|
Szép finom lent sodra pergõ rokkafán
A menyecske, czifra mint a tulipán,
Csipkés ujja gyolcs ingének hófehér,
Tarka szoknya s kendõ rajta mint a vér.
Rokka mellett a menyecske
fenviraszt,
Várva várja, kinek gondja, a kit, azt.
«Hej galambom - igy sohajt fel - kedvesem,
Tán hogy már ma nem is lát meg én szemem!
Jaj biz érted még ma szívem
meghasad,
Fehérítni nem is kell már fontamat;
Könyeimmel hófehérré áztatám,
Szinte szemfödélnek illenék reám.»
Szólt, s kivül az éji szélvész rája
zúg,
A falórán tizet szólott a kakuk,
De nem zúg a szél, sem óra annyira,
Hogy kivülrõl mégis neszt ne hallana.
Lónyeritést hall, s rokkája elakad,
A pitarba, tudja kihez, kiszalad.
A pitarban hóka lován Bandi áll,
De lováról most az egyszer le se száll.
«Egy ital bort, Borcsa, lelkem
frissibe!
Négy órája hogy nyomomban a megye;
Még csak a hidig juthassak el hamar,
Azt felrántom, s túl az erdõ eltakar.»
S friss italt hoz a menyecske,
enyhadót,
Ad mellé egy hosszú csókot, biztatót.
«Soha mint ma, oly forrón nem vártalak;
Jobb lesz mégis, hogy megmentve tudjalak.»
S a zsivány száll, mint szellõ, mint
gondolat,
A menyecske szívverése elakad;
Piros arcza elhalványul mint a fal,
Lódobogás, százszoros az, a mit hall.
Az igazság van nyomában Bandinak,
Már a hajdúk a kert alatt hajtanak...
A menyecske nem gondol csak Bandira,
S rémes eskü száll vonagló ajkira.
«Meg ne fogják, istenemre, a ki él,»
És kezében fáklya lesz a rokkanyél...
A zúgó szél mintha mondva zúgana...
S pillanatban lángban áll a kis tanya.
Hol van a szív, mely ne könyörûlne
meg
Égõ házáért siró nõ könyinek?
A tüzet eloltották a pandurok, -
Barna Bandi már a folyón túl robog!
Pandurokkal Bandi nem találkozott, -
Ámde kedvesével még kezet fogott.
«Felgyujtottad életemért házadat,
Hol fogod most kipihenni magadat?»
«Ád az isten nyáron árnyat, lágy
füvet,
Télen által ránk terítjük szûrödet,
S ha még a rakásfa sem lesz jó meleg,
A meleget forró csókom hozza meg!»
|