|
Márczius 9-én, 1848.
Utósó farsang éje van,
A mámor és toborzás éjjele;
A magyar embert, mint embert, s magyart
Oly sok keserv és bánat sujtja le:
Hogy nem vehetjük néki rossz neven,
Ha kedvmámorban fúl ez éjjelen.
Ki fogja kárhoztatni a szegényt,
Ki nappá teszi rövid éjjelét,
Hogy reggel arcza vér verejtekével
Ehesse könynyel sózott kenyerét?
Ha borra költi pénzét e napon
S vigságot vásárol a mámoron?
Ki
vádolandja mezején a népet,
Mely nem magának vet s másnak arat,
Ha egyszer egy évben, ez éjjelen
Kezébe kapja a tölt poharat
S czigánya bús nótáján felvidul?
Holott borába most is könyje hull...
Utósó
farsang éje van,
A mámor és toborzás éjjele;
Csak egy viraszt, csak egy viraszszon ébren,
A honfiúnak edzett kebele...
Az õ szivén legterhesb súly vagyon,
Melyért remeg - a szív imádta hon!
Az õ
szemébõl a szegény könyûi
Mint hû tükörbõl visszarezgenek;
Az õ szivén a nép fájdalma ég,
Mely azt aggálylyal, búval tölti meg;
De nem magáért, nem egy életért,
Agg õ s remeg az összes nemzetért.
Koczkán
az alkotmány, a szent szabadság!
Vagy elveszítjük bûnös-hanyagon,
Vagy visszanyerjük fényes gyõzelemmel,
Nem állhatunk s nem állunk fél uton;
Gördül s megindul immár a kerék...
Hol áll meg? Isten tudja és az ég!
Utósó
farsang éje van,
A mámor és toborzás éjjele;
Jobb vigadozni, mint renyhén aludni,
Ébren van még a nemzet jobb fele!
S ha lelke van még s szíve a
magyarnak,
Elébe áll mint férfi a viharnak!
Pozsony felõl uj zászló lengedez,
Hir és dicsõség szele lengeti;
Az ige rajt tisztán olvasható,
Mit tennetek kell, fennen hirdeti:
Függetlenség, önállás e hazának!
S közös szabadság minden
hû fiának!
Tudjátok-e mint testesíti meg
Egy nép az igét, melyre rámutat?
Ha millió szív egyet üt reá...
S ez egy ütésnek neve: akarat!
Ki az közöttünk, a ki nem akar?...
Korcs szolga, de nem honfi, nem magyar!
|