rég sir takarja immár férjével
Ilonát,
Szép Ázsiának földe nem bántja hült porát;
A könyv az érczkapocscsal itthon maradt nekünk,
Illik: szent borzalommal benn széttekintenünk!...
|