HAZÁMHOZ.

1846.

   Hazám, hazám! Árpád dicsõ hazája,
Multadban szépnek, nagynak hõs tanyája!
Mivé levél e szûk jelen karán,
S mi vár reád még a jövõ nyomán?
Im elhalának a dicsõ apák,
Kik érted szívök vérét áldozák,
Kik megrakák a nagy épûletet,
Melyet csodált és félt nyugat, kelet,
S a hét vezér hajh! s Árpád szent neve
Emlékeinkben már csak hitrege!

   Elhaltak István, László, szenteink!
Kálmánról vannak csak sejtelmeink;
Tudunk kevéskét Béla harcziról,
A vad tatárok bõsz csatáiról;
S a pusztitás nem fájna annyira,
Melyet hazánkon tett dúló kara:
De pusztitóbb volt a halál szele,
Mely Endrével vég ágát törte le
Az õsi törzsnek. A vér elfogya,
Melyet nagy Árpád e honnak hagya!
Helyébe új vér szivárgott belénk...
S mi változást alighogy érezénk!

   Elhalt Lajossal nagy Mátyás király,
Nevére még csak emlékkõ sem áll!
Dicsõ apjára ha emlékezünk,
Magasztosabban lángol kebelünk;
De szent erényét, hány, ki követi?
Mint õ, hazáját úgy ki szereti?
Nyomban követte õket a csata,
A mely Mohácsnak «sír» nevet ada;
A sírnak hantján könyekhez szokánk,
S midõn fölérzénk - készen volt igánk.

   Igát viseltünk gyáván, csúfosan,
(Gyalázatunk könyvünkben irva van)
Igát viseltünk Árpád fiai,
A hõs, szabad nemzetnek sarjai!
Békóban a nép nyögve görnyedett;
A hõs csatában küzdve elveszett;
A hon javát, savát - hallgasd meg ég! -
A zsarnok és - az áruló szedék.

   Kiszenvedõk ezt is. Megtört igából
S ketté hasított láncz kemény vasából
Fegyvert kovácsolt Árpád gyermeke,
Szabadság lett gyõzelmi éneke;
És elvonulván a nehéz vihar,
Új életet kezd élni a magyar.
Honába visszahozta két kincsét;
Vallása istenét és szép nyelvét,
S lerontva külbálványok szobrait,
S mindent, mit abba ellensége vitt,
Kinyitta nékik isten templomát,
S szabad tanácsa szabad csarnokát;
Onnan miként a csattogány dala,
Költõ lantjáról szerte szárnyala.

   És most - ez új lét, új regg hajnalán
Indulsz-e újra veszni, én hazám?
Állásod, oh hon, aggalomra költ;
Ingóbb alattad, mint tán volt, a föld.
Ön táborodban a vész mételye,
A sûlyedésnek megkapott csele:
Félig kivívott szép babéridat
Még föl sem tûzted jól, saját fiad
Saját magadtól megirígyeli,
Egymás fejérõl dühvel tépdeli.
S részeg tanyákon ittas kortesek
Közé hajítja. Õt más érdekek
Vonják, nagyobbak, mint a szent hazáé -
A hivatalkór, s kártya-asztaláé...
Isten! ne hadd, hogy kit oly sok vihar
Nem dönthetett meg eddig, a magyar,
Tanuljon végre hazaárulást,
S magának adja meg a végcsapást!